Újabb derült napra virradt a Lázbérci-víztároló partján. Kihasználtuk a korai ébredést és még a sátorbontás előtt egy kirándulást tettünk a tó partján. A víztározó déli végét lezáró gáton keresztül egy kisebb sétát tettünk a túlsó - keleti - parton is, az ott végigkígyózó ösvényen. A horgászok a korai időpont ellenére már csapatostól lepték el a meredek domboldalak között meghúzódó gyönyörű tópartot.

Visszatértünk a sátorhoz, gyorsan lebontottuk és összekészülődtünk, aztán tovább folytattuk utunkat a víztároló nyugati partján kígyózó keskeny aszfaltozott úton. Egyre magasabbra emelkedtünk a víztükör fölé a hegyoldalban, amikor egy éles balkanyar után megérkeztünk a tó északnyugati végébe.

Itt a víztároló egyre keskenyebbé válik és behatol az Upponyi-szoros szűk hegyoldalai közé. Találtunk egy keskeny ösvényt, ami levezetett a tópartra, ezen lejutva elénk tárult a tó kanyargós északnyugati vége. Pár percig szótlanul csodáltuk a meredek domboldalak közé szorult vadregényes tavat, de aztán indulnunk kellett tovább.

Újra visszakapaszkodtunk az aszfaltútra, ami néhány kanyar után bevezetett az Upponyi-szoros legszűkebb részére. Mellettünk mindkét oldalon kopár és meredek sziklafalak meredeztek, a keskeny utunk ezek tövében kanyargott. Minden kanyar után más és más, de egyre szebb rálátás nyílott a környező hegyoldalakra. Mellettünk csobogva folyt a víztározót töltő bővizű patak vize, amit utunk hidakon többször is keresztezett.

Valamilyen internetes leírásban az Upponyi-szorost a Tordai-hasadékhoz és a Békás-szoroshoz hasonlították, és azt hiszem, nem túlzott a leírás készítője! Csak az volt a kár, hogy nagynevű társaihoz képest nagyon rövid magyar kistestvérük! Negyed óra alatt végigjártuk az egészet. Pedig legalább egy álló napig elnézelődtünk volna benne!

Ahogy a sziklaszoros falai kitárultak, már fel is tűntek Uppony szélső házai. Megérkeztünk ahhoz a kis faragott fahídhoz, ahol a kéktúra útja áttér a patak bal partjáról a jobb oldalira. Ha azonban valaki pecsételni is akar, az maradjon az aszfaltúton és sétáljon be a faluban található vegyesboltig, mert ott van a kéktúrás bélyegző!

Pecsételés és némi vásárlás után továbbindultunk. Visszatértünk a kis fahídhoz és átkelve rajta a falu nyugati oldalának szélső utcáján folytattuk az utunkat. Nagyon meglepett bennünket a gondozott utcácska látványa, az ápolt gyepen az út szélén még virágládák is sorakoztak. A falu mögött pedig előbukkant utolsó megmászandó akadályunk: az Upponyi-hegység legészakibb gerince.

Lassan elhagytuk a falut, tőlünk jobbra feltűntek a meredek domboldalon egymás felett több szinten álló pincekapuk sorai. Földútra tértünk itt, ami meredeken kapaszkodott a kopár, gazos domboldalon egyre feljebb. Később egy erdősáv keresztezése után régi, elhanyagolt gyümölcsösbe jutottunk, a ritkásan álló fák kopáran meredeztek a domboldalban.

A jelzés földútja több keréknyomra szakadt itt, talán a sáros időben nehezen járható útról csaptak ki mindkét irányban a traktorok és más nehézjárművek. Az egymást keresztező keréknyomok között elvesztettük a jelzést, de amikor tartva nagyjából az irányt - egyenesen felfelé a domboldalban - megérkeztünk az erdőszélre, megnyugodva vettük tudomásul, hogy a jelek ismét ott figyelnek a fákon.

Elhanyagolt szőlőskertek mellett értünk be az erdőbe, itt a kapaszkodó is lassan megenyhült. Fenn a gerincen torkollott bele utunkba a jelzés földútja, a fákon gondosan jelezve volt a kéktúra útja mindkét irányban. Röviden egy ösvényen haladtunk tovább, de ezután nem sokkal belefutottunk abba a széles, kemény talajú földútba, ami a Határ-völgyön keresztül levezetett egészen a Putnok előtti országútig.

Hosszú, unalmas út volt ez először fenn a gerincen kanyarogva, aztán egyre lejtve először a Koloska-tető oldalában, utána pedig a Határ-völgy alján. A földút végén kijutottunk a Sajómercse és Putnok közötti aszfaltútra. Itt jobb felé tovább indulva hamarosan kereszteztük a Punok és Eger között kanyargó vasutat - Szarvaskőnél ezt kereszteztük még három nappal korábban, Bélapátfalvánál pedig emellett állt a lebontott cementgyári vasúti megálló - aztán utunk sokáig futott a sínekkel párhuzamosan, kissé kanyarogva.

Egy útkereszteződésben egyenesen továbbhaladva feltűnt messze előttünk a putnoki vasútállomás épülete. Csalogatóan hívogatott bennünket, pedig még legalább két kilométerre lehettünk tőle. Jó ideig egyenesen felé tartottunk, de aztán a Sajó gátjának keresztezése után utunk jobbra fordult, hogy a közvetlenül a vasúti híd mellett álló közúti hídon keresztezzük a folyót.

Innen már néhány perc alatt elérhető a vasútállomás szépen felújított épülete. Alaposan kilépve több, mint egy órával a vonatunk indulása előtt megérkeztünk ide, így aztán a jegyváltás után beültünk az állomással szemközti Gesztenyés nevű vendéglátó-ipari egységbe (kocsmába) elfogyasztani megérdemelt kóla és sör adagjainkat. Újabb tájegységet jártunk tehát be, Szarvaskőről indulva 55 kilométeres utunkon átszeltük a Bükk-hegységet!