Első sátras túránk éjszakáját a siroki vár mögött lévő tisztáson töltöttük. Éjszakára a meteorológusok egy front átvonulását jósolták, helyenként záporokkal, zivatarokkal, néhány helyen jelentős csapadékkal. Úgy látszik, a siroki vár északkeleti töve a „néhány helyhez” tartozhatott, mert éjfél után komolyan rákezdett az eső, abba sem hagyta reggelig.

Csak fél kilenc után kezdett csendesedni, de aztán utána nem sokkal el is állt. Az égképet vizsgálgatva arra az elhatározásra jutottunk, hogy tartósabb javulásra számíthatunk, ezért a késői sátorbontás miatt tempósan csomagolni kezdtünk és fél óra elteltével már menetkészen álltunk. Én még egy rövid kitérőt tettem a faluba feltölteni a vízkészletünket a tegnap működőképesnek talált vízcsapnál. Sajnos a sátrat vizesen kellett eltennünk, gondoltuk, otthon majd megszárítjuk. Mi egyébként szárazon úsztuk meg az éjszakát, hálóhelyünk ugyanis nem ázott be.

Az a tisztás, amelynek egy eldugottabb sarkában felütöttük a sátrat, a dombgerincen helyezkedett el, ennek a gerincnek a lezárása az a magasabb hegy, ahol a siroki vár is áll. A kéktúra ösvénye is áthalad a tisztáson aztán tovább folytatja az útját a gerincen északkelet felé. Elindultunk hát mi is, és néhány perc alatt elértük az Apáca- és Barát-sziklákat. A két magas, oszlopszerű kőtömb valóban úgy emelkedik egymás mellett, mint két alak. A szikláktól egyébként szép kilátás nyílik az éppen magunk mögött hagyott várromra is.

Néhány perces nézelődés után indultunk csak tovább, és hamar felmértük, hogy éjszaka tekintélyes mennyiségű csapadék eshetett! Csak később, otthon megnézve az Országos Vízjelző Szolgálat honlapját derült ki a számunkra, hogy ott, éjszaka leesett vagy húsz - harmincmilliméternyi eső. Sátrunk tehát derekasan kiállta a próbát!

Keskeny ösvényünk a dombgerincen haladt, meglehetősen be is volt nőve helyenként, így az ágak alatt elhaladva tekintélyes mennyiségű víz zúdult a nyakunkba. A jelek jól követhetően vezettek bennünket, egy helyen volt csak problémánk, ezt részletesebben is elmondom:

Egy helyütt a kitartóan az északkeleti irányt követő ösvényünk egy íves kanyarral kb. keletnek fordult egy eléggé gazos, benőtt nyiladékba. Néhány lépés után az ösvény balra kanyarodott és elhagyta a nyiladékot. Na, innen kezdve egyetlen jelet sem láttunk, ahogy továbbhaladtunk. Talán kétszáz métert is haladhattunk úgy, hogy jeleknek akár csak a nyomát láttuk volna. Megfordultunk, visszamentünk az elágazásig, ahol az utolsó jelzést láttuk, de a nyiladék nem tűnt könnyen járhatónak, úgy látszott, mégiscsak az ösvényen kellene továbbindulnunk. Újra elindultunk hát rajta és ahogy később kiderült, jól választottunk: hamarosan feltűntek a jelzések mellette.

Az Alma-lápa-tető után irtásfoltra értünk ki, az út az irtás felső szélén vezetett tovább. Balra pillantva az irtáson keresztül a Mátra hegyei derengtek át az alacsonyan járó felhők résein keresztül. Megérkeztünk ahhoz a kereszteződéshez, ahol a kéktúra ösvénye befordul jobbra az erdőbe, itt a térképen jelzett jelzés helyett a érkezett meg szemből.

Jól kijárt, bár az éjszakai eső miatt eléggé mélytalajú erdei úton folytattuk az utunkat, ez szintén a gerincen vezetett tovább. Innen tértünk le később egy ösvényre, ami a Rozsnakpusztai erdészházhoz vitt tovább. A dombról lefelé utunk erős lejtésbe kezdett, a felázott, agyagos talajon szinte „korcsolyázva” tudtunk csak haladni. Aztán a lejtő megenyhült és kiérve az erdőből egy tisztáson feltűntek előttünk az erdészház épületei.

A pecsétet az útról letérve egy fára szerelt kéktúrás dobozkában találtuk meg. Gyorsan elintéztük a pecsételést és egy négyszögletes akna fedelére letelepedve kényelmesen megpihentünk. Ekkor ért utol minket egy háromfős társaság, akik mint mondták, Sirok óta követték a nyomainkat (ami, azt hiszem nem volt túl nehéz a felázott talaj miatt). Ők is Szarvaskő felé mentek tovább, de az ő végcéljuk Bélapátfalva volt. Pihenés nélkül indultak tovább, mi a saját, lassabb tempónkkal próbáltunk a nyomukba eredni.

Az erdészház után egy viszonylag könnyebb szakasz következett a keskeny aszfalt bekötőúton. A sáros erdei utak után könnyen és gyorsan lehetett haladni rajta. Egy dolog volt csak furcsa: kb. a három kilométeres út felénél valaki néhány kocsirakomány agyagos földet szórt az útra, teljesen elzárva azt az autóforgalom elől. Persze gyalogosan könnyen legyűrhető volt a kb. két méter magas útakadály.

Az Eger és Pétervására közötti keskeny mellékutat elérve jobbra fordultunk rajta, aztán néhány száz méter után a következő útelágazásnál balra, Bátor felé. A helyenként kátyús, rossz aszfaltút egyenesének végén még egy pillanatra feltűnt az előttünk járó társaság, de aztán gyorsan eltűntek az útkanyarban.

Néhány perc múlva mi is elértük a Laskó-patak hídját, ezután kb. százlépésre ágazott ki az országútból az a földút, amire rá kellett térnünk. Az út könnyen járhatónak tűnt, az éjszakai esőt már beitta a föld, vagy talán nem esett itt annyi, mint Sirok környékén. Mindenesetre gyorsan tudtunk haladni rajta. Az erdőt elérve az út emelkedni kezdett, de nem veszélyesen, így szépen, komótosan kapaszkodtunk fel a Gilitkára. Fenn a tetőn volt csak egy rövidebb szakaszon sáros az út, de ezen gyorsan túltettük magunkat. Végül is eseménytelen volt az utunk szinte egészen Szarvaskőig.

A falu felett a dombon azonban sikeresen elkevertünk. A Kotmány orra nevű dombról lefelé ballagva földutunk hirtelen kiért az erdőből és ekkor több közel párhuzamos keréknyomra szakadt. Próbáltuk az irány tartani, de úgy látszik sikertelenül, mert nem a Szarvaskőre vezető aszfaltúthoz értünk, hanem a domboldalon lévő nyaralókhoz. Egy helyi lakostól kapott felvilágosítás alapján egy keskeny, de jól járható ösvényen folytattuk az utunkat, helyenként fehér négyzetben átlósan lévő kék sáv jelzések - valószínűleg egy tanösvény jelzései - tűntek fel a fákon. Ezen az úton gyorsan sikerült elérnünk a falut.

Egy működő utcai kútnál le tudtuk mosni a bakancsainkat, így talán emberibb lett a kinézetünk, mert bizony a sáros ösvényeken sokszor kellett sárkoloncokat cipelnünk a lábunkon. Végül sikerült olyan állapotba hoznunk a ruházatunkat, hogy nyugodt lelkiismerettel bemehettünk a falu központjában lévő presszóba pecsételni. Egyébként érdekességképpen: a presszó előtti beton villanyoszlopra nem csak a „szabványos” kék jel van felfestve, de egy kék pecsétjel is!

A pecsételés után pedig nem maradt más dolgunk, mint megvárni az egri busz indulását a presszó melletti buszmegállóban.