Mindent valahol el kell kezdeni, legelső kéktúra szakaszunk bejárására 2003. június 20.-án, egy pénteki napon indultunk neki. Én akkor kéthetes szabadságomon otthon voltam, Gábor fiam pedig éppen megkezdte nyári vakációját. Arra gondoltunk, hogy a hűvösvölgyi Gyermekvasút végállomás és a Bécsi út mellett fekvő Rozália téglagyár közötti 13,9 km éppen megfelelő erre a célra, bemelegítésképpen a hosszabb túrák előtt.

Tömegközlekedéssel (autóbusszal és villamossal) átvágva a városon, többszöri átszállással körülbelül kilenc órakor érkeztünk meg az 56-os villamossal a hűvösvölgyi végállomására. Innen egy jól kiépített lépcsősor és sétány vezetett fel a Hárs-hegy oldalában fekvő Gyermekvasút végállomására. Rövid sétával elértük az állomás épületét, aztán felmentünk a peronra. A kéktúra pecsételőhelyek fóruma szerint a kéktúrás pecsét általában a pénztárban szokott lenni, azonban ott érdeklődve azt mondták, most a peronról nyíló kis vasúttörténeti múzeumba adták át. Szerencsére ott meg is kaptuk a első pecsétet - ráadásul kéretlenül a másodikat is, mert az ügybuzgó fiatal gyermekvasutas leány bepecsételt mindkét rublikába (A pecsételőfüzetben két kocka is található Hűvösvölgy, Gyermekvasút felirattal, mert ez két hivatalos kéktúra szakasz közötti pecsételőpont).

Az első pecsétek örömére le is fényképeztük egymást az állomás bejárata mellett a falra felszerelt kéktúrás emléktábla alatt. Ezt a kis márványtáblát Országos Kéktúra ötven éves fennállásának évfordulója tiszteletére avatták fel 2002-ben, tehát ott jártunk előtt egy évvel. Az épület melletti padokon röviden összecihelődtünk aztán elindultunk, hogy megkeressük az első jelzéseket. Hamarosan meg is találtuk őket, egy kis sétány melletti fákra voltak felfestve a jelzésekkel együtt. Leereszkedtünk hát a domboldalból a völgybe, egy lépcsősor után egy aluljáróban kereszteztük az 56-os villamos vágányait aztán közvetlenül utána a forgalmas Hűvösvölgyi utat is. Egy kis parkolón átvágva megérkeztünk az Ördög-árok hídjához.

Átkeltünk rajta, aztán egy rövid kapaszkodóval elértük az erdőt. Egy széles, murvás sétányra érkeztünk fel, itt a jelzés egyenesen továbbindult felfelé a Vadaskerti-hegyre, de a balra térve a széles sétányon folytatta az útját. Térképünk szerint az utunk ezen szakaszának neve Glück Frigyes út volt a XIX.-XX. század fordulóján Budapesten élt és a fővárosi turizmus érdekében sokat tett szállodatulajdonos emlékére. Ő építtette többek között ezt a széles kiránduló utat is a budai hegyek között. Nevével még többször fogunk találkozni a mai túra alatt!

Utunk először a Vadaskerti-hegy tövében haladt, aztán szép komótosan elkezdett kapaszkodni a hegyoldalban. Kanyarogva és egyre meredekebben emelkedve kerültük meg a hegy északi nyúlványát, aztán egy széles ívű jobbkanyar után egy keskeny erdősáv mögött feltűnt a vitorlázórepülő-tér széles, füves mezeje. A kanyarban pihenőpadok is álltak, de mi inkább kiballagtunk a fűre megnézni a felszállásra várakozó repülőket. A szép időre való tekintettel a gépeket egymás után indították a csörlővel, már vagy féltucatnyi vitorlázó kőrözött fenn a levegőben termiket vagy a hegyoldalakban emelkedő légáramlatokat keresve. Egy pár percig elnézelődtünk itt is, csak utána indultunk tovább.

Folytattuk az utunkat a Glück Frigyes úton, közben az út és a repülőtér füve közötti keskeny erdősávon észrevettük a Budapest 1873-as egyesítése után elhelyezett régi határköveket is. Ezekre még a térkép is felhívta a figyelmünket. Az egyiken még ki tudtuk betűzni a "BUDAPEST FŐVÁROS 1879" feliratot. Enyhe kapaszkodóval értünk fel a Vadaskerti emlékmű melletti pihenőpadokhoz. Az egyszerű kőoszlop Mátyás király hajdan itt állott vadasparkjának állít emléket. Innen egy rövid, jelzetlen ösvényen felkapaszkodtunk az alacsony Homok-hegy füves csúcsára, ahonnan nagyon szép kilátás nyílt a repülőtér füves mezejére, mögötte Pesthidegkút házaira és az őket félkörben övező hegyekre. Messze a távolban még a Pilis-tető is látszódott!

Továbbindulva a II. Világháborús katonasír mellett leereszkedtünk a Határ-nyereg ligetes erdejébe, ezen átvágva a Glück Frigyes út egy nagyon szépen kiépített szakaszát értük el. Gyakorlatilag szintezve végigaraszoltunk a Kecske-hegy oldalában, így értük el az Oroszlán-sziklát. Csak a kéktúrás könyvünket olvasva tudtuk meg, hogy a sziklát kis emberi beavatkozással tették még oroszlán formájúbbá még a sétány építése idején, de aztán vandálok később letörték az ülő oroszlánt formázó szikla fejét. Azonban még így, torzóként is nagyon hasonlít egy oroszlánra! Bár itt is voltak pihenőpadok, most nem álltunk meg, indultunk tovább!

Nem sokkal később egy pontról nagyon szép kilátás nyílt a fák között a Hűvösvölgy túlsó oldalán álló János-hegyre és a tetején lévő Erzsébet-kilátóra. Itt is elnézelődtünk egy-két percig, aztán ballagtunk csak tovább. Kis kapaszkodással egy tisztásra érkeztünk fel, itt egy éles jobbkanyarral nekiindultunk a Látó-hegy kaptatójának. A közben hozzánk társult jelzéssel együtt érkeztünk fel a hegy lapos tetejére, ezen átvágva egy „S” kanyarral jutottunk el a Látó-hegy meredeken leszakadó délkeleti oldalának peremén álló Árpád-kilátóhoz. Ezt a fedett kilátóteraszt is Glück Frigyes építtette, még a sétány elkészítésével egy időben.

Felmásztunk a lépcsőkön a kilátóteraszra, aztán percekig néztük az innen Budapestre nyíló nagyon szép kilátást! Habár az elég magasra megnőtt környező fák miatt már csak egy meglehetősen keskeny „ablak” nyílik a városra, jól lehet látni innen a Belvárost, a Dunát a hidakkal, a Gellérthegyet és a Várat is. A fedett teraszon hosszabban megpihentünk, mielőtt továbbindultunk volna.

A kilátó után végigmentünk a Látó-hegy lapos tetején, aztán egy ereszkedő szerpentin végén értük el a Szép-völgy alján a 65-ös busz fordulóját és a Glück Frigyes sétány végét. Átvágtunk az aszfaltos terecskén - balra tőlünk a Fenyőgyöngye vendéglő épülete állt - aztán a Hármashatár-hegyre induló meredek aszfaltos úttól jobbra rátértünk a szintén a hegyre kapaszkodó gyalogútra. Erős kaptató kezdődött itt, ami nem is enyhült egészen addig, amíg el nem értük a Remete-hegy és a Kecske-hegy közötti gerincen érkező jelzést.

Innen már könnyebben haladhattunk a csak lassan emelkedő gerincen. Egy darabig kerülgette egymást az aszfaltos út és a mi turistautunk, többször is keresztezték egymást, mielőtt nekivágtunk a Hármashatár-hegy csúcsára vezető végső kapaszkodónak. Az emelkedő vége kellemetlenül meredek volt, de aztán kiértünk az erdőből a füves hegytetőre és kinyílt előttünk a panoráma. Dél felé pillantva egy elég szokatlan nézőpontból lehetett látni innen Budapestet, hiszen hosszában tekinthettünk végig a Dunán és a hidakon. Kelet felé jól látható volt Óbuda és Újpest, nyugat felé fordulva pedig a budai hegyek.

A volt katonai objektum kerítésének sarkában találtunk egy kéktúra bélyegzőt a kis kék-fehér dobozkájában, de van egy másik is a csúcstól kissé lejjebb lévő Udvarház nevű vendéglőben. Mi az objektum területén lévő Rekettyés büfében pecsételtünk a harmadik pecséttel, amihez egy spagival hozzá volt kötözve a Csúcs-hegyi turistaház pecsétje is! Így aztán itt a hegytetőn két pecséttel is gazdagodott a gyűjteményünk, hiszen mindkét pecséttel bélyegeztünk a füzeteinkbe!

Utunkat a katonai terület határát jelző kerítés mellett folytattuk, a jelzések a beton kerítésoszlopokra voltak felfestve. Később egy meredeken lejtő ösvényen leereszkedtünk a Vihar-hegy nyergébe, aztán onnan egy nem kevésbé meredek kapaszkodón pedig fel a Vihar-hegyre. Az erdős hegytetőről nem volt semmi kilátás, aztán továbbindulva már egy kevésbé meredek lejtőn jutottunk le a Virágos-nyereg széles mezejére. Itt a víkendházak között megkerestük a Boróka büfét, mert ez szintén kéktúra pecsételőhely. Talán a pénteki napra való tekintettel találtuk ezt a meglehetősen szerény vendéglátóipari-létesítményt zárva, de ez nem is érdekelt minket túlságosan, hiszen az itt lévő Csúcs-hegyi bélyegzőt már megkaptuk fenn a Hármashatár-hegyen!

Innen továbbindulva a Guckler Károly úton végigoldalaztunk a Csúcs-hegy északkeleti oldalában, aztán egy 120 kV-os távvezeték keresztezése után nem sokkal egy jobbkanyarral lejtőbe fordult az utunk, és hatalmas szerpentinkanyarokkal leoldalaztunk a Csúcs-hegy oldalában. Irtásfoltokon vágtunk át - itt a jelzések meglehetősen ritkásan voltak felfestve - aztán egy sorompó után elértük a Rozália téglagyár felé vezető keskeny, lejtős aszfaltutat. Néhány perc sétával megérkeztünk a gyárkapuhoz, ahol rögtön meg is pillantottuk a pecsét dobozkáját a kapu mellett lámpaoszlopon.

A hosszú láncon a dobozhoz kötött pecsétet előhúzva meglepődtünk, mert egy „T” alakú vasdarabot tartottunk a kezünkben! Aztán alaposabban megszemlélve jöttünk rá, hogy a betűk a homlokába vannak beleütve. Először gyakorlásképpen egy párat stempliztünk egy üres noteszlapra, és csak akkor ütöttük be a pecséteket a füzetekbe, amikor már olvasható lenyomatokat tudtunk produkálni.

A túraszakasz végére értünk itt, a téglagyár kapujától a keskeny aszfaltúton indultunk tovább a Bécsi út felé. Néhány száz méter után kereszteztük az Aranyhegyi-patakot - előtte a jelzés egy, a patakkal párhuzamosan futó földútra fordult -, aztán egy rövid további sétával elértük a 18-as busz Bécsi úti megállóját. Visszafordulva jól lehetett látni a megállóból a Csúcs-hegy szélesen terpeszkedő északkeleti oldalát. Aztán hamarosan jött a busz, mi pedig Flórián téri átszállással hazafelé vettük az irányt.