Most a túrázást a katalinpusztai megérkezést követő negyedik napon már folytattuk, ugyanis ezen a héten szabadságon voltam és elhatároztuk, hogy a hét közepére is beiktatunk egy túraszakaszt.

Miután Katalinpusztán lekászálódtunk a Vácról jövő helyközi autóbuszról, gyorsan elintéztük a pecsételést a vegyesbolttal közös épületben működő italboltban. Újra végigolvastuk a kocsmapult felett elhelyezett aranyköpések hosszú sorát, aztán felvettük a hátizsákokat és kiléptünk a kocsmaajtón. Egy rövid ideig a jelzés a főút szélén haladt, aztán letértünk bal felé és megkezdtük a kapaszkodást a Naszály oldalában.

A házak hátsó kertjei mögött, az erdőszélen haladó földútról a jelzés később letért jobb felé és emelkedni kezdett. Árnyas szekérúton haladtunk nagyjából szintezve a Naszály oldalában. Hamarosan egy rossz állapotú kerítés kapuján kelt át a földút. Itt érdemes bal felé pillantani: az úttól 30 - 40 lépésre áll a Rockenbauer Pál kopjafa. E hely közelében halt meg túrázás közben a neves televíziós rendező, szerkesztő, aki még a hetvenes években két kitűnő filmsorozatban mutatta be az Országos Kéktúra és a Dél-dunántúli Kéktúra útvonalát, miközben ő maga is a stábbal együtt végigtalpalta azt.

Továbbindulva hamarosan egy, a hegyoldalban szintben haladó jól kitaposott földútra jutottunk ki, ahol óriási tócsák akadályozták a továbbhaladást. Kénytelenek voltunk bevenni magunkat az út jobb oldalán húzódó sűrű aljnövényzetű erdőbe és ott folytatni az utunkat a földúttal párhuzamosan. Térkép szerint a jelzés kb. 150 métert halad ezen a földúton, sajnos teljes hosszában gyalogszerrel járhatatlannak bizonyult. Valószínűleg szárazabb időjárás esetén könnyen járható ez az erdei út, az esős tavasz után azonban az állapota siralmas volt.

Hamarosan elértük azt a pontot, ahol a jobbra letér erről a rossz földútról, enyhén emelkedve mentünk ezután tovább a domboldalban. Itt a letérésnél nem árt figyelni, mert az utunk hamarosan kettéágazik. Nekünk a jobb oldali utat kell követnünk, bár nagyon sokáig nem látunk sehol sem jelzéseket. Utunk először tartósan emelkedett, mellettünk nyomokban régi kerítés maradványai húzódtak. Ezután az emelkedés lassacskán csökkenni kezdett és szintező út lett belőle a hegyoldalban. Így érkeztünk meg a Bik-kút melletti erdei pihenőhöz. Néhány percre leültünk pihenni a félig a földbe ásott esőkunyhóban, aztán folytattuk az utunkat.

Nem sokkal a Bik-kút után „irtáshoz” érkeztünk, hatalmas, kidőlt fatörzsek zárták el előlünk a továbbhaladást. Egyetlen, utunkra merőleges sávban az összes fa kidőlve hevert lejtésirányban. Mintha egy tornádó pusztított volna ebben a sávban. Átverekedtük magunkat a kidőlt fatörzseken, aztán újra visszatértünk az útra.

Még egy jó darabig haladtunk szintezve keleti irányban a Naszály északi oldalában, amikor egy jobb kanyarral váratlanul a hegy felé fordult az utunk és erőteljesen emelkedni kezdett a hegyoldalban. Kemény kapaszkodó után kezdett csak enyhülni az emelkedő, utunk ugyanis itt újra jobbra fordult. Most megint szintezve haladtunk tovább a hegyoldalban, de a korábbi utunkkal ellentétes irányban, nyugat felé. Bár szintben haladtunk, utunk mégsem volt már a korábban megismert kényelmes szekérút, keskeny ösvénnyé szűkült, sok helyen suvadások, kidőlt fatörzsek nehezítették a továbbjutást. Csak lassan lehet haladni ezen a szakaszon. Aztán ösvényünk sumák módon ismét emelkedőbe csapott át, szerencsére ez már nem tartott soká, hirtelen érkeztünk fel a Naszály gerincének egyik nyergébe.

Jólesett újra széles, vízszintes úton haladni, sajnos ez a jelzés becsatlakozása után megváltozott: újra kapaszkodni kezdett az utunk, de csak úgy toronyirányt, egyenesen a Naszály legmagasabb csúcsa felé. Később az erős emelkedés megszűnt, kényelmes sétával értük el a hegytetőn álló geodéziai tornyot.

Felmásztunk a toronyba, de a kilátás nem volt a legszebb a párás idő miatt. A távolban inkább csak sejteni lehetett a Börzsöny tömegét, látni nemigen, a Duna túlsó partján lévő Visegrádi-hegység csúcsai is éppen csak átderengtek a párán. A tájoló ennek a kilátónak a tetején is ugyanúgy megzavarodott, mint a Csóványos tetején, így le kellett mondanunk a Cserhát térkép pontos betájolásáról.

Megreggeliztünk a kilátó tetején, aztán elindultunk lefelé a fémlétrákon. Továbbindulva megkezdtük a leereszkedést a Naszály keleti gerincén - innen néha szép kilátás nyílik északi irányban - majd egy éles bal kanyar után elhagytuk a gerincet és az úgynevezett Agárdi úton (ezen a szakaszon elég gyengén voltak a jelzések felfestve) leereszkedtünk Ősagárdra.

A faluban a pecsételést ugyanolyan kocsma - vegyesbolt épületben kellett elintéznünk, mint Katalinpusztán. Itt az italbolt most éppen zárva volt, el volt tehát zárva a kéktúrás pecsétünk is, de a vegyesbolt „részlegben” szívesen adtak céges pecsétet. A falu főutcáján folytatva utunkat, gyorsan elértünk a templomhoz, ahol utunk a jelzéseket követve balra lefordult az aszfaltos utcáról.

Földúton leereszkedtünk a faluból egy völgyben húzódó legelőre, ahol az utunk a völgy alján haladt tovább. Kéktúrás könyvünk és a Cserhát térkép szerint is ennek a völgynek a végéből kellett északnyugatnak kanyarodva feljutnunk a Galamb-hegy hosszan elnyúló gerincére, sajnos, ahogy a könyvben az utat bejárók is említik, gyakorlatilag út és jelzések nélkül. Hát, ez be is jött. Bozótosban törtettünk felfelé, egy idő után a jelzéseket is elvesztettük, és a hegytetőn is csak egy szinte átjárhatatlan akácosba jutottunk. Már éppen fel akartuk adni, és visszafordulni - de hová? - amikor hirtelen felbukkant előttünk a széles szekérút!

Tüstént el is indultunk rajta - jelzések se közel, se távol, csak jóval később tűntek fel újra - meglehetősen jó tempót lehetett menni itt. Kiértünk az erdőből, jobb oldalon széles mező húzódott. Utunk átvágott ezen, közel az erdőhöz, és bár jelzésekkel továbbra sem sűrűn találkoztunk, de a térképen jól követhető volt az utunk. A gerincről látható volt már Felsõpetény - az uticélunk - azt hittünk, hamarosan megérkezünk oda.

Sajnos tévedtünk. A térkép szerinti lejáró utat nem találtuk sehogyan sem a faluba. Mindenhol szinte átjárhatatlan erdő zárta el utunkat. Tovább haladtunk tehát a földutunkon, ami egyre inkább keleti irányt vett fel az északi helyett. Később a kitérés egyre nagyobb lett, és az út semmi szándékot sem mutatott északnak fordulni.

Döntöttünk: mivel valahol a falu felett voltunk a domboldalban, megpróbálunk az erdőn átvágva valahogy lejutni Felsőpeténybe! Betörtettünk tehát az erdőbe, ahol nem sokkal később egy pár helyen letaposott drótkerítéshez jutottunk. A térkép alapján kitaláltuk, hogy ez nem lehet más, mint a falu melletti kastélypark - egyébként természetvédelmi terület. Mivel a kerítésen kívül az erdő járhatatlannak tűnt, átmásztunk rajta a mögötte lévő ápolt parkba.

Jól döntöttünk, hamarosan murvás sétaútra akadtunk, ami levitt minket egészen a jó állapotban lévő Almássy-kastélyhoz. Innen már könnyen eljuthattunk a faluba. Miután a pecsételést követően megpihentünk a Lókos- és Pusztaszántói-patakok összefolyásánál épült, pecsételőhelyként is szolgáló kocsma kerthelységében, arra a döntésre jutottunk, hogy az Ősagárd és Felsőpetény közötti utunk volt eddigi kéktúrázásunk legrázósabb szakasza (eddig a rekordot a Klastrompuszta és Piliscsév közötti csalános horhos tartotta).

Megjegyzés: Ottjártunk óta az Ősagárd és Felsőpetény közötti túraszakasz nyomvonala teljesen megváltozott, most az út jobban járható és jobban is jelzett.