Utolsó kéktúra szakaszunk a Gerecsében mindössze 10,1 kilométer hosszú volt Koldusszállástól Bányahegyig. Amikor Tatabányán leszálltunk a személyvonatról, már rutinosan indultunk a régi vasútállomás előtt lévő buszmegállóhoz, ahol még várnunk is kellett a Tardos felé menő autóbusz indulására. Most nem mentünk el vele Tardosig (ma ez lesz a végcél), hanem leszálltunk róla a Tarján, Fagyűjtőtelep, bejárati út nevű megállónál (innen a legkönnyebb ugyanis megközelíteni Koldusszállást).

Keskeny aszfaltút vezetett a buszmegállótól a vadászházig. Az út keresztezte egy aluljáróval az autópályát, majd egy meredekebb rész után felérkezett egy vízszintes szakaszra. Ha itt jobbra figyelünk, egy természetvédelmi területet jelző fatábla mellett észrevehetjük a jelzés Somlyó felé vezető leágazását. Itt kell pecsételni, az ösvény jobb oldalán lévő egyik legelső fán van elhelyezve a pecsét dobozkája.

A jelzés innen az aszfaltúton vezet tovább a koldusszállási vadászházig. Az épületek egy tisztáson vannak, az út jobb oldalán. Innen továbbhaladva az út aszfaltozása lassan megszűnik, bár valamilyen régi burkolat nyomai még sokáig látszanak rajta.

A vadászház után nem sokkal az út ipszilonban kettéágazott: a jelzés (ami itt kezdődik) balra tért, mi a jobb oldalin mentünk tovább (ez a jelzés folytatása). Az út meglehetősen kényelmesen járható erdőgazdasági út volt, először szeszélyesen néhányat kanyargott, aztán egy elágazás után beállt tartós északnyugati irányba.

Egy másik elágazásban kivált az útból a (vagyis inkább az ment egyenesen tovább, mi enyhán balra fordultunk), majd az út kapaszkodni kezdett felfelé a Pes-kő oldalában. Jobb felé irtások nyíltak farakásokkal, innen ráláttunk a messzebb fekvő dombokra is. Jó sokáig kellett talpalni az erdős hegyoldalban a szekérúton enyhén hullámvasutazva, míg hirtelen kijutottunk egy hatalmas tarvágásra. Már elég régen kivághatták a fákat, a sarjadó új erdő fái már több helyen embermagasságúra nőttek.

Az irtás végén kapu zárta le az utat, utána jobbra fordulva a földúton hamarosan kijutottunk a vértestolnai műútra. Ez az út pár száz lépés után beletorkollott a Tarjánt Tardossal összekötő országútba. Az eddigi eseménytelen túra után itt a kereszteződés mellett pihenőt tartottunk.

Továbbindulva kereszteztük az országutat, majd egy ösvényen nekivágtunk a domboldalnak. Széles ívben megkerültünk egy nagy tisztást végig az erdő szélső fái között haladva, majd egy távvezetéket keresztezve egy kopasz dombtetőre értünk. Tőlünk jobbra kerítés húzódott, amit egy helyen a jelzés derékszögben jobbra fordulva keresztezett. Itt találkoztunk először a kerítéseken átvezető létrákkal: két létra állt egymással szemben a kerítés két oldalán, tetejükkel „A” betű alakban egymásnak döntve.

Az út innen köves, bokros területen vezetett tovább, az ösvény inkább csak sejthető volt. Nagyjából észak felé tartva nemsokára újra kerítéshez érünk, amin újabb létra vezetett keresztül. Ezen átmászva egy bezárt négyzet alakú mezőre jutottunk, ha előretekintettünk, kitűnő kilátásunk volt a Gerecsére és a tetején lévő TV adóra. A Gerecsétől kissé balra látható volt már uticélunk, a Bányahegy is.

A lejtős mezőn átvágva már messziről látható volt az újabb létra. Ezen átkelve a kerítéstől néhány lépés távolságra haladtunk tovább a mező további részén, aztán egy kisebb kaptatón keresztül (még mindig a kerítés mellett, de most már szorosan mellette) egy újabb tarvágásra jutottunk, itt az út elfordult a kerítéstől. Érdekes, hogy néhány fát meghagytak egymástól vagy száz méternyire egy sorban a tarvágáson keresztül. A jelzés ösvénye tőlük balra vezetett néhány lépés távolságban.

Újra elérve az erdőszélt, tőlünk balra a Fekete-kő nevő domb sziklás oldala húzódott. Az erdőben továbbhaladva újabb két kerítéssel és létrával találkoztunk, a második (és mint kiderült, arra a napra az utolsó) után enyhe, de hosszú emelkedő kezdődött fel a Bánya-hegyre.

Teljesen eseménytelen út után érkeztünk meg a bányahegyi tisztásra. A túlsó oldalán, a romos erdészház elõtt álló cserfán most is hiába kerestük a pecsétet a dobozkában, az már a múlt héten is hiányzott. Kényelmesen megebédeltünk a tisztáson, aztán az előző túrából már ismert földúton - a márványbánya teherautói használják, így jó sima és kemény a felülete - a jelzést elhagyva a jelzésen lesétáltunk Tardosra.

A faluba beérve a pecsételést a Hubertus sörözőben intéztük el (a falu belsejébe vezető lejtős útról balra kell letérni a Márvány utcába). Nagyon rendesek voltak, mindkét igazoló füzetbe belenyomhattuk kétszer is a söröző pecséjét, hiszen Bányahegyen szakítottuk meg, illetve kezdtük újra a túrát. Kellemesen hűvösben sört illetve kólát iszogatva vártuk meg a busz indulását. Mivel a busz végállomása Tata volt és még nagyon korán volt, időnkbe belefért egy tatai városnézés is.