Pár perc késést összeszedve nagyjából fél kilenc felé kászálódtam le a vonatról ezen a borongós kora őszi reggelen, hogy belevágjak a Dél-dunántúli Kéktúra Mecseken átvezető szakaszába. Kicsit álmosan készülődtem neki a túrának, hiszen reggel hatkor szálltam fel Kelenföldön a Sopianae Intercityre, hogy aztán pár kilométerrel Abaliget előtt, Sásdon szálljak le róla, onnan pedig egy személyvonattal érkeztem meg ide, az Abaliget falutól több kilométerre fekvő állomásra. Megvártam, amíg a szolgálattevő hölgy meneszti a vonatomat, aztán a forgalmi irodába betérve kértem tőle egy pecsételést. Kinn az állomásépület előtti padnál kapcsoltam be a GPS-t, nyitottam ki a túrabotjaimat, vettem fel a kamáslikat és fűztem fel a fényképezőgépem tokját a derékszíjamra. Készítettem még pár felvételt a vasútállomás épületéről, végül kilenc előtt pár perccel kaptam a hátamra a túrazsákom és vágtam bele a hegyek közé vezető menetbe.

Körülpillantva a vágányok túlsó oldalán, a felsővezetékek oszlopain fedeztem fel az első jelzéseket, így aztán átvágva a síneken arrafelé indultam el. Nagyjából száz lépés után fedeztem fel azt a kis gyalogösvényt, amire ráfordulva átvágtam a vágányokat kísérő bokorsoron, hogy aztán egy elhanyagolt kaszálóra érkezzek ki. Jelzés sehol, de rápillantva a GPS kijelzőjére láttam, hogy az utamat keresztező keréknyomokon kell balra továbbindulnom. Nekiindultam hát a gazos rétnek, de nem mentem sokat a nyomokon, mert a GPS pár tucat lépés után azt mutatta, hogy jobbra kell fordulnom, egy közeli erdősarok felé. Megcsóváltam a fejem, hiszen ritkán szokott lenni, hogy már a túrám első métereit is csak a GPS-em segítségével tudom megtenni, de most így alakult! Ezelőtt hét évvel, amikor az előző bejárásomon pont szemből, a Mecsek hegyei közül érkeztem meg ide a fiammal, akkor persze sokkal könnyebb volt a dolgunk, hiszen az állomásépület jó tájékozódási pont volt, és valahogy csak kikeveredtünk a peronok mellé!

A gyenge ösvény a rét szélén bekanyarodott a fák közé, és kibontakozott előttem egy ritkán használt, kissé sáros, kátyús erdei földút. Itt már voltak jelzések, ezeket követve az úton indultam tovább, kerülgetve a pocsolyákat. Megszólalt a zsebemben a telefonom, a háromműszakos kollégák kerestek valami apró-cseprő üggyel, én pedig beszélgetés közben kissé figyelmetlenül beleléptem egy vízzel teli kátyúba! Bokán felül elmerültem benne, aztán csak nagy cuppanással tudtam kihúzni belőle a bal lábam, és láttam, hogy az odahaza tisztára pucovált bakancsom vastagon saras lett! Elnyomtam magamban egy káromkodást, aztán gyorsan elbúcsúztam a munkatársaktól. Szerencsére a túranadrágom nem lett sáros, mert megvédték a kamáslik. Innen már figyelmesebben indultam tovább, de aztán később egy irtásfolton az út kissé emelkedni kezdett, és a minősége is megjavult.

A tarvágás keleti szélén jobbra tértem, és megkezdődött a Kövesdi-hátra vezető hosszú kaptató. Szerencsére az emelkedő nem volt túl meredek, vegyesen az öreg erdőben haladva és régebbi irtásfoltokon átvágva favágók hangját hallottam meg magam előtt. Egyre hangosabban visítottak a láncfűrészek, aztán pár perc múlva megláttam őket: egy erdei rakodónál aprították és pakolták teherautóra a már kivágott, és az út szélén elfektetett fatörzseket. Elhaladva mellettük intettem egyet – a hangomat úgyis elnyomták volna a láncfűrészek – ők visszaintettek, én pedig egy darabon ösvényre térve folytattam a kapaszkodást. Lassan megenyhült alattam az emelkedő, az erdőt magam mögött hagyva elértem a Kövesdi-hát kopasz tetejének kaszálóit. Egy utolsó nekirugaszkodással felkaptattam a dombtetőre és megálltam egy percre megcsodálni az innen nyíló panorámát.

Kelet felé tekintve feltűnt alattam a völgyben Abaliget, és bár a házakat és a templomtornyot már jól lehetett látni, a tó még eltűnt a fák között. Dél felé fordulva csak a kaszálót láttam, pedig innen már meg kellett volna pillantanom a Mecsek hegyeit! Eléggé borult, párás idő volt, lehet, hogy a hegyek még eltűntek az alacsonyan járó felhőkben, és csak remélni tudtam, hogy mire felérek a csúcsok közé, kitisztul valamennyire az időjárás! Kehes dízelmotor hangját hallottam meg a hátam mögül, visszafordulva láttam, hogy utolértek a favágók a teherautójukkal. Éppen a kezemben volt még a fényképezőgép, amikor mellém értek, és a jobb oldali ülésről kikiabált az egyik favágó, hogy őket is fényképezzem le! Hát ezen ne múljon, gyorsan megörökítettem hát a mellettem eldübörgő és a lejtőn begyorsuló öreg teherautót is.

Pár pillanat múlva én is utánuk indultam és megkezdtem az Abaligetre vezető hosszú ereszkedést. Habár a mezei földúton nemigen voltak jelzések, nem lehetett eltéveszteni az irányt, mert Abaliget házai és templomtornya folyamatosan mutatták az irányt. Néhány perc alatt elvesztettem az a szintet, amit a vasútállomásról a dombhátra felkapaszkodva szedtem össze, és leértem a kaszálók aljába. Itt a széles ívben balra forduló keréknyomokról a jelzések élesen jobbra térítettek, egy susnyás, kátyús ösvényre, hogy aztán a lassan az enyészeté váló, összeomlott favázas karámok mellett elhaladva érjem el Abaliget szélső víkendházait. Tulajdonképpen nem is a faluba érkeztem meg, hiszen azt elkerüli a kéktúra, hanem a tóparthoz közeli kis üdülőtelepre. A szélső házak mellett indultam tovább a murvás úton, pár perc alatt elérve a Horgásztavat.

A jelzéseket követve rátértem a tóparti sétányra, elballagtam a kapásra váró pecások csoportjai mellett, aztán a Horgásztavat magam mögött hagyva feltűnt előttem a Csónakázótó is. Ennek a partján is egy sétányon poroszkáltam végig, rövid pihenőt tartva egy büfénél. Letelepedve a terasz egyik asztalához legurítottam a torkomon egy hideg Borsodit, tudva azt, hogy a túrámon legközelebb csak Árpádtetőn ihatom meg a következőt, valamikor a következő nap késő délelőttjén, aztán a hátamra kaptam a zsákom, és átsétáltam a barlangpénztárhoz. Itt gyorsan elkértem a kéktúra bélyegzőt, ütöttem vele egy stemplit az igazoló füzetembe, készítettem még pár felvételt az őszi hangulatú tavacskáról, aztán mivel láttam, hogy nagyobb csoport közeledik, gyorsan felkaptam a hátamra a málhát és belevágtam a hegyekbe vezető kaptatóba.

Mert bizony a Kövesdi-hátra felvezető kapaszkodás csak bemelegítés a most következő emelkedők előtt! Kocaturista módjára pár percig keresgéltem a továbbinduló jelzéseket, hiszen határozottan emlékeztem, hogy a barlangpénztár és a butikok között értük el a fiammal sok évvel ezelőtt a tópartot, végül csak megtaláltam őket: most a Denevérmúzeumhoz vezető lépcsősor mellett indultak neki a hegyoldalnak a jelzéssel együtt! Az emelkedő meglehetősen húzósan indított, szuszogva kaptattam egyre magasabbra a gyalogúton, amikor elhúzott mellettem egy fiatal pár apró kis hátizsákokkal! Meg sem próbáltam felvenni a tempójukat, de szerencsére később kissé ki tudtam fújni magam egy szintező szakaszon. Aztán kicsivel később a jelzés elvált a -tól: jobbra térve ismét kapaszkodni kezdett a hegyoldalban. Próbáltam felvenni egy hosszabb távon is tartható sebességet, mert eldöntöttem, a legközelebbi pihenőmet csak a volt Petőcz-aknánál tartom majd.

Szerencsére az emelkedés szinte állandó volt, a jól kijárt keréknyomok sem voltak sárosak, így aztán elég jól tudtam haladni. Nagyjából egy órával az Abaligetről való indulásom után, dél előtt pár perccel értem fel a nyeregbe, a volt bányalejárat helyén létrehozott kis emlékhely kerítéséhez. Nagyjából erre az időre is terveztem az érkezésem, így aztán lemálháztam egy füves folton, és besétáltam a kis bekerített emlékparkba. Az emlékkő felirata szerint 1964-ben kezdték itt az uránbányászatot, amit aztán 2000-ben fejeztek be. A bánya lejáratát most egy betonlap fedi. Gondoltam, pár percre leülök még a hátizsákomra, de aztán gyorsan fázni kezdtem a párás, kissé ködös időben, ezért inkább a továbbindulás mellett döntöttem.

Pár percre rátértem a hegyek között kanyargó keskeny aszfaltútra, de aztán az első hajtűkanyarjában otthagytam, és a jelzéseket követve folytatódott a kapaszkodás. Egy tarvágás kisebb foltja után ismét elnyelt az erdő, de egy szépen kiépített forrás hamar megállásra késztetett. A térképem szerint itt kellett lennie a közelben a Pálos-kútnak, és habár a forrásra nem írták ki a nevét, de hamar felfedeztem rajta egy kis gránitlapon a pálos szerzetesrend régi címerét: két oroszlán áll egy pálmafa két oldalán, amire egy holló száll le gyűrűvel a csőrében. A zsákom ledobva a hátamról arcot, kezet mostam és ittam a bővizű forrásból, aztán indultam is tovább. Innen már alig negyedórás kapaszkodás végén elértem a Jakab-hegy fennsíkjának peremét.

Megálltam egy percre a Jakab-hegyi tanösvény 10. állomása mellett, ami a kora vaskori halomsírokra hívja fel az erre járók figyelmét, a leírás szerint több száz kisebb-nagyobb halom emelkedik errefelé az erdőben. Körbepillantva láttam, hogy meglehetősen hepehupás itt a fák között a talaj, ezek lennének hát a halomsírok? Egy kicsit letérve az ösvényről sétáltam egyet közöttük, úgy tűnik, hogy igen! Továbbindulva már pár perc alatt elértem a jelű ösvény kezdetét, amin a Babás-szerkövekhez lehetett jó nagy, több mint százméteres szintvesztéssel lejutni. Ezelőtt hét évvel is megálltam itt a fiammal, de akkor a kövek felkeresésétől elvette a kedvünket a nagyon meredeken, szinte gatyafékesen indító ösvény, ezért aztán kihagytuk ezt a látnivalót. Most is erősen gondolkodtam azon, hogy megtegyem-e ezt a kitérőt, végül úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, most megpróbálom!

A lejtő tényleg nagyon meredek volt, aztán még óriási kőlépcsők is jöttek, amiken csak üggyel-bajjal tudtam leereszkedni. Aztán a jelzés ösvénye Kővágószőlős felé fordult, én pedig a jelzést követve ereszkedtem tovább. Jó tízperces menet végén pillantottam meg magam előtt ez első babás szerkövet, és már tudtam, hogy megérte otthagyni a kéktúra ösvényét ezért a látnivalóért! A környezetükből kipreparálódott homokkő sziklák tényleg meglehetősen különös látványt nyújtottak, mögöttük pedig a párás idő ellenére elég szép kilátás nyílt a Mecsek déli lábainál elterülő falvakra, Kővágószőlősre és Cserkútra. Pár percig elnézelődtem itt is, aztán továbbindultam a jelzések hegyoldalban szintező ösvényén, hogy a többi követ is megnézhessem. Nagyjából negyedóra alatt jutottam el a Jubileumi kőkereszthez, a Babás-szerkövek nyugati végéhez, közben persze minden sziklánál megálltam egy-két percre.

A visszaút nehezebb volt, mint amire számítottam, alaposan megnehezítette a dolgom a több mint tizenöt kilós hátizsákom. De azért csak visszakapaszkodtam a hatalmas kőlépcső méteres lépcsőfokain, a görgelékköves emelkedőn is túljutottam valahogy, és kettő után pár perccel – alig egy órával az indulásom után – már ismét ott álltam a Jakab-hegy meredeken leszakadó déli peremén! Folytattam az utam a jelzéseket követve, de pár perc után egy másik kitérőhöz érkeztem: a Zsongor-kő kilátópontjára vezető rövid, jelzetlen, de jól kitaposott ösvény kezdetéhez! Persze ide is letértem.

A kilátópontra alig pár méteres szintvesztéssel le lehet jutni, hiszen itt is le kellett ereszkedni a magas kőlépcsőkön, de a kilátás miatt megérte! Innen is Cserkútra és Kővágószőlősre nyílik csodaszép kilátás, de ha kiállunk a korláttal is biztosított sziklafokra, akkor szinte a lábunk alatt terül el ez a két település! Persze innen is érdemes körbetekinteni, és ha hátrafordulunk, csak akkor látjuk, hogy mögöttünk a hatalmas kőlépcsők szinte egy amfiteátrumszerű nézőteret alkotnak. Egy-két perces nézelődés után átadtam a helyem a kilátóponton az utánam érkező csoportnak, és leülve a kőlépcsőkre megebédeltem. Később szóba elegyedtem a csoporttal, még egy közös képet is készítettem róluk, ahogy együtt állnak a kilátóponton. Csak fél három felé indultam tovább, de akkor sem mentem messzire, csak a jelzéseket követve elballagtam az alig tízpercnyire lévő kolostorromokig.

Ez is kihagyhatatlan látnivaló, hiszen ugyanazon a tisztáson állnak a középkori pálos kolostorrom falai, tőle pár méterre pedig az a megkezdett épület, amit a pálosok a II. Világháború után kezdtek építeni, csak éppen a szerzetesrendek megszüntetése után sorsára kellett hagyniuk. Jól el lehet bolyongani az öreg romok helyenként három-négyméteres falai között, és a félbehagyott templom tornyába a létrákon felkapaszkodva szép kilátás nyílik a környékre. Ez utóbbit most a párás időjárás miatt kihagytam, de a fiammal felmásztam oda még 2007-ben! Egyébként, most kora délutánra is idő is kissé megemberelte magát, bágyadtan bár, de a nap is kisütött!

Pont háromkor indultam tovább, ekkor már erősen kapkodva a bakancsaim, hiszen elég sokat elnézelődtem a Jakab-hegyen és még egy jó kétórás út állt előttem a Büdös-kúti kulcsosház tisztásáig! Hamar elértem a Jakab-hegy keleti peremét, itt a jól kitaposott földút átvágott a vaskori földsáncon, úgy indult neki a lejtőnek. Itt is megálltam pár percre, megcsodáltam a körülbelül négyméteres, meredek oldalú töltést, amit egyszerűen elbontottak egy pár méteres szakaszon, hogy az út akadálytalanul átjuthasson rajta. A lejtő hosszú volt, de jól járható, fél óra alatt leszaladtam rajta a Szuadó-nyeregbe, a Patacsi-mező szélén álló kis házikóhoz.

Egy fiatalokból álló társaság éppen a vacsorához készülődött: már égett a tábortűz, a turistapihenő asztalain folyt az alapanyagok előkészítése, szemre lecsó készülhetett a paprika és paradicsomhalmokat elnézegetve. Megkerestem azt a fát, amelyikre a kis kék-fehér fémdobozka volt szerelve, és előhúztam belőle a zacskót. Kissé tartottam attól, hogy nem fogok matricákat találni benne, vagyis az igazoló füzetbe ragasztható kis bélyeget, de szerencsém volt: vagy harminc darab volt a kis zacskóban! Hét éve nem sok szerencsénk volt a fiammal, csak alig-alig találtunk a mecseki bélyegzőhelyeken matricákat, és most ezt kedvező előjelnek ítéltem, és bíztam abban, hogy a többi igazolóponton is szerencsém lesz! Pár percre még leültem az egyik padra, röviden kifújtam magam, de nem volt sok maradásom, négy előtt pár perccel továbbindultam. Nem akartam, hogy rám sötétedjen, bár nálam volt a fejlámpám.

Újabb kapaszkodó következett a Szuadó-nyeregből, most fel a Rózsa-hegy lapos, fennsíkszerű tetejére, hogy aztán onnan meredeken leereszkedjek egy másik nyeregbe, a Remete-rét mezejére, ahol az Orfűről Pécsre tartó országút keresztezi a gerincet. Az erdőből kibukkanva láttam, hogy itt is sok a kiránduló: a főút szélén tucatszámra parkoltak az autók, a réten pedig tollasozó, focizó társaságok múlatták az időt. Kereszteztem az aszfaltutat, átvágtam a mezőn, aztán az esővédő házikónál láttam, hogy itt is komoly készülődések folynak a vacsorához: égtek a tüzek a tűzrakó helyeken, és a kondérokból áradó ínycsiklandozó illatok belengték a környéket. Itt most nem álltam meg, az órámra pillantva láttam, hogy már háromnegyed ötre jár az idő, inkább indultam tovább.

Sokat már nem kellett mennem, de az erdőben már alkonyodni kezdett, ráadásul a nap ismét elbújt az egyre jobban megvastagodó felhők között! Észak felé ballagtam egy ösvényen, sokáig felhallatszott hozzám a főúton haladó autók zaja, de aztán befordulva egy oldalvölgybe ez lassan elenyészett mögöttem. Elhaladtam a Füleki Mihály emlékkő mellett, aztán már meg is érkeztem a kulcsosház rétjére. Az első utam a ház verandájának tartóoszlopához vezetett, ahová a kis kék-fehér egyendobozka volt felszerelve. Szerencsére itt is találtam több tucat kis matricát, amiből egyet azonmód be is ragasztottam a füzetembe!

Csak az adminisztráció elvégzése után néztem körül alaposan a ház környékén. Nagyon fontos volt, hogy feltölthessem a nap folyamán erősen megcsappant vízkészletemet. A tisztás szélén fakadó, a kulcsosháznak is nevet adó Büdös-kút nem adott vizet, de tudtam, hogy több forrás is található a ház környékén, ezért elballagtam egy gyalogösvényen a szurdokszerű völgy alján lévő Feri-forráshoz. Habár nem túl bőven, de ez adott vizet, azért fel is töltöttem a kólás palackjaimat. Gyorsan meg is mosakodtam a forrás vizében, de ezt nem vittem túlzásba, mert nagyon hidegnek találtam! Mire visszatértem a háznál hagyott hátizsákomhoz, már szürkülni kezdett, nem is sokat teketóriáztam, helyet kerestem a sátornak a rét felső szélén a fák tövében, és fel is állítottam.

Már a fejlámpám fényében vacsoráztam meg, aztán gyorsan eltettem magam másnapra, mert úgy terveztem, az első túranap nézelődése után az lesz majd a „menő” nap, amikor megpróbálok minél közelebb kerülni Mecseknádasdhoz, háromnapos túrám végpontjához.