Több mint másfél hónap telt el, mire újra bakancsot húztunk és folytattuk a kéktúrát. Azonban csak rászántuk magunkat, mert mindenképpen be akartuk fejezni a Pilist és a Budai-hegységet még a 2003-as évben. Késő őszi bágyadt napsütésben indultunk el a jelzésen Nagykovácsiból a Nagy-szénás felé. Bár elég lett volna a Zsíroshegyen folytatni a kéktúrát, úgy gondoltuk a kilátás miatt mindenképpen érdemes felmenni újra a Nagy-szénásra!

Valóban érdemes volt. Bár nem volt olyan ragyogóan tiszta idő, mint szeptemberben és eléggé párás volt a levegő, a kilátás így is pazar volt. A Dorogi-mendencét köd ülte meg és csak a hegyek látszottak ki belőle. Aztán a köd kezdett felemelkedni és lassan „átfolyni” Pilisvörösvár felé.

Sokáig gyönyörködtünk a kilátásban, csak nehezen szántuk rá magunkat az indulásra. A hegytetőről leereszkedve megálltunk a régi turistaház romjainál, majd elhaladva a zsíroshegyi bányászemlékmű előtt a már ismert úton elsétáltunk a Muflon Itatóig. Rövid pihenő és pecsételés után folytattuk az utunkat.

Újra visszatértünk az erdőbe és a sárga és vörös különböző színárnyalataiban pompázó fák között jutottunk a Remete-hegyre.

Az erdő szélén kezdődött az a sziklás, meredek lejtő, ami levezetett a Remete-szurdokba. A szurdok végén lassan feltűntek a város első házai.

Innen a máriaremetei zarándoktemplom érintésével egy meglehetősen egyhangú út vezet a hűvösvölgyi Nagyrétig az utcákon keresztül. A rét után már csak néhány percre tértünk vissza az erdőbe, amíg a jelzés átvezetett a Gyermekvasút végállomásáig.

Miközben a végállomáson az ötvenhatos villamosra vártunk, mindketten tudtuk, hogy erre az évre már befejeztük a kéktúrázást! 168 kilométert megtéve bejártuk a kéktúra gerecsei, pilisi és budai-hegységben vezető szakaszát. Sok szép élményünk volt és sokat tanultunk a saját kárunkon is. Úgy gondoltuk, jövőre már tapasztaltabb kéktúrázókként fogjuk folytatni az utunkat.