Egy hét pihenő és erőgyűjtő felkészülés után döntöttünk úgy, hogy nekiindulunk a harmadik kéktúra szakaszunknak. Az eddigiek közül ez lesz a leghosszabb a maga 24,2 kilométerével. Gábor új és kényelmes sportcipőt kapott (márkát nem írok, mert ez nem a reklám helye) én pedig régi megbecsült bakancsomban vágtam neki a távnak.

Szokás szerint újra Volán-busszal mentünk fel Dobogókőre, majd miután megnéztük a kilátást, bélyegeztünk a turistaházban és leültünk reggelizni a faházas büfénél. Evés-ivás után visszamentünk a kilátóhoz és rátértünk a kelet felé induló turistaútra. Az idő ragyogó volt, most is igazi kánikulai napra lehetett számítani. A jelzésen elindulva egy hosszabb szakaszon is a hegygerincen futott az út, majd egy kisebb darabon az aszfaltúton, onnan tértünk le jobb felé egy jól kijárt földútra. Körülbelül negyedóra után ágazott ki a jelzésből a jelzés balra Királykút felé és a jelzés jobbra Pilisszentkereszt felé. Innen a jelzés ösvénye is egyre lejtősebb lett, jobb felé az irtáson keresztül pedig fantasztikus panoráma nyílt dél felé. Megálltunk pár percre megcsodálni a kilátást. Szabad szemmel is kitűnően láthatóak voltak a Hármashatár-hegyen álló torony és az antennák, tőlük balra pedig a Kevélyek csúcsai.

Ahogy innen továbbmentünk, az egyre meredekebb ösvény keresztezett egy keskeny aszfaltutat, majd veszélyes hirtelenséggel nekiindult a Bükkös-patak mély szurdokvölgyének. Ahogy haladtunk lefelé a völgyben - tőlünk jobbra szakadéknyi mélység - a meredek lejtő egyre jobban ellaposodott és a völgy is szelídülni látszott. Kényelmes sétával el lehetett érni a Sikárosi-rétet. A rét bejárata előtt a jelzés hirtelen, éles szögben jobbra fordult, beletorkollott a szemből érkező , és a két jelzés együtt érkezett ki a rét szélére.

Itt történt első komolyabb elkeverésünk, tudniillik két térkép volt nálunk. A 2002-es kiadású Kéktúra könyv szerint a és a jelzés közös úton megy a rét jobb oldalán annak a végéig és a ott ágazik el balra ahol a befut az erdőbe, a 97-es kiadású Pilis-térképem szerint pedig még a rét elején egy magányos fánál ágaznak szét. Mi az új térképen jelölt utat követtük, valóban a tisztás túlsó széléig együtt ment a két jelzés, de ahol az elágazásnak kellett volna lenni, a egyszerűen eltűnt és csak a jelzés ment tovább be az erdőbe. Sokáig kutattuk a jelzést, mindenféle dzsindzsásba is belekeveredtünk, végül feladtuk és visszafordultunk.

Visszatértünk hát a magányos fáig, ahonnan a jelzés régi útját követve egy jól járható földúton mentünk tovább. Az új úton haladó jelzéssel egy erdei pihenőnél találkoztunk, már a Sikárosi rét tulsó végén, jobb felől futott bele az utunkba.

Gyorsan elértük innen a jól követhető jelzésen a Sikárosi erdészházat. A pecsét doboza egy fán volt az erdészház bejárati útjával szemközt, benne fém és gumibélyegző. Innen továbbindulva az erdészház telkének megkerülésével egy ösvényen egy-két perc alatt elérhető volt a Lenkó-emlékmű, ezután az ösvény befordult a Bükkös-patak völgyébe és sokáig haladt a patakparton a völgy mélyén. Pilisszentlászló előtt kereszteztünk egy erdészeti aszfaltutat, majd egy erdei kaptató után egy gerincre felérve a pilisszentlászlói Kis Rigó vendéglőhöz értünk. Pecsételni nem itt kell, hanem a gerincről leereszkedve a falu közepén a Gesztenyés sörözőben. Ott érdemes is hosszabban pihenni, mert a későbbiekben még emelkedők jönnek.

Ettől kezdve egy jó darabon újra együtt futott a és a jelzés. A faluból kiérve erős emelkedő következett, egészen addig, míg el nem értünk egy másik erdőgazdasági aszfaltútig. Egy darabig rajta folytatjuk az utunkat, de később a és balra letért egy ösvényre. Egy kisebb kaptatót megmászva és a túlsó oldalán leereszkedve a Pap-réten újra találkoztunk az aszfaltúttal. A pecsétdoboz az erdészház kerítésére volt szerelve. Miközben a stemplizéssel voltunk elfoglalva, egy kíváncsi póni dugta ki az orrát a kerítés rácsai között.

Továbbmenve és az útkereszteződésen áthaladva jutottunk el a tisztáson keresztül az erdei pihenőhöz. A és jelzések a pihenő mögött folytatódtak az erdőszélen és viszonylag kényelmesen elértünk innen egy földúton a jelzések elágazásáig. A egyenesen ment tovább a földúton, innen ágazott ki a és a jelzés két ösvénye bal felé.

A jelzést követve egy viszonylag nehezen járható rész következett itt: az Urak asztala oldala. A régi (97-es) Pilis térkép szerint ez az útszakasz csak nappal járható, és tapasztalatból mondom, ez így igaz. Az ösvény egyre keskenyebb lett, a hegyoldal pedig ahol oldalazva futott az út, egyre meredekebb. Balra domboldal, jobbra egyre mélyülő szakadék. Az útnak erre a néhány száz méteres részére nem árt odafigyelni! Különösen a suvadásokkal tarkított középső szakaszán kell óvatosan haladni.

Aztán az ösvény újra kiszélesedett és egy enyhe lejtővel érkeztünk a Vízverés-nyeregbe. Itt valóban ki is volt téve egy tábla az út szélére, és arra figyelmeztetett, hogy az út csak nappal járható. Kár, hogy csak azok látják, akik a Vízverés-nyereg felől indulnak az Urak asztala oldalába! A nyeregben lévő barátságos kis rét túlsó oldalán erdei pihenő van kialakítva esővédő házikóval. Itt mi is megpihentünk néhány percre.

A rétet elhagyva átvágott a jelzett út egy domboldalon és a túlsó oldalán egy széles földútra ereszkedett le. Ezután következett a túra egyik legszebb része: a leereszkedés a Visegrádi várhoz. Először a Moli-pihenőhöz jutottunk el, ami egy sziklákból összerótt pad. A padra leülve nagyszerű kilátás nyílott a Dunakanyar nyugati felére.

Továbbindulva néhány száz méter után a Borjúfő szikláihoz érkeztünk balra letérve a meredek hegyoldalban a jelzésre. Innen is fantasztikus a panoráma!

A meredek lejtő végén széles földútra jutottunk ki, ami több kilométeren keresztül elvezetett minket egészen a Nagy-Villám tövéig. Itt hirtelen visszacseppentünk a „civilizációba”. Óriási autóparkoló, nyári bobpálya, minigolfpálya, vendéglők, büfék, kirándulók százai (persze csak nyári időszakban). Itt is van pecsételőhely, a minigolfpálya feletti vendéglőben, vagy pedig két-háromszáz méterrel arrébb, fenn a Nagy-Villám kilátójában. Érdemes felmenni a kilátóba, az egész Dunakanyart be lehet innen látni. Furcsa dolog lenézni innen a Visegrádi várra.

A kilátótól pár perces séta már csak a Fellegvár. A jelzés nem megy fel a várba, de ha már itt jártunk, azt sem hagytuk ki.

Úgy gondoltuk, innen már gyerekjáték leérni a komphoz, de tévedtünk. A vár parkolójából rossz felé indultunk el, így rátévedtünk a jelzésre. Ez még nem lett volna baj, de Gábor belerúgott spiccel egy nagy kőbe, amit nem vett észre, így egy pillanat alatt kidőlt a sorból. Gyors lábellenőrzés után láttuk, hogy nincs komolyabb baj, csak a nagylábujja körme kezdett el kékülni.

A sportcipőt újra felvéve Gábor panaszkodott, hogy nyomja a fájós lábujját, nem tud benne tovább menni. Márpedig tovább kellett mennünk! Más nem jutott eszembe, lerántottam a bakancsomat, és felhúztam a lábára. Mivel az én lábam 43-as, az övé pedig 42-es, fiam nagyon kellemesen érezte magát benne, ki is jelentette, hogy mehetünk tovább. Persze ennek az volt az előfeltétele, hogy nekem viszont fel kellett vennem az ő sportcipőjét. Végül is sikerült.

Nem bántuk meg a kicsivel hosszabb utat, mert a átvezet a Salamon-tornyán, amit érdemes megnézni kívülről-belülről. A toronytól pedig már tényleg csak negyedórányira van a komp kikötője. A rév pénztáránál kellett pecsételni. Miután ezt is teljesítettük, átmentünk a komppal a Dunán és Nagymaroson megvártuk a Nyugatiba induló személyvonatot.