Már csak egyetlen, háromnapos túrám volt hátra a Dél-dunántúli Kéktúra teljesítésemből, a Mecseknádasd és Szekszárd közötti szakasz bejárása, ebbe egy vasárnap reggelen vágtam bele. Ezen a napon tényleg nagyon korán keltem, hiszen az autóbuszom 5:00-kor indult a Népliget autóbusz pályaudvarról! Még előző nap megvettem a jegyem a buszállomás pénztárában, hiszen tudtam, hogy másnap reggel még nem lesz az nyitva a buszom indulásakor és nem akartam lemaradni róla, hiszen a sofőr mindig az előre megváltott menetjeggyel rendelkezőket engedi először felszállni, utána pedig már csak annyi, a helyszínen jegyet váltó utas szállhat fel a távolsági buszra, amennyi ülőhely még szabadon maradt.

Negyed négy felé indultam el otthonról, lekutyagoltam a dombról Budafok központjába, és ott megvártam a 3:37-kor érkező éjszakai járatot, amivel aztán egészen az Astoriáig utaztam. Szinte sehol sem álltunk meg útközben, ezért jókora előnnyel érkeztem meg a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkára, itt pedig még pont elkaptam egy a másik éjszakai buszt, amiről már csak a Népliget sarkán álló autóbusz állomásnál szálltam le. Fél öt felé már ott dekkoltam a huzatos peronon, és vártam, hogy beálljon a buszom. A sofőr viszont nem sietett, csak öt előtt pár perccel engedett felszállni minket, vagyis az addig összegyűlt összesen öt utast a jéghideg buszra.

Pontosan indultunk, aztán miközben kifelé szaladtunk a 6-os úton a városból, a busz is lassan bemelegedett, az anorákom le is vettem, csak a polárom hagytam magamon. Valahol a Budafoki úton el is szundikáltam, csak Ercsi után ébredtem fel, és bámultam kifelé a ködös, lassan hajnali fénybe boruló tájra. Lassan araszoltunk lefelé a 6-os úton: bementünk Dunaújvárosba, Dunaföldvárra és Paksra is, jó tíz perceket vesztegelve az ottani busz pályaudvarokon, végül negyed kilenc felé érkeztünk meg, a 6-os útról újabb kitérőt téve Szekszárdra. A busz a peronja mellé beállva megkerülte a kis parkot, megcsodáltam a kora reggeli napsütésben a Rockenbauer Pál kopjafát: ide fogok majd megérkezni kedd délután, miután befejezem a Dél-dunántúli Kéktúrát! Aztán innen is továbbindultunk pár perc várakozás után, hogy kilenc előtt pár perccel, egy kis bonyhádi kitérő után megérkezzünk Mecseknádasdra.

Leszállva a buszról és előkotorva a hátizsákom a poggyásztartóból betértem a csupán pár lépésnyire lévő Schlossberg vendéglőbe. Az oldalbejárat mellett a falra szerelt kis dobozkát kinyitva találtam benne pár Dél-dunántúli Piros túra matricát, kivettem hát kettőt, hogy igazolni tudjam, hogy itt szakítottam meg, illetve folytattam a kéktúra teljesítésemet. Bár a kéktúra elkerüli a falut – hiszen a felette lévő dombokon halad el –, de a kiírás szerint megengedett ez a fajta igazolási mód. Persze betértem a vendéglőbe is, megittam egy korsó Sopronit, aztán előkészültem a túrára: kinyitottam a túrabotokat, az övemre fűztem a fényképezőgépem tokját, bekapcsoltam a GPS-t és csak fél kilenc felé vettem a hátamra a málhát és indultam el az utamra.

Kivárva a zöld jelzést átkocogtam a széles 6-os főúton, aztán a kereszteződésből a Jókai Mór utcán indultam tovább, hogy pár lépés után rátérjek a Petőfi Sándor utcára. jelzések kísértek az utamon, de aztán ezek balra tértek a falu széléhez közeledve az Alkotmány utcára, én viszont egyenesen folytattam tovább az utamat. Előző túrám befejezéséhez hasonlóan most is a 6-os út egy régi nyomvonalán szerettem volna elérni a Dél-dunántúli Kéktúra útvonalát, most azonban alaposan tájékozódtam, nehogy belefussak egy olyan kellemetlenségbe, mint az előző túrám végén, tudniillik, hogy a főút volt nyomvonala akkor beleveszett a dzsindzsába, és egy meredek rézsűn kellett leereszkednem a mostani, forgalmas főútra. De itt a térképem is egyértelműen jelezte, és a Google Earth fényképein is láttam, hogy a Petőfi Sándor utca folytatása egyenesen felvezet a főút egyik hajtűkanyarjába, ahonnan már csak pár száz lépés az a pont, ahol a kéktúra útvonala keresztezi az aszfaltot.

Az utolsó házak után az aszfaltburkolat véget ért, de jól járható, füves keréknyomok indultak tovább, amiken pár perc alatt el is értem a 6-os utat. A bal oldali padkán folytattam a kapaszkodást, pár perc alatt elérve az Apátvarasd-telep felé induló keskeny aszfaltút kezdetét. Itt még egy rövid kitérőt tettem addig a pontig, ahol a múltkor letértem a kéktúra útvonaláról, nehogy kimaradjon a teljesítésből ez a rövid szakaszocska, majd elindultam az alig autónyi szélességű aszfaltcsíkon. Azaz csak indultam volna, mert egy autós fiatalember megállt mellettem és megkérdezte, ez az út vezet-e a Mészkemencei vadászházhoz? Mivel ki is volt téve egy nyíl alakú fatábla az elágazáshoz, mutatva a vadászház irányát, még a távolságát is feltüntetve, csak megvontam a vállam: nyilván erre kell elindulnia, ha oda akar eljutni!

Aztán a kocsi elhúzott, én pedig gyalogos tempóban indultam utána. Néhány száz lépés után elértem a mezőket, hátratekintve feltűnt mögöttem a Templom-hegy púpja, balra nézve pedig a kaszálókon keresztül megpillantottam Mecseknádasd pár házát. Itt ért utol a következő autó, egy család ült benne és ők is a Mészkemencei vadászház felől érdeklődtek. Most már elővettem a kéktúra atlaszomat, és valóban: már láttam, hogy néhány kilométeres erdei kanyargás után ez az út elvezett a keresett vadászházhoz is! Megmutattam a térképen az útvonalat a sofőrnek, ők kedvesen felajánlották, hogy elvisznek egy darabon, ameddig a jelzések az út szélén álló fákra vannak festve, de erre már nemet mondtam.

Ők is továbbindultak, én pedig megpillantottam az első útkanyarban azt a pontot, ahol Mecseknádasd felől megérkeztek a még a faluban elhagyott jelzések, aztán hamarosan elértem az erdőt, és az utat elzáró, de most éppen nyitott erdőgazdasági sorompót. A jelzéseket követve itt hagytam magam mögött az aszfaltutat, és már éppen bevettem volna magam egy erdei földúton a fák közé, amikor valaki utánam kiabált. Visszafordultam, egy autó állt a sorompó alatt, és a vezetője, egy középkorú hölgy volt most éppen kíváncsi arra, hogy jó úton jár-e, ha a Mészkemencei vadászházhoz szeretne eljutni? Visszakiabáltam, hogy igen, csak egyenesen előre menjen, ő persze elhúzott és csak később jutott az eszembe, hogy megkérdezhettem volna, hogy mi lesz a vadászháznál? Talán népünnepély?

Aztán folytattam az utamat az erdei földúton, a színpompás őszi erdőt csodálva! Szeretem ezeket az őszi túrákat a lassan színesedő levelű erdők fái alatt, de most szerencsém is volt, mert sikerült azt az időt elkapnom, amikor a lombok már nem fognak tovább barnulni-vörösödni, és már éppen megkezdődött a lombhullás. A fényképezőgépem ki is vettem az övtokból és a nyakamba akasztottam, hogy ne kelljen lépten-nyomon ki- és visszarakosgatnom oda. Egy erdei útelágazás után feltűntek Apátvarasd-telep első épületei, én pedig átvágva a lazán települt erdei falucskán elérkeztem a pecsételőhelyre. Két szomszédos telek kerítésének sarkában, egy itt nyíló kertkapu oszlopára szerelve pillantottam meg a kék-fehér dobozkát.

Kíváncsian nyitottam ki, vajon találok-e majd benne matricákat, és egy pillanat alatt felmértem, hogy a kis nejlonzacskó teli van kis papírdarabkákkal! Elő is húztam belőle egyet, rendesen le is volt pecsételve a kéktúra bélyegzővel, de nem öntapadós címke (vagyis matrica), sem pedig bélyeg (vagyis nyalóka) volt az, csak egy egyszerű kis papírdarab, melyet lepecsételtek. Ezt tehát nem lehetett csak úgy, egy pillanat alatt beragasztani az igazoló füzetbe, így aztán kénytelen voltam eltenni az irattárcámba, hogy aztán otthon egy kis ragasztó segítségével végezzem el ezt a műveletet. Megvallom őszintén, ilyesfajta igazolási móddal még nem találkoztam, pedig már több mint tíz éve járom a kéktúrák útvonalát!

Továbbindulva már pár perc alatt magam mögött hagytam a parányi települést, és egy erdőgazdasági gépek által alaposan kijárt, gidres-gödrös, kátyús úton indultam délkelet felé, egy középfeszültségű villanyoszlopsort követve. Kicsit elgondolkodtam azon, felvegyem-e a kamáslikat, de a dagonyákat ki lehetett kerülgetni hol jobbra, hol balra térve, aztán pár perccel később egy éles balkanyarral le is fordultam erről a rossz útról, hogy a távvezeték széles nyiladékából ismét belépjek a fák közé. Itt újra összeborultak felettem a lombok, és a legszebb őszi színeiben pompázó erdő látványában gyönyörködve folytattam az utamat.

Persze rengeteget fényképeztem, hiszen szinte minden lépésem, minden apró kanyar után változott az erdő látványa! Végül már szinte erőt kellett vennem magamon, hogy ne álljak meg lépten-nyomon fényképezni, a gépet pedig bele is süllyesztettem az övtáskába, még a cipzárt is behúzva rajta, nehogy kísértésbe essek, és megint előkapjam a fotómasinát! Az avar borította erdei út lágyan kanyargott, hullámvasutazott alattam a dombtetők között, kényelmes menettel éppen délben érkeztem meg a és jelzések kereszteződésében álló Hesz kereszthez és a mellette lévő pihenőpadokhoz. Itt tartottam az utam során az első pihenőmet.

Korai volt még az idő, viszont hajnalban reggeliztem meg odahaza, így aztán alaposan megéheztem már. Előkapva a hátizsákomból az előre elkészített szendvicseket, betoltam kettőt a gallérom mögé, ittam rá egy keveset a limonádémból, és egy kis szerelvényigazítást is végeztem. Készítettem pár képet a keresztről és a pihenőhelyről, végül negyed egy felé vettem a hátamra újra a zsákot és indultam tovább az utamon. Az erdő jellege errefelé sem változott: a legszebb őszi lombok mindenfelé, az út is pont olyan lazán kanyargott és hullámvasutazott tovább, mint eddig. Nagyon szép és könnyen járható része ez a kéktúrának, az időjárás is kellemes volt hozzá! A kora reggeli napsütés után befelhősödött, de kellemesen meleg lett kora délutánra, a poláromat le is vettem, és a derekamra kötöttem, hogy azért kéznél legyen!

Kényelmes erdei menet végén egy óra előtt pár perccel értem el a Héthárs-pihenőt, itt az erdei út mellett hét hatalmas hársfa alkotta körben állnak az erdei pihenő padjai, asztalai, még egy esővédő házikó is található mellettük! Itt nem álltam meg pihenni, csak pár képet készítettem a környékről, arra gondolva, hogy lesétálom még a Harsányi keresztig vezető alig több mint másfél kilométert és ott állok majd meg pihenni. A Héthárs-pihenő után pár lépéssel ismét rátértem arra a keskeny aszfaltútra, amit még Apátvarasd-telep előtt hagytam el, ezen kutyagoltam vagy fél órát, amíg meg nem pillantottam magam előtt az út szélén álló kőtalapzatú fakeresztet. Lemálháztam a pihenőpadoknál, aztán elolvastam a kereszt melletti tájékoztató táblát. A szövege szerint Harsányi János állíttatta a keresztet hálával azért, mert egy vadászaton szerencsés kimenetelű vadászbalesetet okozott.

Itt is pihentem egy sort, nem volt okom sietni, hiszen még csak fél kettő felé járt az idő és a térképemet méricskélve láttam, már csak alig másfél órai járás innen Bátaapáti. A kereszt után újra földúton indultam tovább, errefelé kissé nagyobbak lettek a dombhátak, amikre fel kellett kapaszkodnom, az erdőt is magam mögött hagytam, mezők szélén kanyarogtak egy ideig a keréknyomok. A Tolna és Baranya-megye határát jelző erdei sorompó környékén ismét erdőgazdasági gépek kerekei által feltört, kátyús, kissé sáros földúton ballagtam egy darabon, de aztán a gépek más útra tértek és ismét jól járható földút nyújtózott alattam. Elhagyva a Turista-forráshoz vezető jelzések leágazását újra mezők tűntek fel mellettem, aztán negyed három után értem el a Bátaapátiba levezető löszös mélyút felső végét.

Kanyarogva, sokszor több méter mély löszfalak közé süllyedve értem le a völgytalpra, innen pedig már pár perces séta után megpillantottam a község szélső házait magam előtt. A jelzések itt rögtön jobbra térve tovább is indultak, de én a jelzéseket követve a faluközpont felé vettem az irányt. Néhány perces menet végén tűnt fel az út bal oldalán a volt Apponyi kúria épülete, vagyis a szállásom. Még pénteken foglaltam le itt a szobám az önkormányzat által a volt kúria épületében működtetett vendégházban, mindössze 2500 Forintért! Egy gyors telefon után (+36 30 643 6367) már jött is a gondnok hölgy, megmutatta az apartmanom (előszoba, szoba és fürdőszoba), lerendeztük pár perc alatt az anyagiakat, aztán már magamra is maradtam a szállásomon. Gyorsan megérkeztem ide, hiszen alig múlt még csak három óra!

Egy hosszabb délutáni pihenő után kis csavargásra indultam a faluban. A vegyesboltot zárva találtam, hiszen vasárnap délután volt, de a szomszédos kocsma sem volt nyitva, az ajtajában lévő tábla szerint csak délután hatkor lesz a nyitás. Kezemben az igazoló füzetemmel továbbindultam, hiszen a pecsételőhelyek fóruma szerint a falu túlsó végén, az alvégen lévő Naspolya fogadóban is lehet pecsételni – igaz, csak céges bélyegzővel –, és persze vacsorázni is. Jó negyedóra volt, mire végigtalpaltam a falu hosszú főutcáján és megérkeztem a fogadó épületéhez. Itt aztán kényelmesen megettem vacsorára egy cigánypecsenyét, majd utána küldtem egy korsó Staroprament is. Végül úgy döntöttem, hogy a pecsételést mégsem itt, hanem majd a kocsmában fogom elintézni, a hivatalos kéktúra bélyegzővel!

Negyed hat felé, már teljes sötétben indultam vissza a szállásomra, és fél hat előtt pár perccel érkeztem a még mindig zárva lévő kocsmához. Itt gyorsan eldöntöttem, nem várom meg a nyitást, inkább következő nap reggel jövök le ide, hiszen úgy is vennem kell kenyeret és kristályvizet a túrára a szomszédos boltban. Így aztán pár perc múlva már a szállásomon voltam, lezuhanyoztam, aztán megnéztem a híradót az egyik kereskedelmi kanálison. A hajnali kelés miatt gyorsan elálmosodtam, nyolc után ki is kapcsoltam a tévét és eltettem magam másnapra.