Pénteken reggel ugyanolyan szép időre ébredtünk, mint előző napon, a nap ragyogóan sütött és egyetlen felhő sem volt látható az égen. A szerdai rossz időt teljesen elfújta a szél (a szó szoros értelmében), és csak halványan élt az emlékeinkben. Sietve összepakoltunk hát, aztán egy gyors reggeli után búcsút vettünk házigazdáinktól.

Végigmentünk Várgesztes főutcáján, aztán egy kis csónakázótó mellett elhaladva (egy kis patakot rekesztettek el zsilippel, gáttal és a partját szépen parkosították) nekivágtunk a falu felett emelkedő Zsigmond-kő meredek oldalának. Az emelkedő mind meredekebbre váltott és végül bekúszott egy egyre szűkebb és erősen emelkedő völgybe.

A legmeredekebb részen ágazott ki a völgyből jobb kéz felé a Zsigmond-kő szikláira vivő jelzés. Erre rátérve meredek kapaszkodó után értünk ki a domb szélén hirtelenül leszakadó sziklapárkányra. A kilátás tényleg fantasztikus erről a pontról! Egyszerűen képtelenek voltunk otthagyni, és letelepedtünk a sziklák szélére.

Előttünk terült el a völgyben Várgesztes faluja; szinte minden ház udvarára be tudtunk pillantani. A mezőkön, kertekben gyufafejnyi emberkék mászkáltak, dolgoztak. A völgy túloldalán álló Gesztesvár innen úgy tűnt, alacsonyabban fekszik nálunk. Jobbra pillantva egy kis erdőcske mögött a várgesztesi villapark egyenházai álltak szabályos rendben. A távolban - úgy gondoljuk - Tatabányát lehetett látni a kissé párás levegőben.

Nem a kapaszkodás okozta fáradtságtól esett nehezünkre innen felállni, de be kellett látnunk, menni kell tovább! A rövid, de csúszós ösvényen visszaereszkedtünk a völgyben futó jelzésre, aztán onnan néhány méterre a völgy túlsó (bal) oldalán kellett kikapaszkodni egy vadmálnáson keresztül a fennsíkra. Rövidesen elértünk a és elágazásához, mi a -en jobbra fordultunk és néhány perc alatt elértük egy kis völgybe leereszkedve a Mátyás-kúti kulcsosházat.

A faház nyitott teraszán műbőr forgófotelokban tudtunk megpihenni - igazán nem számítottunk arra, hogy épp a Vértes belsejében fogunk ilyen ülőalkalmatosságokra találni. Megnéztük a kulcsosház melletti faragott szobrokat - a kéktúrás könyv szerint helyi természetbarátok emlékét őrzik a szobrok - és a fatörzsbe faragott szent koronát is. A ház megközelíthető a völgyben futó erdőgazdasági aszfaltúton is.

Továbbindulva újra dombra kellett kapaszkodnunk, de aztán egy jobbkanyarral visszaereszkedtünk a völgyben futó, korábban már említett aszfaltútra. Mégsem ezen az úton kellett továbbhaladnunk, hanem az út mellett-alatt vele párhuzamosan futó völgyecske füves aljában. Néhány perc gyaloglás után jobb felől megpillantottuk a Szarvas-kutat, ami végül is egy szépen kiépített forrás. A kivezető csőből nagyon hideg és nagyon finom forrásvíz folyt!

Rövid pihenő után felkapaszkodtunk a felettünk futó aszfaltút hajtűkanyarjába, innen a jelzés tovább kapaszkodott felfelé a domboldalban. A jelzések meglehetősen ritkásan voltak felfestve ezen a szakaszon, mi a térkép szerint a völgyecske jobb oldalán tartottuk magunkat a kapaszkodás közben. A tetőre felérve meg is találtuk a jelzést egy földúton. A térkép ezen a környéken jelzi a Rockenbauer Pál emlékfát, sajnos mi sehol sem találtuk. Valószínűleg egyszerűen figyelmetlenül elmentünk mellette!

Meredek úton ereszkedtünk le újra egy völgybe, innen a jelzés hirtelen egy szűk oldalvölgybe fordult, jobb felé. Meredek kaptató kezdődött, és amikor felpillantottunk bal felé, szemünkbe ötlöttek Vitányvár falainak romjai. Tudtuk, hogy jelzés kis kitérővel szintén felkapaszkodik a várhegy gerincére, de mi csak úgy toronyiránt megindultunk felfelé egy alig kitaposott ösvényen. Kemény kapaszkodás után jutottunk fel a várhoz.

A várromból több irányban is lélegzetelállítóan szép volt a kilátás. Talán fél órát is elbámészkodhattunk, a vár minden létező helyéről megcsodáltuk a kilátást. Korai ebédünk elfogyasztása után indultunk tovább. A jelzés végigvezetett bennünket a hegygerincen odáig, ahol a felkapaszkodott, innen már a -en folytattuk az utunkat. A jelzés leoldalazott a gerinc túlsó oldalán lévő völgybe, majd szuszogtató kapaszkodó kezdődött a Körtvélyes-hegy oldalában. Széles szekérútra jutottunk, ez aztán szintben kanyarogva haladt előre.

Hamarosan jól kiépített erdőgazdasági aszfaltútra jutottunk, ezen lejtősen értünk le a Mária-szakadék előtti útelágazáshoz. Itt balra fordultunk, de az innen induló aszfaltúton csak keveset kellett haladnunk, a jelzés letért egy földútra bal felé. Elhaladtunk Körtvélyespuszta régi temetője mellett, a sírkövek közül sok ledőlve feküdt az aljnövényzetben. Utunk egyre lejtősebbé vált, elértük a Mária-szakadék felső végét.

Az út a szakadékon keresztül nagyon szép volt, habár néhány helyen alaposan meg kellett fontolnunk, hová tesszük a lábunkat! Lefelé haladva a völgy kicsit megszelídült, kinyílt és egy kanyart követően kiértünk az erdőből - most már véglegesen. Balra, fenn egy kis emelkedőn a csákányospusztai turistaszálló épülete állt, mellette pihenőpadok.

Innen már csak egy rövid séta volt a régi 1-es főút, amit a Birkacsárda mellett értünk el. Az úton átvágva egy mezőn keresztül jutottunk el Szárliget szélére egy focipálya mellé. A házak között pedig már csak egy rövid séta volt a szárligeti vasútállomás, túránk végpontja. Pecsételés és a jegyek megváltása után már nem volt más dolgunk, mint a pesti személyvonatra való várakozás a peronon.