Nyugodt éjszakát töltöttünk a kisújbányai kulcsosház hátsó kertjében felállított sátrunkban. Mint annyiszor korábban, most is hozzá kellett szoknunk ahhoz, hogy az éjszakai néma csendet és teljes sötétséget ne érezzük zavarónak városi otthonunkhoz képest. Talán furcsa így leírva, de a sátras túrák első éjszakáit gyakran álmatlanul töltöm, olyan furcsa és bizony zavaró a számomra az a mélységes csend, ami ilyenkor körülvesz bennünket. Szinte fáj a fülem tőle!

Persze most is a tyúkokal ébredtünk – ilyen sátras túrák másik jellemzője az, hogy a villanyvilágítás hiányában sötétedéskor fekszünk, és ezért már hajnalban fel is ébredünk. Komótosan összepakoltunk hát, lebontottuk a sátrat, aztán megreggeliztünk. A tegnapi verőfény után most borús időre virradtunk, de a Kossuth Rádió reggeli híreiben nem jósoltak egyáltalán esőt. Utoljára megnéztük még egyszer a kulcsosház kapufélfájára szerelt kis kéktúrás fémládikát, hátha éjszaka valaki pótolta a hiányzó nyalókákat, de most úgy látszik, nem jártak erre a jó tündérek. A doboz továbbra is üres volt.

Felmálháztunk és reggel nyolc óra felé vágtunk neki az utunknak. Meredeken felkapaszkodtunk Kisújbánya keskeny, gidres-gödrös aszfaltozott bekötőútján a Cigány-hegy oldalába, végül egy kis nyeregbe érkezett az utunk. Itt keresztezte az utat a jelzés, ami aztán egy földúton jobb felé megindult a hegytető irányába. Mi is elhagytuk az aszfalton továbbinduló dél-dunántúli jelzést és elindultunk a Cigány-hegy tetején álló kilátó felé.

Néhány perces sétával elértük a tetőt és a jelzés földútjáról nyíló ösvényre térve megpillantottuk magunk előtt a kilátó épületét. Gerenda és sóderhalmok kerülgetésével értük el az épületet, ami szemmel láthatólag éppen felújítás alatt állt. A torony kő alapzata és földszintje már elkészült, de a fa felépítmény megépítéséhez még hozzá sem láttak. Mindenesetre semmilyen táblát nem láttunk, mely szerint tilos lenne felkapaszkodni a félig kész kilátó teraszára, így aztán megmásztuk a csigalépcsőket és elgyönyörködtünk az elénk táruló kilátásban.

A meglehetősen felhős idő ellenére tiszta volt a kilátás, a távolban jól láthatóan húzódott a Misina-Tubes vonulat, közöttünk alacsonyabb hegyek, dombhátak sorakoztak. A Misinától balra a Hármas-hegy erdős háta emelkedett. A legszebb kilátás délnyugat felé nyílt, elővettük hát a messzelátót és alaposabban is körülnéztünk, hiszen nekünk is ebben az irányban kellett folytatnunk az utunkat.

Végül leültünk a terasz szélére és lábainkat lelógatva pihentünk egy sort. Éppen akkor kezdett felszakadozni a zárt felhőzet, gondoltuk, kivárjuk a napsütést. Sajnos negyedórán belül nem történt különösebb változás, és úgy láttuk, remény sincs arra, hogy rövidebb időn belül kisüssön a Nap, így aztán újra felmálháztunk és leereszkedtünk a kilátó teraszáról. Ekkor vettük csak észre a kis gránittáblát a kilátó falán: CIGÁNYHEGYI KILÁTÓ 1980, FELÚJÍTVA 2007. Szóval előre ittak a felújítást végzők a medve bőrére, de reméljük a néhány hónap múlva ide látogatók tényleg a már felújított kilátóból élvezhetik a panorámát!

Nem tértünk vissza a korábbi úton a jelzés kopott aszfaltútjára, a térképet böngészve úgy láttuk, jobban járunk, ha továbbra is a jelzést követve leereszkedünk a Cigány-hegy északi oldalán, aztán a jelzés útján érjük el ismét a jelzést. Hát, eléggé sáros, mély keréknyomoktól szabdalt volt a Cigány-hegy északi oldalában szintező földút, de ha már arra indultunk, nem fordultunk vissza. Nagyjából tízpercnyi menettel értük el újra a kéktúra keskeny aszfaltútját.

Nem sokat haladtunk azonban rajta, az aszfaltról balra, ösvényre tértünk és leereszkedtünk a Hidasi-völgy alján kanyargó másik keskeny aszfaltcsíkra. Ezen indultunk tovább, de egy hajtűkanyarban erről is letértünk és egy temészetvédelmi terület határát jelző tábla mellett elhaladva – az alatta lévő kiegészítő tábla szerint csak a kijelölt gyalogúton volt szabad haladni – beléptünk a patakvölgybe. Erdei ösvényen bandukoltunk, amig el nem értünk egy tisztást. Itt a jelzések megszűntek, szerencsére az előttünk itt jártak már ösvényt tapostak a sokszor embermagas fűbe.

A tisztás túlsó végén értük el azt a pontot, ahol a jelzés csapása keresztezte a jelzés ösvényét. Egy magányos fán precízen fel is volt festve mindkét jelzés, tájékoztató nyilakkal a továbbvezető utat illetően. A festés szerint a két jelzés közel derékszögben keresztezi egymást és a fától balra a , jobbra a megy tovább. Mi is elindultunk bal felé, de néhány méter után a patak iszapos, csúszós partjára értünk. Itt a csapások is elágaztak, szemmel láthatólag mindenki másfelé kereste a tovább vezető utat. Sajnos, minden csapás zsákutcába vezetett!

Visszatértünk a magányos fához, ekkor láttuk, hogy a fától jobbra két nyom is indul. Mint kiderült, a kék jelzés a kettő közül a bal oldali ösvényen indult tovább, de az első jelzéseket csak az erdőbe beérve pillantottuk meg. Szerencsére az út további része kárpótolt bennünket ezért a csekély mérgelődésért. Megérkeztünk ugyanis a Hidasi-völgybe! A patak szeszélyesen kanyarogva haladt a széles völgy alján, az ösvény egyenesen haladva hol a patak partján vezetett, hol pedig messze tőle a völgy túlsó felén. Mostanra már az ég is kiderülhetett, de ezt csak a sűrű fák között a földre vetülő kis fényfoltokból láttuk. Az ösvény kidőlt fák alatt-között vezetett tovább, látszott, hogy emberi tevékenység már régen zavarhatta a patakvölgy végtelen nyugalmát.

Később a völgy jellege kissé megváltozott, az alja összeszűkült, a patak is abbahagyta szeszélyes kanyargását és már következetesen ragaszkodott a keleti-délkeleti irányhoz. Kis zúgókhoz, vízesésekhez érkeztünk. Ezek hasonlóak voltak a tegnap az Óbányai-völgyben már látottakhoz. Itt is sok helyen lecövekeltünk és csak gyönyörködtünk a belefolyó források vizétől egyre duzzadó patak látványában. Sajnos egyszer minden véget ér, mi is megérkeztünk a völgy végén található kis erdei pihenőhöz.

Az esőház már csak romjaiban létezik, a pihenőpadok és asztalok is kissé csálén állnak már, de azért megpihentünk itt, márcsak azért is, hogy megnézzük a Csurgó-forrást. Itt a völgy oldalában fakadó forrás vize egy körülbelül négy-öt méter magas szikláról csurog lefelé az erdei pihenőhöz. Hát, nem egy Niagara, de azért nagyon szép!

Csak hosszabb pihenő után indultunk tovább, és azt hittük végére értünk már a völgy látnivalóinak, mert a jelzés ösvénye elkezdett meredeken kikapaszkodni a völgy aljáról! Egy szinttel feljebb emelkedtünk a domboldalban, de aztán lassan újra visszaereszkedünk a patak mellé. Ismét egy vadregényes szakasz vette kezdetét, kidőlt fák alatt-felett vezetett az övény a patakparton. Sajnos egy rövidebb, dzsindzsás-utilapus szakasz után elértük a Komlóról Pécsre vezető főutat.

Egy darabig az útpadkán ballagtunk, de aztán jobbra letérve az útról, azzal párhuzamosan széles rétek, kaszálók keréknyomain vezetett tovább a kéktúra. Egy újabb, rövid erdei szakasz után értük el a Zobákpuszta előtti útelágazást. Méteres betonbetűk tűntek fel az elágazás füves háromszögében: KÖSZÖNTJÜK VÁROSUNKBAN, felette bányászembléma állt egy szikla tetején. Itt balra fordulva hamarosan elértük a kapaszkodón haladva a település első épületeit.

Szinte azonnal megpillantottuk az út bal oldalán azt a kis élelmiszerboltot, ami a település hivatalos kéktúrás pecsételőhelye. A Dél-Dunántúli Kéktúra szabványos kis fémdobozkája az üzlet fedett teraszán található a ház falára szerelve. Kicsit félve nyitottuk ki, hátha itt sem találunk nyalókákat, de itt volt ragyásig! Ragasztottunk az igazolófüzetekbe és a túrajelentésre is, mégis maradt pontosan negyven darab! Ennek örömére letelepedtünk a bolt egyetlen betonlépcsőjére és az árnyékban kényelmesen megebédeltünk (az élelmiszerbolt természetesen zárva volt a vasárnap déli időpont miatt).

Egy dolog volt már csak hátra, továbbindulás előtt mindenképpen szerettük volna újra feltölteni megcsappant vízkészletünket, hiszen nem tudtuk, mi vár még ránk a következőkben. Szerencsére a bolttól balra álló szép kertes házban mozgolódást láttunk, ezért beszóltunk a kertben ténykedő családnak, feltöltenék-e a kanisztereket? Természetesen adtak vizet, mi pedig továbbindultunk az utunkon.

A falu határáig a főút szélén baktattunk, itt jobbra tértünk egy útelágazásban a volt Bétaaknához induló keskenyebb aszfaltútra. Ezen sem maradtunk sokáig, erről jobbra térve a főúttal párhuzamosan ballagtunk tovább a jól járható földúton. Kényelmes szakasz kezdődött itt, az erdő sűrű lombja miatt a Nap sem tűzött ránk, utunk pedig általában szintezett a hegyoldalban. Egy éles kanyarral egy völgyfőt kerültünk meg – az itt fakadó Vasas-forrás vize kellemesen hideg volt – aztán lassan elértük a Hotel Kövestető aszfaltos bekötőútját.

A szálló épületei megbújtak a fák között, a mi utunk a parkon vezetett keresztül a teniszpályák mellett. A házak után az út aszfaltozása megszűnt, köves keréknyomokon haladtunk tovább, aztán egy kisebb kapaszkodó végén elértük a mobil átjátszó tornyot. Itt ösvényre tértünk, és hamarosan egy sziklás hegyoldalba értünk. Most már megértettük, miért Köves-tető a hegy neve, ugyanis hatalmas kőgörgeteg sziklái között kanyargott az ösvény! Később a szintező utunk lejtőbe fordult és leereszkedtünk a Köves-tető északnyugati oldalán.

Tisztásra értünk ki az erdőből, itt az embermagas gazban és csalánosban kellett volna továbbmennünk a csak halványan látható csapást követve. El is indultunk rajta, de néhány méter után megálltunk, mert a sűrű csalánban szinte lehetetlen volt a továbbhaladás. Elővettem a térképet, ezen láttam, hogy egy rövid északnyugati szakasz után el fogjuk érni a Bétaaknától jövő aszfaltutat, amin aztán visszafelé indulunk majd tovább. Nosza, akkor vágjuk le a kitérőt, és menjünk ki egyből az útra!

Az erdő könnyen járhatónak bizonyult, különösebb megerőltetés nélkül elértük az aszfaltutat, pontosabban majdnem elértük! Már jól hallottuk az elhúzó autók zaját, saccra az út nem lehetett húsz méternél messzebb tőlünk, de nem tudtunk átvágni az út szélén húzódó dzsindzsás akácoson! Végül egy, az úttal párhuzamosan haladó kaszált gázvezeték nyomvonalra bukkantunk, ezen indultunk északnyugat felé, hogy találkozzunk a jelzés ösvényével. Egy idő után a meg is érkezett, így aztán kiértünk az országútra. Hogy nyertünk-e valamit ezzel a levágással? Nem tudom.

Elindultunk hát az enyhén lejtős keskeny aszfaltúton dél felé. Egy útkanyar után kitárult a panoráma, déli irányban szép kilátás nyílt Pécs felé. Az erdő széléről készítettünk néhány felvételt, aztán kíváncsian felmásztam az út bal oldalán emelkedő törmelékhalmokra, hátha onnan jobb lesz a kilátás. És akkor megláttam a Krátert! Az út bal oldalán egy teraszos művelésű külszíni szénbánya irdatlan nagyságú gödre ásítozott! Lekintettünk az aljára, nehéz persze a méreteket felbecsülni, de legalább 80-100 méter mélynek tűnt. Az alján egy kis tavacska smaragdszínű vize csillogott.

Percekig szótlanul bámultuk a hatalmas mélyedést, ezt az óriási sebhelyet a föld felszínén, próbáltuk a tekintetünkkel befogni a nagyságát, de ez szinte képtelenség volt. Aztán persze utánaolvastunk a kéktúrás könyvben, mit is ír erről a külszíni fejtésről. A könyv szerint 2005-ben zárták be, jóval az után, hogy a mélyművelésű bányák az ezredforduló környékén felszámolásra kerültek. A kráter csupasz falain még a növényzet legkisebb nyomát sem lehetett felfedezni, kíváncsi vagyok, vajon hány évtized, vagy talán évszázad kell ahhoz, hogy megtelepedjen a kopár falakon az élet?

Ezt az ember-alkotta krátert még a fényképezőgépünk keresője sem tudta befogni, készítettem róla egy több képből álló panorámafelvételt, azzal a szándékkal, hogy később összerakom majd őket és felteszem ide a honlapra. Csak nehezen tudtunk elszakadni ettől a szinte földöntúli látványtól, de lassan indulnunk kellett tovább, mert már jócskán benne jártunk a délutánban. Továbbmentünk a keskeny aszfaltúton, ami végigoldalazott a kráter peremén, aztán egy jól jelzett ponton jobbra térve leereszkedtünk egy apró völgybe.

A völgy alján kis nevenincs tavacska vize csillogott, a kéktúra ösvénye délről kerülte meg ezt a pici tengerszemet. Legnagyobb csodálkozásunkra a tó partján egy valahavolt sétány maradványaira is rábukkantunk, egy darabig rajta vitt az utunk. A tavacskát megkerülve aztán megmásztunk egy nyiladékban egy kisebb gerincet, aminek a túloldalán leereszkedve megérkeztünk aznapi uticélunkhoz, a volt Hársas kulcsosház völgyéhez. Itt egy távvezetékek nyomvonalát keresztezve érkeztünk meg a romokhoz, már csak néhány falmaradvány emlékeztetett a valahavolt kulcsosházra. A tisztása is gazos, elhanyagolt volt, ráadásul a háztól nem messze lévő szépen foglalt Hársas-forrást is kiszáradva találtuk. Még szerencse, hogy Zobákpusztán feltöltöttük a vízkészletünket!

Nem találtunk sátrazásra alkalmas helyet a völgyben, ezért visszakapaszkodtunk a nyiladékon keresztül a domboldal tiszta, füves aljú bükkösébe. Itt választottuk ki a sátrunk helyét körülbelül százlépésnyire a kéktúra útjától egy nagyjából vízszintes területen. Sátorverés után még sötétedésig kinn üldögéltünk egy farakáson élvezve az erdő madárfüttyös csendjét, aztán vacsora után lefeküdtünk aludni.