Már napkelte előtt talpon voltam Kisújbányán, a Klumpás Vendégházban, de mivel csak fél nyolcra volt megbeszélve a reggelim, szép lassan csomagoltam csak össze a holmimat, elolvastam még az aznapi, a kitérőkkel együtt is alig tizenöt kilométeres túrám leírását, és kimentem a ház elé is, hogy körülnézhessek. Bár az éjszaka csillagfényes volt, de reggelre köd lepte el a völgyet és csak remélni tudtam, hogy az indulásomra majd felszívja azt a napsütés. Aztán fél nyolc felé átballagtam a konyhára, gyorsan bekaptam a reggeli gyanánt készített rántottát, elbúcsúztam a vendéglátóimtól és háromnegyed nyolckor vágtam bele a túrába.

Mostanra már kezdett feloszlani a köd, párásan kisütött a nap, miközben végigballagtam a völgyben fekvő, lazán települt falu házai között. Lassan magam mögött hagytam az utolsó házcsoportokat is, kivált az utamból a jelzés, én pedig gyalogútra térve értem be az Óbányai-patak völgyébe. A széles, szinte sétányszerű gyalogút a patak bal partján haladt, sajnos a szűk völgybe még nem ért le a napfény, szinte éjszakai sötétség vett körül, így aztán ezen a részen nemigen sikerültek a fényképeim! Pár perc alatt egy tisztást értem el, előttem kis esővédő házikó állt a patak partján. Lépcsők vezettek le a vízhez, csak legyalogolva rajtuk vettem észre a meredek partoldalban fakadó Bodzás-forrást.

A málhám lebillentve a hátamról ittam a hideg forrásvízből, aztán továbbindultam. Igen ám, de sehol nem találtam sem a jelzéseket, sem a tisztásról továbbinduló utat! Alaposabban körülnézve a túlparton fedeztem fel egy kék jelzést, valószínűleg valahol még a tisztás előtt kelhetett át a jelzett út a patakon. Na de semmi baj – gondoltam –, majd átkerülök én is a túlpartra a mederben heverő köveken, és ráléptem a vízből kiálló egyik komolyabb sziklára. Na, ezt nem kellett volna! A víztől és mohától csúszós kövön azonnal kiszaladt alólam a lábam én pedig belecsücsültem a patak vizébe! Kibújtam a hátizsákom vállpántjaiból és kilöktem azt a partra, aztán én is feltápászkodtam. Visszaballagtam az esővédő házikóhoz és leltárt tartottam a holmim felett.

A hátizsákomnak csak az alja ért vizet, az nem ázott be, de a nadrágom alaposan átázott, éppen úgy, mint a polárom alja és az ujjai, amikor lekönyököltem a vízbe, de ezen kívül kutya bajom sem volt. Mivel a nadrágomból facsarni lehetett a vizet, gyorsan le is vettem, nehogy rám hűljön a hideg reggelen, a poláromból pedig kicsavarva a vizet kiterítettem száradni pár percre a kunyhó korlátjára. Elővettem a zsákomból a hazaútra tartalékolt száraz váltás ruhát és felhúztam a nadrágot, a pulóveremet pedig a derekamra kötöttem, hogy menet közben is tudjon száradni. Aztán a hátamra kaptam a zsákom és továbbindultam. Természetesen visszakerültem addig a pontig, ahol a jelzések átkeltek a túlsó partra és itt már én is biztonsággal megtehettem ugyanezt.

Néhány perc alatt elértem a dr. Péceli Endre emlékkövet, ami egy törött krisztusú kőkereszt alatt állt az ösvény mellett a domboldalban. Péceli Endre sokat segítette Rockenbauer Pál és csapata munkáját, amikor azok a Dél-dunántúli Kéktúráról forgattak filmsorozatot a múlt század nyolcvanas éveiben. A kereszttől csupán pár lépésnyi séta a völgy egyik legszebb látványossága, a Ferde-vízesés. Itt ugyanazok a hegységet alkotó kőzetek bújnak elő a föld alól, mint korábban a Hidasi-völgyben is, de itt ezek a kőzetrétegek kibillentek vízszintes fekvésükből, a patak vize ezért ferdén, harántolva halad a lépcsők között. Most, az elmúlt hetek csapadékos időjárása miatt meglehetősen bővizű volt a patak – ezt alaposan megtapasztaltam az iménti seggre ülésemnél is – így aztán eléggé látványos volt a vízesések sora!

Persze itt is lecövekeltem pár percre, és mivel a fényviszonyok nem sokat javultak az indulásom óta, azt a taktikát alkalmaztam, hogy több tucat képet is készítettem a vízesésről, hátha a nagy számok törvénye alapján néhány sikerülni is fog közülük! Ez a módszer aztán bevált, a képek több mint fele jó lett, így aztán itt még válogatni is tudtam a szövegközi képekhez! Fél kilenc után indultam csak tovább a Ferde-vízeséstől, itt egy szakaszon a gyalogút egészen leereszkedett a patak medrébe, sokszor szinte elvesztek a kitaposott nyomok a vízben. Áldottam az eszem, hogy erre a túrára is a bakancsom vettem fel, nem pedig a magasszárú túracipőmet, így nem kellett attól tartanom, hogy beázik majd, ha pár lépésnél bokáig elmerül is a lábam a patak vizében!

Az erdei iskola épületénél is megcsodáltam a lépcsős vízesések sorát, aztán lassan a völgy végére értem, a pisztrángos tavakhoz. Itt kezdett el pittyegni a zsebemben tartott telefonom, jelezve hogy sorra érkeznek az SMS-ek. Elővéve láttam, hogy nejem és a fiam is többször keresett, én pedig kis lelkiismeret-furdalással hívtam fel a feleségem. Szó nélkül végighallgattam a panaszáradatot, hogy miért nem telefonáltam tegnap este, éreztem, hogy nem elégséges indok az, hogy nem volt térerő Kisújbányán! Sok éves tapasztalatból tudom, hogy egy régi, viszonylag érzékeny telefonnal szinte bármelyik dombtetőn találhatok elég térerőt a híváshoz, és ezt megtehettem volna tegnap is, csak éppen lusta voltam a gyalogláshoz! Szerencsére a beszélgetés végére elcsitultak az ellentétek, és megígértem, sietek haza, amennyire csak lehetséges!

Kicsit megültem a tavak alatti pihenőhelyen, aztán továbbindultam Óbánya felé. Hamar elértem a falut, itt rátértem a völgyben fekvő településen végigfutó keskeny aszfaltútra és begyalogoltam rajta a faluközpontba. Megálltam a kocsmánál, hiszen ez a kéktúra pecsételőhely is. Igaz, pecsét itt sincs, csak matricák, de azok is csak akkor, ha pótolják őket, hiszen rendszeresen hordják el azokat a kéktúrázók! Most viszont nem pótolták, és a pultos hölgy is csak a karjait tárta szét, amikor matricát kértem tőle. Ő már telefonált, hogy elfogytak, de még nem hoztak újakat! Megmondom őszintén, nem értem, hogy ide miért nem lehet kihozni egy bélyegzőt, hiszen ez nem egy elhagyatott kulcsosház, ahol attól kellene tartani, hogy valaki elviszi magával emlékbe a stemplit! Azt viszont felajánlotta, hogy bélyegezhetek a céges bélyegzővel, de arról viszont csak a pecsételés után derült ki, hogy mecseknádasdi cím van rajta!

Na, mindegy, legyintettem egyet, aztán leülve az egyik asztalhoz megittam egy üveg Borsodit. Csak ekkor jutott az eszembe, hogy hiszen most hétfő van, nyitva kell lennie az önkormányzatnak is, ahol biztosan tudnak pecsételni a füzetembe! Tovább is indultam egy-két percen belül, és nem is kellett sokat mennem, hiszen a hivatal éppen a kocsmát követő épületben volt! Bekopogva az ajtón elmondtam egy hölgynek az óhajom a pecsételéssel kapcsolatban, ő aztán megmutatta, hogy az épület külső gangján egy régi, mára már kiürített villanyóra szekrényben van az a zacskó, amiben a matricákat tárolják. Rögtön be is ragasztottam az igazoló füzetembe kettőt is, hiszen most ez lesz a túráim közötti szakaszhatár, mert a következő hivatalos pecsételőhelyre, az Apátvarasd-telepre már csak a következő túrámon fogok eljutni!

Örültem, hogy így rendeződött az óbányai igazolásom, így aztán elmondhattam, hogy az ottjártam igazolása szempontjából a kéktúrázók között mumusnak számító Mecseket egyetlen hiányzó matricával megúsztam! Az önkormányzat előtti kis parkban egy pihenőpadon mindent elpakoltam a zsákomba, aztán tíz óra felé tovább is indultam. Itt most egy jó két kilométeres, enyhén lejtő aszfaltút következett, Óbánya bekötőútja. Jó tempót menve még fél tizenegy előtt pár perccel elértem a Skóciai Szent Margit tiszteletére állított útszéli fakeresztet, ahol le kellett fordulnom az aszfaltútról. Margit 1047-ben született a közeli Réka várában. Apja Edmund, száműzött angol herceg volt, anyja pedig Ágota, aki egyes vélemények szerint Szent István király húga is lehetett. Később Edmundot a családjával visszahívták Angliába, ahol királlyá választották, de nemsokára meghalt. A hódító normannok elől Ágota a gyermekeivel Skóciába menekült, ahol III. Malcolm feleségül vette Margitot. Közösen szervezték meg a skót katolikus egyházat, ezért és irgalmasságáért 1093-ban bekövetkezett halála után szentté avatták.

A keresztnél letérve Óbánya bekötőútjáról átvágtam a Hosszú-tető gerincének itt már ellaposodó végén a szomszédos Réka-völgybe, aztán a víkendházak szélét éppen csak érintve belekezdtem a Mecsek utolsó kaptatójába: a Templom-hegyre vezető hosszú emelkedőbe. A kapaszkodás eléggé meredeken indított, a szerpentinezve haladó gyalogúton vagy negyedórás hegymászás után értem el a Templom-hegy északi gerincélét, ahol az emelkedés kissé megszelídült. Itt kicsit ki tudtam magam fújni, mert a hegy nem kegyelmezett: további kapaszkodással majdnem a 471 méteres csúcsig fel kellett mászni! Fenn a tető alatt már inkább csak hullámvasutazott az utam, aztán persze lejtő következett először az erdőben, irtásfoltok között, később pedig már a szántóföldek szélén.

Feltűntek előttem a kissé párás messzeségben a Geresdi-dombság vonulatai, ahol majd legközelebbi alkalommal fogom majd a túrám folytatni. A mezők peremén ereszkedő jól kijárt földúton pedig hamarosan elértem a 6-os főút egy korábbi nyomvonalát. Az aszfaltburkolata már elkopott, most amolyan makadámútként haladt egyenesen a mezők között. Itt aztán leültem pár percre és elgondolkodtam a továbbiakon. Még otthon két lehetőséget állítottam fel magamnak a túrám befejezésére: a makadámúton dél felé indulva elmehettem egyrészt Zengővárkonyba, hogy ott megnézzem Rockenbauer Pál sírját és onnan indulhattam volna haza autóbusszal, szekszárdi átszállással. Ez nagyjából nyolc kilométeres további utat jelentett volna. A másik lehetőség a volt, hogy a makadámúton észak felé indulok, a végén rátérek a mostani 6-os útra, megnézem Mecseknádasd déli határában az Árpád-kori templomot, majd a falu északi határába átsétálva a várat, és ott szállok fel egy közvetlenül Budapestre tartó autóbuszra. Az össztávolság erre sem lett volna sokkal kevesebb.

Néhány perces hezitálás után döntöttem: mivel a sírt már megnéztem az első Dél-dunántúli Kéktúra bejárásomon, viszont a templomot még nem láttam, arra indulok tovább! Egy keveset még ellebzseltem a fűben heverészve és élvezve a délelőtti meleg napsütést, aztán a hátamra kaptam a pakkot és továbbindultam az utamon. A jól járható köves úton hamar elértem a mobilátjátszó tornyokhoz vezető letérést – a jelzések kicsivel korábban fordultak le erről az útról és indultak tovább a Geresdi-dombság felé –, de itt az út véget ért, bár a 6-os út korábbi nyomvonalán jól kitaposott nyomok indultak tovább. Én is folytattam az utam az ösvényen, de ez aztán egyre jobban beleveszett a gazba, a dzsindzsába. Mellettem egyre közelebbről hallatszott az új úton elhaladó autók hangja, de a szúrós akácos miatt oda szinte képtelenség lett volna átvágni! Kénytelen voltam a térképemben bízni, ami azt mutatta, hogy ez a régi nyomvonal egyszer majd találkozni fog a mostanival!

A dzsindzsával megküzdve el is értem az új utat, de csak akkor vettem észre, hogy vagy 5-6 méterrel felette állok, és egy nagyon meredek partoldal vezet le a padkára. Nem volt mit tennem, belekezdtem az ereszkedésbe, képzelem, mit gondolhattak rólam az úton elsuhanó autósok! Persze itt én voltam a meggondolatlan, mert a térkép nagyon becsületesen mutatta ezt a meredek partfalat is! Nagy nehezen lekászálódtam az útpadkára, és elindultam az úton lefelé, Mecseknádasd irányába. Velem szemben felfelé kapaszkodtak az autósok, a személygépkocsik csak elsuhantak mellettem, de a kamionok büdös füstjét jó néhányszor le kellett tüdőznöm! Szerencsére széles volt a padka, nem kellett félnem attól, hogy elsodornak, de így is megkönnyebbültem, mikor egy hajtűkanyarban elértem a templomhoz vezető rövid letérőt.

A XIII. század végén épített templomot nagyon szépen felújították a múlt század hetvenes éveiben, most kitűnő állapotban áll egy öreg temető szomszédságában. Nagyon szépen feltárták és konzerválták a templomot övező falat is, hiszen ez egy Magyarországon ritkaságszámba menő erődtemlom volt a középkorban. Kívülről körbesétáltam az épületet, de sajnos, be nem tudtam menni, mert zárva volt az ajtaja. Pár percig még elnézelődtem, néhány felvételt is készítettem, aztán továbbindultam a vár felé. Választhattam, hogy a falun sétálok végig a kissé hosszabb úton, vagy kinn maradok a főút szélén, ami nem érinti a települést. Lustaságból a rövidebb utat választottam, pedig időmbe belefért volna a hosszabb is, mert csak kettőkor indult a buszom, és ekkor még csak fél egy felé járt az idő.

Jó húszperces menet végén értem el a Sloszbergre felkapaszkodó keskeny aszfaltcsíkot, aztán még további tízperces kaptatóval a romokat. De ekkor megpillantottam egy vadiúj kilátót, ami alig néhányszáz lépésnyire állt, kissé feljebb a dombgerincen! Ezt mindenképpen meg kellett néznem, így aztán megállás nélkül folytattam az utam a kőből és fából épült toronyig! A hátizsákom lenn hagytam a kilátó tövében álló esővédő házikó padján, én pedig felszaladtam a lépcsőkön a legfelső emeletre. Szép volt fentről a kilátás, be lehetett látni szinte az egész falut és a Mecsek közelebbi csúcsai is feltűntek. Pár percig elnézelődtem, aztán visszaballagtam a zsákomhoz és a hátamra kapva azt lebandukoltam romokhoz.

A régészek szerint nem volt itt sohasem vár, csak egy, a már korábban látotthoz hasonló erődített templom, ami aztán a török kor végén elpusztult, és romjait csak nemrégiben tárták fel. Azért itt is alaposan körülnéztem, fényképeztem, csak utána indultam vissza, le a faluba. Háromnegyed kettő felé értem vissza a lámpás útkereszteződésbe, a buszmegállóhoz. Éppen volt még annyi időm, hogy betérjek az itt álló grill büfébe, és megigyak egy üveg Borsodit, aztán kiszaladtam a megállóba, hátha pár perccel korábban jön a busz. Nem kellett volna sietnem, mert pontosan érkezett, a sofőrrel elrámoltam a hátizsákom a poggyásztartóba, aztán felszállva még éppen találtam magamnak egy helyet a zsúfolt buszon.

Fél hatra értem fel vele a Budafoki útra, itt aztán a túlsó oldalra átszaladva éppen elkaptam egy 33-as buszt, arról pedig Budafokon leszállva egy 250-est, amivel aztán hazáig mentem. Hat után pár perccel léptem be a lakásunk ajtaján.