Mivel az előző három túrán Hűvösvölgyből a Budai-hegységen, a Pilisen és a Visegrádi-hegységen keresztül eljutottunk a nagymarosi komphoz, most úgy döntöttünk, hogy túráinkat a Gerecsében folytatjuk és a Pilisen keresztül jutunk majd vissza Budapestre.

Ennek jegyében a következő túrát Szárligeten kezdtük, ahol a Kéktúra útvonala keresztezi a tatabányai vasútvonalat és beveszi magát a Gerecsébe. Már Kelenföld után kiszúrtunk két embert a vonaton, akik tőlünk néhány üléssel arrébb Kéktúra igazolófüzeteket lapozgattak. Találgattuk hol fognak leszállni; persze sok lehetőség nincsen, és valóban: ők is Szárliget előtt kezdtek el készülődni.

Mivel a vasútállomás pénztára zárva volt, együtt „rohamoztuk” meg az állomásfőnöki irodát, ahol a vasutasok tényleg nagyon szívesen bepecsételtek mind a négyünk igazoló füzetébe a kéktúrás pecséttel. Kifelé menet elbeszélgettünk, így derült ki, hogy ők is a gerecsei szakaszt kezdik meg ezzel a túrával, és ők is Koldusszállásig akarnak a mai napon eljutni. Hozzánk hasonlóan ők is apa és fia (a fiút Máténak hívták, sajnos csak az ő nevére emlékszünk) - csak éppen nálunk sokkal magasabbra nőttek. Talán emiatt is különbözött annyira a menettempónk. Félreértés ne essék: ők voltak a gyorsabbak. Ez ki is derült rögtön a túra első perceiben. Mivel nem akartuk feltartani őket, elbúcsúztunk tőlük, és saját tempónkban nekivágtunk a 20,1 kilométeres távnak.

Jó hangulatban hagytuk magunk mögött a falut, a kitűnően jelzett turistaút a falu szélső házai után kapaszkodni kezdett a Hajagos oldalában. A csúcsot nem másztuk meg, de a lapos domboldalban sokat kanyargott az út, majd rövid lejtő után a hegy túlsó oldalán elértük a régi tatabányai országutat.

Az úton jobbra fordulva indultunk tovább, elhaladtunk az út bal oldalán álló Kőrösi Csoma Sándor forrás szépen kiépített foglalata mellett - sajnos már régen elapadt, talán a mellette húzódó autópálya építése során vágták át az őt ellátó vízeret - aztán néhány száz méterrel odébb kereszteztük egy aluljáróban az autópályát. Utána a jelzés balra letért az útról és egy mezőn keresztül kellett továbbindulnunk. A legelőn átvágva távvezetékek keresztezése után egy erdő sarkára érkeztünk. Itt találkoztunk újra Mátéval és apjával. Az erdősarkon tanácskoztak. Mi is beszálltunk a kupaktanácsba, hogy kisüssük, merre tovább.

Itt a térkép sem egyértelmű, végül is az erdősarkon kezdődő földúton elindultunk befelé az erdőbe. Rövid emelkedő után az út hol enyhén, hol meredekebben lejteni kezdett, a legmélyebb ponton egy kissé vizenyős területen pedig bal felé tisztás nyílt. Idáig szórványos jelzésekkel lehetett találkozni, amikor azonban a tisztást elhagyva az úton továbbindultunk, az emelkedni kezdett és a jelzések teljesen eltűntek. Már jócskán felballagtunk egy kis dombra, amikor kezdtük megérteni, hogy elkevertünk. Megálltunk újra kupaktanácsra. Mátéék úgy döntöttek, hogy továbbmennek, mi visszafordultunk és az út legmélyebb pontján, a tisztásnál kezdtük a továbbvezető utat keresgélni.

Találtunk is egy alig látható csapást, ami a sásos, nádas rétecskén átvezetett, majd kijutottunk egy földútra, ahol a jelzés folytatódott. Egyébként korábbi Kinizsis tapasztalatomból tudom, ha az erdőcskét a sarkától indulva balra kerüljük meg ezen a földúton, ugyanide jutunk, csak sokkal egyszerűbben (a Kinizsi-100-as teljesítménytúra ellenkező irányban teszi meg ezt a szakaszt, azt bejárva tévedtem rá arra az útra). Csak hát a Kéktúra az Kéktúra!

A földút egy magányos tanya mellett aszfaltútba torkollott. Vigyázat! A tanyán harapós kutyák vannak! Alattomosan sompolygó, alamuszi, hátulról támadó dögök, akik az utat is saját területüknek tekintik! Itt néhány kavics vagy turistabot szükséges. Az aszfaltúton csak keveset kellett haladni, egy bal felé nyíló földútra kellett letérni. Innen egy darabon a jelzés jól követhetően haladt tovább. A földút szeszélyesen kanyarogva tavacskák között vezetett keresztül, a víztükröt csak ritkán lehetett látni, de a békakuruttyolás messzire hallatszott. Az út szélén egy vadászlesen megpihentünk és megreggeliztünk.

Mátéék itt értek utol minket. Együtt indultunk tovább. Egy bekerített terület sarkánál a jelzés hirtelen lefordult hegyesszögben jobbra a földútról és egy gyalogösvényen haladt tovább. Egy kis völgyecskébe ereszkedtünk le a szinte teljesen benőtt gyalogúton, aztán egy patakot keresztezve újból felfele haladtunk, most már meredekebben. Egy irtás szélére érve (farakások, vadetető) utunk jobbra fordult és hegymenetben meredeken átvágott az irtáson.

Az irtás felső szélén lezárt kapuba botlottunk. Nagy nehezen sikerült a kaput annyira kinyitni, hogy átbújhattunk a résen. A túlsó oldalán folytatódó szekérút aztán egy kis kapaszkodás után egy jól járható murvás útba torkollott. Talán egy kilométernyit kellett megtenni ezen az úton, amikor a jelzés jobbra letért és egy irtáson keresztülvágva nekiindult a Somlyó meredekebb emelkedőjének. Beértünk az erdőbe, ez aztán elkísért minket egészen a kulcsosházig.

A kulcsosháznál nem pecsételni kell, hanem a szokásos dobozkában egy zacskóban barna színű bélyegek vannak (nyalókák), egyik oldaluk ragasztós, a másikra a kéktúrás pecsét van ütve. Azonmód be is nyaltunk egy-egy darabot az igazoló füzetek megfelelő rublikáiba. A ház mellett rönkökből ácsolt pihenőpadok és asztalok állnak, előttük tűzrakóhely. Érdemes a kulcsosház melletti tisztáson elsétálni észak felé egészen a széléig, nagyon szép onnan a kilátás a Gerecsére.

A tisztástól tízperces kényelmes sétával elérhető a Somlyó teteje (a jelzésen tovább felfelé kapaszkodva bal felé indul el a hegytető irányában a ). Onnan szinte teljes körpanorámában gyönyörködhetünk.

Tovább folytatva utunkat a jelzésen, az lejteni kezdett és faszénégető boksáknál értük el újra a murvás utat (itt már kopott, régi aszfaltburkolata volt). Szintben, aztán enyhe lejtőn kb. három kilométert kellett gyalogolni rajta, Tornyópuszta után aztán már rendes aszfaltút lett belőle.

A tornyópusztai bekötőút (az amin végiggyalogoltunk) éles szögben csatlakozott a tarjáni műútba, ezt a sarkot a jelzés egy íves rövidítéssel levágta bal felé egy földúton. A tarjáni úton dél felé kellett elindulni, de hamarosan a jobbra letért és egy lejtős szakasz után a Bodza-völgy rétjének végébe érkezett.

A hosszúkás rét jobb oldalán kellett végighaladni, az alig látható ösvény néhány lépésnyire futott az erdő szélétől. A rét vége már az autópályával volt határos. Itt az ösvényről jobbra fordulva földútra tértünk, ami aztán végigkanyargott a Herkályos-hegy oldalában, majd egy kisebb éren átkelve és egy gyepes erdőátvágáson végighaladva elérte a Koldusszállásra vezető aszfaltutat. A pecsételőhely doboza az utolsó nagyobb baloldali fán volt, jó minőségű gumibélyegzővel.

Ha az aszfaltúton jobbra indulunk el, néhány perces sétával a vadászlakhoz érkezünk a jelzésen (ez a tulajdonképpeni Koldusszállás), de mi balra indultunk, errefelé az út lejteni kezdett és miután egy aluljáróban kereszteztük az autópályát, beletorkollott a tarjáni útba (amit már kereszteztünk a Bodza-völgy előtt). A sarkon volt a buszmegálló, ahonnan Tatabányára is indulnak helyközi Volán buszok. A megálló neve: Tarján, Fagyűjtőtelep, bejárati út.

Mátéékkal együtt vártuk meg itt a Tatabányára menő autóbuszt. Éppen vonatindulásra érkeztünk az állomásra és a jegyváltás és felszállás zűrzavarában elkeveredtünk egymástól. Azóta nem találkoztunk velük, de beírásaikat láttuk a kéktúrás pecsételőhelyek topikján. További jó túrázást kívánunk nekik!

Fáradtan, de elégedetten érkeztünk haza. Ez is szép túra volt!