Sokszori halasztás után végül csak az iskolai tanév befejezése után veselkedtünk neki újra a Dél-Dunántúli Kéktúrának, igaz ekkor a Mecsek négynapos bejárását tűztük ki célul, az ötödik napon komolyabb pécsi városnézéssel. A leutazást viszonylag könnyű volt megszervezni: átszállás nélkül Budapest, Népliget autóbuszvégállomástól leutaztunk Mecseknádasdig. Bár a buszunk csak fél hétkor indult a végállomásról, mi már háromnegyed hatkor ott gubbasztottunk a légkondícionált utasváróban és vártuk a pénztárak hatórás nyitását. Mint kiderült, nem volt hiba a korai kelés és a péntárnyitás előtti sorbanállás, mert az utánunk jövők már nem kaptak jegyet a buszra. Negyed hét felé már a jegyek birtokában vonultunk ki a hátizsákokkal a peronra.

Az utazás három és fél órás volt, ebben már benne foglaltatik az a körülbelül tíz perces késés is, amit a 6-os út felújítása miatti sávlezárások miatt szedtünk össze. Így aztán tíz óra felé cihelődtünk le a távolsági buszról a mecseknádasdi megállóban. Rövid szöszmötölés után már el is indultunk, először egy csekély kitérőt téve a kéktúra útjáról a mecseknádasdi várba.

A Várhegy szinte előttünk emelkedett, alig kellett kitérőt tenni a megmászásához. Keskeny aszfaltúton kapaszkodtunk fel egy kis nyeregben lévő autóparkolóhoz a dél-dunántúli jelzésen, onnan aztán már meg is pillantottuk a romokat. A hátizsákokat leraktuk a pihenő padjaira, aztán elindultunk a romok felderítésére.

A romkert bejárata melletti tájékoztató tábla szerint a középkori Alsónádasd plébéniatemplomának romjainál álltunk, amit később, a török korban falal vettek körül és várrá alakítottak. A törökök kiűzése után a romok még sokáig jól láthatóak voltak a hegytetőn, később feledésbe merültek. A falak feltárása a múlt század hetvenes éveiben történt, most jól konzerválva, egy füves rét közepén várják a látogatókat. Érdemes kisétálni a tisztás délkeleti végébe, innen szép kilátás nyílik a falura és a távolban, a domboldalban feltűnik a XIII. században épült gótikus Szent István-templom is. Végigbóklásztunk a falak között, alaposan bebarangoltuk a romokat, aztán ismét a hátunkra vettük a zsákokat és leereszkedtünk a főútra.

A lámpás kereszteződésben balra fordultunk a Jókai Mór utcára, követve az itt kezdődő jelzést, aztán kicsit később az innen kiágazó hosszú, egyenes, a dombokra felszaladó Petőfi Sándor utcában folytattuk utunkat. Sokáig kapaszkodtunk az úttest bal szélén a szépen kiépített kerékpárúton, mire elértük az Alkotmány utca elágazását. Itt balra tértünk és tovább folytattuk a kapaszkodást a dombokra.

Az utolsó ház után kissé tanácstalanul megálltunk, mert nem találtuk a továbbvezető ösvényt. A kerítés mögötti kissé dzsindzsás, csalános réten több felé is próbálkoztunk a továbbhaladással, sajnos sikertelenül. Próbáltunk visszaemlékezni a tavaszi lejövetelünkre, sajnos az óta eléggé megváltozott a mező képe. Végül nagyjából egyenesen leereszkedtünk az itt csordogáló erecskéhez, és a túlsó oldalán meg is találtuk a felfelé vezető benőtt, csalános ösvényt.

Az erdőbe beérve a szűk ösvény kitisztult és a bal oldalunkon futó kis szurdokkal párhuzamosan egyre magasabbra jutottunk a dombon. Az emelkedő lassan megenyhült, mi eltértünk a szurdoktól és egy végső, ismét eléggé benőtt ösvényszakasz legyűrése után kiértünk a Vörös-hegy rétjeire. Megpillantottuk azt a magányos fát is, ahol a jelzés beletorkollik a keskeny aszfaltúton futó Dél-Dunántúli Kéktúra útjába. Itt jobbra kellett volna fordulnunk a Mecsek felé, de volt még egy kis elintézni valónk az Apátvarasd-telepen.

Márciusban, korábbi ittjártunkkor nem találtunk nyalókákat az apátvarasd-telepi pecsételőponton, ezért most visszatértünk újra oda, hátha most több szerencsével fogunk járni. Sajnos tartoztunk az ördögnek egy úttal, a pecsételőhely kis fém ládikája most is üresen szomorkodott a telep egyik kapufélfáján. Dolgunk végezetlen ültünk le egy kis pihenőre a kapu előtti gondozott pázsitra, aztán csak hosszabb ebédszünet után indultunk el visszafelé.

Újra végigmentünk az Apátvarasd-telep köves bekötőútján, újra ráfordultunk a dombok között kanyargó keskeny aszfaltútra, aztán hamarosan újra megpillantottuk a kanyarban álló magányos fát is, ahol jó háromnegyed órával ezelőtt elértük a völgyből felkapaszkodva az utat. Most megállás nélkül mentünk tovább, és tízperces gyaloglás után elértük a 6-os főutat ott, ahol átbillent egy kis nyergen. Egy kisebb forgalmi szünetet kihasználva átkeltünk az úton és a túlsó oldalon, egy farakáson rövidebb pihenőt tartottunk.

Továbbindulva enyhe erdei kapaszkodás után elértük a főút korábbi nyomvonalát és ezen a kavicsos, apró zúzottköves nyomon folytattuk az utunkat. Néhány száz méter után jobbra hívtak bennünket a jelzések, és újra kapaszkodni kezdtünk, most egy mező szélén haladva a Templom-hegy oldalában. Erre elég gyéren voltak felfestve a jelzések, de a térkép alapján elég jól követhetőnek tűnt az utunk.

Az erdőbe beérve további hegymászás következett a földúton, a jelzések errefelé sem voltak túl sűrűn felpingálva. Valószínüleg figyelmetlenek voltunk, de itt elkevertünk. Már lihegve alaposan megmászuk a hegyet, mire feltűnt a jelzések hosszú hiánya. Mire észbe kaptunk, már el is fogyott az emelkedő a lábunk alól, fenn álltunk a tetőn. Itt már biztossá vált a tévedésünk, hiszen a térkép szerint a kéktúra nem mássza meg a Templom-hegyet, de ha már idáig feljöttünk, kicsit körülnéztünk innen.

Visszatekintve mélyen alattunk láttuk a Mecseknádasd feletti mobil átjátszó tornyokat, távolabb tekintve pedig az utunk nyiladékán keresztül szép kilátás nyílt a Geresdi-dombságra is. Itt is pihentünk egy sort, aztán visszereszkedtünk a hegytetőről. Persze rögtön észrevettük azt a helyet, ahol egy erdei útelágazásban a bal oldali, rossz utat választottuk. A helyes úton szép behívó jelzések voltak pingálva a fákra. Szóval mi voltunk a figyelmetlenek!

Kellemes séta vette itt kezdetét, először részben benőtt ösvényeken, keréknyomokon a Templom-hegy oldalában kanyarogva, aztán a Réka-völgy felé ereszkedő keréknyomokon. Itt figyeltünk fel először az ösvény melletti szederbokrokra, még zöld volt a termés, de úgy nézett ki, idén rekord mennyiségű szeder fog érni néhány hét múlva a bokrokon!

Egyre meredekebb lejtőn ereszkedve érkeztünk meg a Réka-völgy kis aszfaltútjához. Elhaladtunk a legszélső víkendházak mellett, aztán a Hosszú-tető gerincének alacsony végén átkapaszkodva elértük a Skóciai Szent Margit emlékére állított keresztet.

Érdekes a sorsa ennek a félig magyar származású szentnek: Apja Edmund, angol herceg volt, akit elűztek hazájából és Magyarországra menekült. Itt vette feleségül Ágotát, aki egyes vélemények szerint Szent István király leánya, vagy húga is lehetett. Ebből a házasságból született Margit 1047-ben. Egyes vélemények szerint Margit a mecseknádasdi várban, mások szerint Réka várában született, melynek romjai a Hosszú-tető gerincén találhatóak, néhány száz méterre a kereszttől. Valójában mindkét vár később épült, Réka vára a XIII. században, a mecseknádasdi vár még később. Réka várának csekély romjai az itt induló zöld jelzésen közelíthetőek meg.

Tíz évvel később Edmundot családjával együtt visszahívták Angliába, és királlyá koronázták. Nem sokkal később Edmund meghalt. Egy évvel később Hódító Vilmos normannjai megszállták Angliát, és ekkor Ágota a gyermekeivel (köztük Margittal) Skóciába menekült. Itt a kegyetlenségéről híres III. „Véres” Malcolm király feleségül vette Margitot. A történetírók szerint Margit rábeszélésére Malcolm levedlette véres szokásait, a király egész környezete megváltozott Margit hatására. Később a királynő komoly szerepet töltött be a skót katolikus egyház megreformálásában, templomokat és kolostorokat építtetett. 1093-ban bekövetkezett halála után azonnal szentként kezdték tisztelni, szentté avatása 1261-ben történt. Margit és Malcolm földi maradványait a reformáció idején Spanyolországba menekítették, most az Escorial templomában nyugszanak.

Továbbindultunk azon a keskeny aszfaltúton, ami a völgyben kanyarogva Óbányára vezetett. Ahogy a faluhoz közeledtünk, a völgy egyre inkább kinyílt és tágas rétek között értük el a falut. Kellemes és hűvös színfolt a templommal szemben álló kis kocsma, a Dél-Dunántúli Kéktúra hivatalos pecsételőhelye. A déli forróságban bemenekültünk a hűvös falak közé, itt fogyasztottuk el szokásos italadagjainkat. A pultnál kértünk nyalókákat is, amiket azon nyomban be is ragasztottunk az igazolófüzetekbe és a túrajelentésre.

Csak hosszabb pihenő után indultunk tovább és tűnt fel a kocsma előtti szokatlanul nagy túristaforgalom. Mint megtudtuk, ezen a hétvégén rendezték a Mecsek Kétszer Huszonöt kétnapos teljesítménytúrát, és éppen itt volt az egyik ellenőrzőpont. Természetesen itt is kértünk pecsételést mind az igazolófüzetekbe, mind a túrajelentésre. A teljesítménytúrázók nagyobb csoportokban jöttek szemből, így indultunk el az Óbányai-völgy felé.

Egyre emelkedve elhagytuk a falut és elhaladtunk a Pisztrángos-tavak mellett. Lassan beértünk a szűk völgybe, a völgy kis patakja mellettünk csobogott. Itt kezdődtek azok az apró kis vízesések, amik miatt a völgy oly közkedvelt kirándulóhely. Valóban, ahogy egyre feljebb haladtunk, egyre szebb és szebb kis zúgók, vízesések sorai követték egymást, mi pedig alig győztünk betelni a szépségükkel. Szinte percenként megálltunk, hogy az újabb és újabb látnivalókat megcsodáljuk.

Az utolsó, egyben legszebb látnivaló a Ferde-vízesés volt, itt a kibillent pados mészkőrétegeken ferdén, félig folyva, félig vízesésszerűen átbukva rohant keresztül a kis patak vize. Itt aztán tényleg percekre lecövekeltünk és igyekeztünk minden oldalról alaposan szemügyre venni ezt a szép természeti képződményt. Lassan tovább kellett azonban indulnunk, mert a Nap egyre alacsonyabbra ereszkedett a szűk völgy sziklafalai felett, mi pedig az óránkra nézve csodálkozva vettük észre, hogy majd' két órába került ez a rövid – alig két kilométeres – út a völgyön keresztül.

Az ösvény elhaladt dr. Péczeli Endre sírkeresztje alatt – a nyugdíjas orvos kisújbányai háza fontos támaszpontja volt Rockenbauer Pálnak és kis csapatának a „Még egymillió lépés...” készítése során. Lassan feltűntek Kisújbánya szélső házai, aztán még sokáig sétáltunk a ritkásan álló épületek között, mire megérkeztünk a faluközpontba.

A kis téren álló kulcsosházban sajnos nem tudtunk szállást foglalni magunknak, most is telt ház volt a szép hétvégére való tekintettel. Sajnos nem csak szálláshelyet nem tudtunk szerezni itt, de a kulcsosház kerítésének kapufélfájára szerelt kis fémdobozt is üresen találtuk – tehát Apátvarasd-telephez hasonlóan itt sem tudtunk nyalókát ragasztani az igazolófüzeteinkbe. Maradt tehát igazolás gyanánt itt is a fényképezés. Végül a kulcsosház hátsó kertjében vertük fel kis sátrunkat aznap éjszakára.