Alig három héttel a Kőszegi-hegységben és a Kisalföldön megtett kéktúránk után ismét útnak indultunk: ezúttal a Bükk-hegységet akartuk egy négynapos túrán átszelni Szarvaskőtől Putnokig. Itt, a „keleti végeken” utoljára május közepén jártunk az első sátras túránkon, azóta pedig Szarvaskő volt a kéktúrán elért legkeletibb pontunk.

Szerdán reggel fél hét előtt indult a távolsági autóbuszunk Budapestről, a Stadionok buszpályaudvarról, aztán két és félórás út után, kilenc óra felé cihelődtünk le a buszról Szarvaskő központjában, a buszmegállóban. Első utunk a megállóval szemközti kis presszóba vezetett, itt van ugyanis a kéktúrás pecsételőhely. Gyorsan elvégeztük az adminisztrációt - pecsételtünk az igazolófüzetekbe és a túrajelentésre - aztán felmálháztunk és elindultunk az utunkra.

Újra átkeltünk a főúton, aztán a kis téren átvágva átsétáltunk az Eger-patak hídján. Balra fordulva hamarosan kereszteztük a vasutat is, aztán rögtön utána megkezdődött a meredek kapaszkodó. Kis oldalvölgyben vezetett felfelé az ösvény, itt-ott régi, már foghíjas fa lépcsőfokok segítettek a mászásban. Alaposan megizzadtunk, mire felértünk a Várhegy nyergébe. Itt egy felállított precíz fa útjelző tábla szerint jobbra tartva továbbmegy a kéktúra ösvénye, egyenesen előre pedig a jelzésen a szarvaskői vár romjaihoz juthatunk. Természetesen egyenesen továbbmentünk és nem is bántuk meg!

A Várhegy tetején végigfutó ösvényről egészen káprázatos panoráma nyílott a völgyre és a hegy lábánál fekvő falura! A látkép engem leginkább egy szépen berendezett terepasztalra emlékeztetett, amit még a völgyben futó vasúti sínek is megerősítettek. Percekig nézelődtünk egyre újabb kilátópontokat keresve, mire rá tudtuk magunkat szánni az indulásra.

Visszatértünk hát a jelzésre és a kis nyereg után tovább folytattuk a kapaszkodásunkat a Veres-oldalban. Egyre emelkedve értük el a hegyoldal egyik kopár szakaszát. Innen lepillantva beláthattunk az Eger-patak kanyargós völgyébe, hosszasan követhettük a patakkal együtt kígyózó főutat és a kanyarokat rövid alagutakkal levágó vasútvonalat is. Visszatekintve a már mélyen alattunk lévő Várhegy tetején keresztül még Szarvaskő is látszott.

Innen is csak néhány perces nézelődés után indultunk tovább. A meredek kapaszkodó továbbhaladva lassan megenyhült, felérkeztünk a Tardos-hegy hosszan elnyúló gerincére. Utunkba balról belecsatlakozott a völgyből jövő jelzés, innen ösvényünk már földútként ment tovább a gerincen. Eseménytelen út vette itt kezdetét: a jól járható keréknyomunk le-fel hullámvasutazott a Tardos-hegy élén, és bár helyenként az egészen keskeny gerinc tetején haladtunk, kilátás az utunkat mindkét oldalról hosszan követő erdő miatt semerre sem nyílt.

Egy helyen azonban nem árt figyelni! Egyenesen haladó utunkba jobbról egy íves kanyarral földút torkollott, majd ugyanazzal a lendülettel újra ki is ágazott a mi keréknyomainkból. Itt jobbra, visszafelé kell folytatni az utat! Mi erre csak többperces vacillálás után jöttünk rá, miután minden továbbvezető úton elmentünk jó pár métert jelzéseket keresni. Egyébként ezt a helyet a térkép is megbízhatóan mutatja.

Most már lefelé tartottunk a Kis-Szoros-tető oldalában és hamarosan elértük egy nagyfeszültségű távvezeték nyomvonalában a Gilitka - más néven Szent Anna - kápolnát. Itt, a kis templom oldalában megpihentünk a padokon és szemügyre vettük az épületet is. Sajnos, nagyon rossz állapotban volt, ajtaja feltörve, belül szemét- és törmelékhalmokkal. Készítettünk róla egy-két felvételt, aztán továbbindultunk.

Az Almás-hegyre vezető rövid, de erős kapaszkodó után ismét lejtőbe fordult az utunk, a Fűzfás-lápa völgyén keresztül értük el a Bélapátfalva felett a hegyoldalban futó keskeny aszfaltutat. Itt a jelzés élesen jobbra fordult az úton, mi azonban lefelé indultunk a kopott aszfaltozáson a Telekessy vendégház felé.

Hamarosan kék pecsételőhely jelzés mutatta, hogy balra le kell térni az utunkról és elindulni felfelé egy keskeny lépcsősoron a hegyoldalban. A pecsét dobozkája ott figyelt a lépcső közepe tájékán egy jobboldali fára szerelve. Bélyegeztünk, aztán továbbmentünk a lépcsősoron megnézni, hová vezet?

A feljáró vége előtt bal oldalon áll a Kolacskovszky Lajos emlékoszlop, márványtábláján még a szocializmus hűséges harcosának titulálva a nagy természetjárót. A lépcsősor tetejére érve pillantottuk csak meg a vendégházat, ami egy barátságos kis tisztáson állt. Senkit sem láttunk, letelepedtünk hát az épület előtti pihenőpadokra és kényelmesen megebédeltünk. Később körbesétáltam a házat és itt is készítettem pár felvételt. A parkolóban autók álltak, tehát laknak az épületben. A homlokzaton nagy betűk hirdették: Telekessy vendégház.

Visszatértünk a jelzésre, ami először délkelet felé indult el, majd egy kis tisztáson balra fordulva megkerülte a völgyben fekvő Kolacskovszky-forrást. Mellette kis épület állt víztartállyal, valószínüleg innen kapja a vendégház a vizét. Földúton haladtunk most már a Bél-kő tövében, de az erdő miatt szinte semmilyen rálátásunk nem volt a hegyre. A kőfejtéssel felsebzett hegyoldalt ott pillantottuk meg először, amikor elértük a bánya keskeny, aszfaltozott szervízútját. Ezen átkelve ösvényen kellett volna folytatni az utunkat (a térkép szerint), de az út túloldalán csak szinte áthatolhatatlan dzsindzsást találtunk.

Kénytelen-kelletlen az úton indultunk el északkelet felé, aztán balra meresztve a szemünket valóban megpillantottunk egy-két jelzést a gaztengerben álló fákon. Az úton maradva viszont csak egy kis kerülővel tudtuk elérni a volt cisztercita apátságot. Szerencsére a sok kiránduló és a parkoló autók mutatták az utat.

A kéktúra a romok mellett vezet el, így szinte ki sem lehet hagyni a volt apátság megtekintését! Érdemes körbejárni és megnézni minden oldalról a jó állapotban lévő templomot és az apátság kitűnően konzervált romjait. A gondozott, pázsitos tisztáson álló épületegyüttes szerintünk páratlan a maga nemében!

Továbbindultunk az apátságtól a Bélapátfalvára vezető keskeny aszfaltúton. Ahogy távolodtunk a hegyektől, úgy nyílt ki a kőfejtéssel szinte félig lebontott Bél-kő panorámája. Visszafordulva percekig bámultuk a kilátást. Mindketten megállapítottuk, hogy a teraszos kőfejtő látványa rendkívül ronda, a természetkárosítás óriási, de összhatásában nézve az egészet, az egyedi és csodálatos!

Lassan megérkeztünk a falu gondozott utcáira. Legyalogoltunk a főutcáig és itt pár száz métert északkelet felé menve elértük a vasúti kereszteződés fénysorompóját. Itt kellett jobbra térnünk, hogy a Bélapátfalvi Cementgyár vasúti megállóban pecsételhessünk. Sajnos a vasútállomást eldózerolták, a helyén csak egy óriási kőhalom árválkodott! Szerencsére a pecsételőhelyek fórumában már korábban olvastam, hogy van még egy kéktúrás bélyegző itt Bélapátfalván és éppen útba is fog esni!

Körülbelül másfél kilométeres aszfalt-túrával értük el a Gyári-tó (Lak-völgyi-tó) partját. Itt áll a nevével ellentétben festői szépségű tavacska partján a Szomjas Csuka vendéglő. Teraszáról és az előtte fekvő tavacska partjáról csodálatos kilátás nyílik a vízre, a túlsó oldal erdejére és a felettük magasodó Bél-kő oldalára. Nem is mentünk tovább, kiültünk a vendéglő fedett teraszára, innen bámultuk a látványt egy-egy nagy korsó sör és kóla társaságában.

Pecsételtünk, és miután elfogyasztottuk megérdemelt sör, illetve kóla adagjainkat, továbbindultunk a keskeny aszfaltozott úton táborhelyet találni. Térképünk itt egy táborozóhelyet említ és valóban: az út mellett gondozott, szinte pázsitos tisztások nyíltak pihenőpadokkal, tűzrakó helyekkel, csobogókkal. Eszményi táborhely! De nem csak mi gondoltuk így: már jó néhány sátor állt a tisztásokon, persze jó messze egymástól.

Felütöttük hát mi is a sajátunkat, aztán visszasétáltunk a tópartra tovább csodálni az onnan nyíló panorámát. Később beültünk vacsorázni a vendéglőbe és csak alkonyat felé baktattunk vissza a sátrunkhoz, hogy eltegyük magunkat másnapra.