Néhány kisebb, a Budai-hegységben megtett bemelegítő túra után a hirtelen jött szép időt kihasználva elhatároztuk, folytatjuk a kéktúrázást és nekivágunk a Börzsönynek. Nagymaroson a személyvonatról leszállva átmentünk a túlsó peronon lévő jegypénztárhoz, és bepecsételtettünk az igazoló füzetekbe. A pénztáros hölgy lendületből beütötte a füzetekbe az állomás körbélyegzőjét (kár, hogy csak nehezen olvashatóan). A váróterem padjain aztán összecihelődtünk és nekivágtunk Nagymaros utcáinak. A jelzések jól követhetően vezettek bennünket kifelé a faluból a meredek Diófa utcán. Egyre feljebb érve a házak is ritkulni kezdtek, majd a kapaszkodón megérkeztünk a falu szélére.

Néhány perc alatt magunk mögött hagytuk a civilizációt, a Templom-völgy fái között már nem hallottuk az országút forgalmának zaját és a szeméthalmok is viszonylag hamar eltűntek. A március elejei ónos eső után már többször is jártunk erdőben, de először itt lepett meg minket az iszonyú erdőpusztulás látványa. Minden harmadik-negyedik fatörzs kidőlve hevert, helyenként szinte átjárhatatlan úttorlaszokat alkotva a völgy alján.

Egyre magasabbra kapaszkodtunk a Templom-völgy aljában, amikor egy kidőlt fán megpihenve felpillantottunk jobb felé. Magasan felettünk a hegyen ott magasodott a Hegyes-tető kilátója, első uticélunk! Természetesen ezt csak most lehetett észrevenni a kopár fák között, nyáron a fák lombja eltakarja ezt a kilátást!

Felfelé kapaszkodva kijutottunk a völgyből egy kisebb gerincélre, innen nagyszerű kilátás nyílt lefelé a Dunára. Röviden gyönyörködtünk a panorámában, majd kapaszkodtunk tovább, felfelé. Egy erősebb kaptató után elvesztettük a jelzést, de a Szent Mihály-hegy és a Köves-tető közötti gerincet elérve újra rátaláltunk. Az Ürmös-rét kisebb hófoltjain átkelve megmásztuk a Hegyes-tetőre vezető utolsó emelkedőt is és ott álltunk a Julianus kilátó tövében. A lépcsők megmászása után már a torony tetejéről élvezhettük a kilátást.

Már többször jártunk itt, de az elénk táruló körpanoráma mindig szolgál újdonsággal. Most néhány pillantással elintéztük a Duna-kanyart, inkább észak felé meregettük a szemünket, hogy lássuk további utunkat. Sajnos a párás, ködös idő miatt nem sokat lehetett látni, a Magas-Börzsöny csúcsai is éppen csak sejthetőek voltak a távolban.

Rövid reggeliszünet után folytattuk az utunkat, meredeken leereszkedtünk a Hegyes-tetőről, átvágtunk a Világos-téren, majd rövid gyaloglás után megérkeztünk a Köves-mezőre. Csak egy pillantásra méltattuk a párás idő ellenére nagyszerű kilátást a visegrádi Fellegvárra és a Dunára, indultunk tovább.

Sajnos a kocsiúttal párhuzamos ösvény, ahol a jelzések sorjáztak, a mély talaj miatt nehezen járhatónak bizonyult, ezért a vele párhuzamos aszfaltúton folytattuk az utunkat. Talán egy kilométer után a jelzés ösvénye keresztezte az utat, majd bal felé leereszkedett a Vizes-árokba. Szerencsére itt az ösvény újra jól járható volt, könnyen ment a lefelé vezető út a meredek völgybe.

A völgy túlsó oldalán már enyhébb volt az emelkedő, hamarosan széles szekérútra értünk, ami kivezetett bennünket az erdőből. Újra megpillantottuk jobbról az aszfaltos utat, de mi mellette haladtunk tovább a hozzánk csatlakozó jelzéssel együtt. Egy rövid erdős-ligetes részen átvágva hamarosan megpillantottuk a Törökmező turistaház épületét.

A pecsét a turistaház társalgójából nyíló kis söntés pultján volt található, gyorsan bepecsételtünk hát az igazolófüzetekbe. Gábor egyre inkább úgy érezte, hogy valamikor járt már itt, és valóban: a társalgó falán olyan osztályok rajzai voltak, akik erdei iskolájukat töltötték itt a turistaházban. Felfedeztük a falon Gáborék osztályának a rajzát is!

E rövid közjáték után folytattuk utunkat, hogy az utolsó szakaszt is legyűrve megérkezzünk a Kisinóci turistaházhoz. Utunk először leereszkedett egy mély völgybe egy kis tóhoz, majd a túlsó oldalon felkapaszkodva egy rövid erdei szakasz után megérkeztünk a Békás-rétre. Kéktúrás könyvünk szerint nagyon szép innen a kilátás a Magas-Börzsönyre, tényleg érdemes itt néhány percre megállni és körbepillantani.

A rét túlsó oldalán újra erdő következett, de kb. két kilométernyi út után kijutottunk a Kóspallagra vezető országútra. Amikor az aszfaltút Kóspallag előtti „T” elágazásába értünk, szemerkélni kezdett az eső, ezért behúzódtunk az elágazásban lévő pihenő esőházába. Az eső nem tudta eldönteni, hogy essen-e vagy sem, ezért néhány perc pihenő után felvettük az esőkabátokat és elindultunk a csöpörésző esőben.

Végigbaktattunk a falun a jelzéseket követve, majd a felső végén a templomnál jobbra tértünk a turistaház felé. Mire megérkeztünk a házhoz, az eső is abbahagyta, de sajnos a turistaház felújítás miatt zárva volt. Elolvastuk a buszfordulóban a menetrendet és szomorúan konstatáltuk, hogy a téli menetrend szerint szombaton délután nem jön fel autóbusz ide Kóspallagról! Elindultunk hát gyalogosan vissza a faluba. Mivel valahol pecsételni is kellett, keresni kezdtünk valami szombat délután is nyitva tartó vendéglátóipari egységet (kocsmát). Csak a harmadiknál, a Tiffany sörbárnál, egészen a falu alsó végén voltak hajlandóak odaadni a pecsétet, hogy stemplizhessünk az igazolófüzetekbe!

Szerencsére éppen a sörbár előtt volt egy buszmegálló. Az újra csöpörészni kezdő esőben leültünk a buszváró padjára és ki sem mozdultunk addig, míg a sárga busz fel nem tűnt az utca végén.