Ezt a kétnapos hétvégét szántuk rá arra, hogy a Balaton-felvidéken megtegyünk két szakaszt: a Tapolca - Badacsonytördemic és a Szentbékkálla - Nagyvázsony közötti túrákat (a Badacsonytördemic és Szentbékkálla közötti szakaszt még április elején végigjártuk, ez volt az idei első kéktúránk).

Újra a hajnali vonattal indultunk Budapestről és székesfehérvári átszállással reggel nyolc óra felé már a tapolcai vasútállomáson igazgattuk a hátizsákjainkat. Elintéztük a pecsételést a pénztárban - itt nagyon praktikusan egy kis eltolható ajtócska van az amúgy teljesen beüvegezett forgótányéros jegykiadó ablakba építve. Nagyon ésszerű dolog ez, mert így legalább nem kellett az igazolófüzeteket begyűrni a szűk helyen.

Miután az adminisztrációt elvégeztük, elindultunk a vasútállomásról a belváros felé, hogy aztán a jelzésen folytassuk az utunkat. A tapolcai állomást nem ejti útba a kéktúra, de egy rövid sétával a és jelzéseket követve elérjük a Deák Ferenc utcát (itt találkozunk a kéktúrával), amin végighaladva a Fő térre érünk. Innen az Arany János utcára kellene jobbra befordulni (ez vezet egyenesen a Szent György-hegy felé), de inkább menjünk le a Malom-tóhoz az egy kicsit korábban jobbra nyíló árkádos házon keresztül, mert ez szinte kihagyhatatlan látnivaló Tapolcán!

Mi is erre vettük az utunkat, és a tó partján egy kicsit megálltunk. Kellemes színfolt ez a kis tavacska egy város szívében. Megcsodáltuk a régi malom (jelenleg étterem) forgó lapátkerekét, aztán a templom felé átvágva mi is elértük az Arany János utcát, és azután ezen folytattuk az utunkat a Szent György-hegy felé.

Hosszú aszfalttaposás vette itt a kezdetét. Először járdán haladtunk a városban, majd Tapolca határát elérve az úttest szélén folytattuk az utunkat. Hamar elértük a várost délről elkerülő főutat, ezt kereszteztük és haladtunk tovább nagyjából déli irányt tartva. Az utat foghíjas nyárfasor szegélyezte és a hézagokon keresztül nagyon szép rálátás nyílt időnként a Szent György-hegyre. Pont ottjártunkkor volt a nyárfa virágzásának az ideje. Több helyen szinte hóesésként hullottak a vattaszerű csomók, a nyárfa virágai (vagy talán a termése?). Szerencsére a fasor árnyékot is adott, mert a nap már nagyon melegen sütött, az aszfalt pedig szinte olvadozott a talpunk alatt!

Hosszabb kutyagolás után kereszteztük a vasútvonalat (ezen érkeztünk Tapolcára), majd folytatva a gyaloglást jobb oldalon elhagytunk egy nagyobb házcsoportot is. Ahogy közeledtünk a Szent György-hegy felé, úgy nyílt ki előttünk a panorámája, tőlünk balra pedig a Gulács és a Tóti-hegy kúpjai emelkedtek ki a síkságból.

Egy buszmegállónál fordul le a jelzés jobbra az aszfaltútról, itt a megálló faépületében hosszabb pihenőt tartottunk. A kéktúra itt jól kijárt földútra kanyarodott, és egy irdatlan halom szerves trágya elhagyása után (a szaga és a legyek még sokáig elkísértek bennünket) beértünk a nagyüzemi szőlőtáblák közé. Az utunk emelkedni kezdett, de nem a hegy felé, hanem oldalazva, szemmel láthatólag megcélozva egy előttünk lefutó gerincélet. Valóban, amikor felértünk az alig észrevehető gerincre, utunk balra fordult derékszögben, irányt véve most már a hegy felé. A keskeny út aszfaltosra váltott, és egyre meredekebben emelkedett. Beértünk a présházak és a kisebb szőlőtáblák közé, majd jobbról csatlakozott a jelzés is.

Egy meredekebb kaptató után az aszfaltozás megszűnt, gyepes, füves úton ballagtunk tovább a legfelső présházak között. Továbbhaladva az út kissé balra kanyarodott, szintező út vált belőle. Pontosan előttünk emelkedtek a bazaltorgonák, bal felé tekintve pedig szép kilátás nyílt a Csobánc felé.

A jelzések eddig sem voltak túl gyakoriak, ezért nem tűnt fel komolyabban, amikor egy hosszabb szakaszon is hiányoztak. Hirtelen egy „T” alakú útelágazásba értünk, és a keresztező úton jelzések tűntek fel. Elemezve a térképet rájöttünk, hogy ez a jelzés is a Szent György-hegyi turistaházhoz visz, de mi a jelzésen akartuk elérni. (Hiszen kéktúrázunk, vagy mi a szösz?) Visszafordultunk hát, és a kéktúrás könyv által említett fehér falú, barna ablakos, ajtós présházat kezdtük keresni, ahol állítólag a túraösvény letér a földútról.

Pont amikor megpillantottuk, húzott el mellettünk egy komplett iskolai osztály egy eltökélt tanár vezetésével. Kérdeztük, hol tér el a jelzés, ami a turistaházhoz visz, de erre csak azt válaszolta a tanerő, hogy ők rutinból mennek és néhány nebuló lesajnáló pillantása közepette elhúztak mellettünk arra, amerről mi az előbb visszafordultunk. Végül is a tanya mellett befordulva elértük az erdőt és a fák közé érve megpillantottuk az ösvényt és az első jelzéseket is. Komoly emelkedő kezdődött itt felfelé, de néhány perc alatt elértük a turistaház tisztását.

Leültünk a pihenőpadokra, és kényelmesen reggelizni kezdtünk. Már az utolsó falatokat ettük, amikor lihegve megérkezett az osztály is a jelzésen. Ők is letelepedtek, mi közben már a pecsételést intéztük; sajnos a fémbélyegzővel nem tudtunk olvasható lenyomatot produkálni sem a túrajelentésbe, sem az igazolófüzetekbe! Közben az osztály rövid pihenés után továbbindult, mi pedig néhány perc után a nyomukba eredtünk.

Nem sokkal a turistaház után meredek lépcsősor kezdődött és hamarosan megérkeztünk a bazaltorgonák tövébe. Pár pillanatra megálltunk, hogy kifújjuk magunkat, megcsodáltuk alulról a sziklaoszlopokat, aztán továbbindultunk felfelé. Kemény kapaszkodás után értük el a fennsík szélét, innen az ösvény már csak enyhén emelkedett tovább.

Néhány perc után megpillantottuk az ösvénytől jobbra a jókora esőházat. Itt a kéktúra ösvénye egy elágazásban balra tartva továbbmegy, de innen kezdődik a jelzés, ami a csúcsra vezet. Természetesen elindultunk a hegytető felé, amit rövid kapaszkodás után el is értünk. Először egy mellékcsúcsot másztunk meg, itt pihenőpadok vannak felállítva, de egy kis további kapaszkodás után feljutottunk a legmagasabb pontra is.

A hegytetőről majdnem körpanoráma nyílik a környezetre, csak észak felé takarja a kilátást egy kis fenyves. Leültünk egy kicsit pihenni, aztán körbenéztünk. Innen szinte minden tanúhegy jól látszik, de a legszebb kilátás a Badacsony és a szigligeti vár felé nyílik. A pihenő után gyorsan továbbindultunk, mert a meleg már kezdett elviselhetetlenné válni a kopasz hegytetőn.

Visszatértünk az esőházhoz és megindultunk lefelé az egyre meredekebb ösvényen. Az erdőből kiérve feltűntek előttünk a legelső présházak és az itt kezdődő földúton indultunk tovább enyhén ereszkedve a Szent György-hegy oldalában. Földutunk szintezett vagy enyhén lejtve oldalazott, bal felé szép kilátás nyílt Hegymagas és a Keszthelyi-hegység felé. Utunk a kezdeti nyugatiról északnyugat felé fordult ahogy körbejártuk a Szent György-hegyet, aztán elértük azt a pontot, ahol az utunkról balra letérve toronyiránt ereszkedni kezdtünk egy ösvényen a jelzéseket követve a hegyoldalban.

Nem sokkal később újra balra fordulva most már visszafelé haladtunk egy másik úton a présházak között, de most már egy szinttel lejjebb. Lassan elértük a Lengyel-kápolnát, ahol aszfaltútra tértünk. Erről az útról a térkép szerint ott kellett letérnünk, ahol a Lengyel-kápolnától direktben lefutó földút beletorkollik az aszfaltunkba. Ezt az utat meg is találtuk, de a vele szemben nyíló másikat nem. Kis keresgélés után elhatároztuk, átvágunk toronyiránt a hegy lábánál fekvő szőlők között a síkon már látható főút felé. Ennek meg is lett az eredménye: vagy száz méterrel lejjebb észrevettünk egy kóbor jelzést egy fán. Egy keskeny erdősáv mellé vezetett a jelzett ösvény, aztán ennek a bal oldalán folytattuk az utunkat. Az erdősáv aztán elfogyott mellőlünk, de itt már egy jól járható földút kezdődött a szőlők között pont a megfelelő irányba vezetve bennünket. A következő jelzést ott találtuk meg, ahol utunk beletorkollott a Hegymagas felé vezető aszfaltútba.

Újabb eseménytelen aszfalttaposás kezdődött itt: körülbelül másfél kilométer a 71-es főútig és további egy kilométer a főúton Szigliget felé ballagva. Szerencsére ezen a szakaszon már volt kiépített kerékpárút, nem kellett az útpadkán ténferegnünk. Lassan elhaladtunk a szigligeti Vár-hegy dombja alatt, és rátértünk a falu bekötőútjára.

Innen ágazott ki jobbra a várhoz vivő macskaköves utca (Kinizsi utca). Rövid kapaszkodás után elértük a jelzéseket követve a várhoz vezető gyalogút kezdetét, vagyis a templomkert kapuját. Itt felfelé indulva hamarosan megláttuk a pénztár kis fabódéját is. Gyorsan elintéztük a pecsételést, aztán a hátizsákjainkat a pénztáros hölgy gondjaira bízva felmentünk a várba.

Mindenkinek csakis ajánlhatjuk ezt a rövid túrát, mert innen, a Felsővár legmagasabb pontjáról körpanorámaszerűen belátható az egész Tapolcai-medence!

Ezután felüdülésképpen megnéztük a vár helyreállított részeiben megtekinthető kiállításokat, mert a vastag falakon belül kellemesen hűvös volt a levegő. Sajnos, sokáig nem pihenhettünk, újra ki kellett lépnünk a május végi kánikulába és a tűző napsütésbe. Leereszkedtünk újra a faluba, felmálháztunk és két óriási fagylalt elfogyasztása után (a templomkert alatti eszpresszóban árulták) belefogtunk az utolsó aszfaltos szakaszba: a badacsonytördemici vasútállomásig vezető két és fél kilométerbe!

Az árnyékban is harminc - harminckét fokos hőségben szinte megolvadt a talpunk alatt az aszfalt és a tűző napsütésben délibábok tükrözték vissza az ég kékjét előttünk. Nagyon nyögvenyelős volt ez az utolsó szakasz, de csak sikerült a végére érnünk!

Ekkor fogalmazódott meg bennünk az a gondolat, hogy kihasználva a hőséget a Balaton-parton kellene töltenünk legalább egy napot fürdéssel, napozással, megszakítva egy kicsit a túrázást. A házastársammal (aki egyben Gábor szülőanyja is) történt rövid telefonos egyeztetés után megkaptuk az engedélyt és a felmentést a hétfői iskolábamenetel alól, így vonatra szállva elmentünk Badacsonyba, ahol az állomástól tíz perc sétára megtaláltuk a kempinget. Itt vertünk sátrat, aztán lementünk a tópartra fürödni.