Nem keltünk túlságosan korán a Bánkúti Síházban, egyrészt mert este sokáig néztük a ház előtti rétről (a sípálya felső végéről) a hullócsillagokat, másrészt most reggel nem kellett szétbontani a sátrunkat, mivel a síházban volt az éjjeli szállásunk az úgynevezett galérián. Komótosan felkeltünk tehát, megreggeliztünk és elkészültünk az indulásra. Végül reggel fél kilenc felé kaptuk fel a hátizsákokat és léptünk ki a síház ajtaján.

Egy rövid darabon a ház előtti sípályán haladtunk lefelé, aztán azt balra elhagyva a jelzéssel együtt egy földútra tértünk. Gyengén lejtve értük el a műutat, itt utunk különvált a jelzéstől: mi jobbra tartva vágtunk át az úton és ezután nem sokkal megkezdtük meredek ereszkedésünket a Bükk-fennsíkról.

A jelzés földútja jól járhatóan, de elég meredeken vezetett lefelé a Török úton az Ördög-oldalban, mellettünk jobb oldalt a hegyoldal húzódott, balra lefelé szakadékszerű mélység. A fák között időnként kilátás nyílt északi irányban, ezeken a réseken keresztül vettük észre először a Dédesi vár felé húzódó hosszú gerincet és a sziklás várhegyet.

Kis nyeregbe ereszkedett le az utunk, itt útelágazáshoz érkeztünk. A jelzés jobbra tartva ereszkedett tovább a Vár-völgybe, a jelzés pedig balra indult tovább, végig a Dédesi várhoz vezető gerincen.

Mi a jelzésen indultunk tovább, nagyobb kitérőt téve a kéktúra útjáról a vár felé. Földutunk hosszan hullámvasutazott a továbbiakban a gerincen. Jobbról felvettük a jelzést is, ami nem sokkal később balra távozott az utunkból, mi pedig egy kis kapaszkodás után érkeztünk meg a Dédesi vár alatti nyeregbe. Itt a jelzés kettévált: jobb oldali ága ereszkedni kezdett lefelé a Vár-völgybe, másik irányban pedig elindult a várhegy keleti oldalában.

Mi a vár felé vezető keskeny ösvényen indultunk tovább, ami először szintezve végigvezetett a hegyoldalban, aztán az északi gerincet elérve balra fordult és meredeken elindult a hegytető felé. Fullasztó kapaszkodás végén kis tisztásra értünk ki, innen egy utolsó kis sziklás emelkedőt is legyőzve elértük a vár csekély romjait. Szép kilátásra vártunk, azonban a hegytetőn a vár romjainál a fák mindent eltakartak. Csalódottan ereszkedtünk vissza a kis tisztásra, ahol hosszabb időre is megálltunk pihenni.

Már újra felmálházva megindultunk lefelé a hegyről, amikor észrevettük azt a kis jobbra induló ösvényt, amin végigmenve kiértünk a várhegy északi gerincének egy kiugró sziklaszirtjére. Innen aztán csodaszép kilátás nyílt félkörben észak felé, Mályinka és Dédestapolcsány irányában. Sajnos mai utunk végcélját, a Lázbérci víztárolót még nem lehetett megpillantani, egyelőre megbújt a Dédestapolcsány utáni dombok között.

Végül csak továbbindultunk és visszatértünk a várhegy alatti kis nyeregbe, ahonnan a jelzés ösvénye továbbindult a völgy felé. Sok rosszat hallottunk, olvastunk erről a meredeken ereszkedő ösvényről, mindenki szidta nyaktörő meredeksége miatt, mivel azonban az eleje nem tűnt veszélyesen lejtősnek, elindultunk hát rajta lefelé.

Valóban, az első egyharmada az útnak elég kellemes tempóban ereszkedett, azonban ezután elértük a tényleg nagyon-nagyon meredek szakaszt is. Itt csak nehezen tudtunk haladni, kénytelenek voltunk minden kapaszkodási lehetőséget felhasználni, hogy fékezzük magunkat. Még így is volt egy-két olyan hely, ami elég veszélyesnek tűnt, én egyszer csúsztam is néhány métert lefelé, amíg le tudtam fékezni magam.

Szóval tényleg nagyon „combos” ereszkedő ez, ahogy egy túratársunk a kéktúrás topikban egyszer megjegyezte. Esős, sáros időben minden bizonnyal teljesen járhatatlan, de száraz időben is meglehetősen veszélyesnek tűnik. Szerencsére a meredek középső szakaszt egy enyhébb alsó követte, így érkeztünk meg a Vár-völgy mélyére az ott futó patakhoz és földúthoz. A szakadékszerű völgy másik oldalán a Pirító-kő sziklafala tornyosult előttünk.

A patakon átkelve ennek a tövében álltunk meg néhány percre kipihenni az ereszkedés fáradalmait. Innen aztán már kényelmesen haladhattunk a völgy alján futó földúton, legalábbis egy darabig. Nem sokkal később ugyanis balra hívogattak minket a jelzések egy kis ösvényre, ami leereszkedett egészen a völgy mélyére, az ott futó patakhoz, aztán miután egy csalános szakasz végén újra visszatértünk a földútra, jobbra térve vágtuk le az út egy hajtűkanyarját.

Ezután egy darabig a Mályinkára futó műút mellett-alatt vezetett az utunk, majd egy szakaszon rá is tértünk az aszfaltútra. A Mályinka feletti réteket elérve tértünk le róla bal felé egy földútra, majd néhány méter után jobbra, egy füves gyalogútra. Ez az ösvény lefelé haladva vadon nőtt szederbokrok mellett vezetett el és mivel éppen érett a termés, alaposan belakmároztunk belőle. Így érkeztünk meg a falu első házához, ami egy nagy kertben álló halnevelde és a mellette álló csinos épület volt.

Az egymás alatti betonmedencékben csak úgy nyüzsögtek a halivadékok. Az egész rendszert egy bővizű forrás táplálta, ami a kerten belül fakadt a domboldalban. Ösvényünk a kerítés mellett vezetett el, aztán az első utcára kiérve a medencék kifolyó vize kis csermelyként csobogott az út melletti árokban. Elhaladtunk a falu református temploma és a mellette álló fa harangláb között, aztán elértük a kocsmát, ami közös épületben működött a vegyesbolttal. A boltban bevásároltunk, a kocsmában pedig a pecsételést intéztük el. Csak egy nagyobb pihenő után indultunk tovább.

Itt hosszú aszfaltos útszakasz kezdődött: először végig a falu utcáin, aztán a Dédestapolcsány felé vezető keskeny, lejtős, aszfaltozott úton. Megérkezve Dédestapolcsányba végigballagtunk a hosszú falun az út bal oldalán kiépített járdán, utána nemsokára elértük a Lázbérci-víztárolót, illetve azt a sorompót, ami lezárja a tóhoz vezető utat a gépjárműforgalom elől.

Ahogy a tó nyugati partján futó szervízúton továbbindultunk - ennek a nyomvonala először megegyezik a korábban Dédestapolcsányt Upponnyal összekötő országútéval - csak ekkor láttuk, hogy a tópartot szinte ellepték a horgászok. Később a szervízút különválva feljebb kapaszkodott a domboldalon, de a régi országút a jelzésekkel a vízparthoz közel futott egészen addig a pontig, ahol beszaladt a tóba (a mesterséges tó feltöltésekor került víz alá az országút további szakasza).

Ekkor a kéktúra egy ösvényen felkapaszkodott a szervízútra és ott haladt tovább. A néhány évvel ezelőtt elkészült új út a domboldalban kanyargott, egyre magasabbra kapaszkodva a tó fölé. Itt értük el azt a kanyart, ahol egy kis völgy nyílt nyugat felé szép fűvel, pihenőpadokkal és tűzrakó helyekkel. Bár a tópart és a környék tájvédelmi körzet - tehát tilos itt a táborozás - ezen a részen szemet hunynak a sátorozók felett.

Valóban állt már néhány sátor és lakókocsi a tisztáson, amikor mi is elővettük a sajátunkat és felütöttük a többi mellé.