Vasárnap reggel szokás szerint korán ébredtem, halkan felkeltem, hogy Gábort ne ébresszem fel, aztán kimentem a Szalamandra-ház udvarába. A ház a Szögligetről induló mély Vár-völgy végén fekszik, ott ahol a Szád-vár hegye előtt a völgy kétfelé ágazik, hogy a szarvszerű ágak megkerülhessék egyre emelkedve a Várhegyet. A Nap már beragyogta a Szád-vár oldalát, de a völgyben még szinte félhomály volt.

Körbejártam az udvart is, a nagy füves terület sátorozásra is alkalmas, valóban fel is lehet itt verni a sátrat elég jutányos árért. Egy fenyőcsoport alatt pihenőpadok és asztalok álltak, az udvaron pedig a rajta átfolyó kis patak csobogása hallatszott csak. Barátságos hely, itt szívesen eltöltenék egy kisebb vakációt!

Mire visszamentem a szobába, Gábor is ébredezett, megmosakodtunk, megreggeliztünk, összecsomagoltunk hát, aztán reggel nyolc óra felé már menetkészen álltunk a Szalamandra-ház halljában. Miután a gondnokkal lerendeztük az anyagiakat, már neki is indultunk.

A ház kapuján kilépve balra indultunk el a kis aszfaltúton, aztán egy-két percre megálltunk a kapu mellett felállított Szád-vár tanösvény eligazító táblája mellett. A tanösvény a Szád-vár változatos élőhelyeit mutatja be, miközben körbejárja a Várhegyet.

Továbbindultunk az aszfaltúton, de párszáz lépés után megint megálltunk a Tetves-forrásnál. A tanösvény első táblája szerint a forrás 201 méter tengerszint feletti magasságban fakad, és a vízhozama elérheti a percenkénti 100 litert is! A kristálytisztán csobogó vizet látva úgy döntöttünk, lecseréljük a Szalamandra-ház konyhájában vételezett csapvizet a forrásvízre. Így aztán csak eme fontos logisztikai feladat befejezése után indultunk tovább.

Hamarosan letértünk az aszfaltútról és kapaszkodni kezdtünk a Várhegy oldalában a jelzésen. Az ösvény szerencsére nem rohant csak úgy neki a hegynek, oldalazva emelkedett, de kitartóan. Negyedórás túrával az óramutató járásával megegyezően félig megkerültük a hegyet és megérkeztünk az északi oldal nyergébe, a tisztásokra. Itt találkoztunk a már ismerős jelzéssel, ami visszavezetett bennünket a kéktúra gyalogútjára.

Tovább folytattuk a Szád-vár megkerülését most már ereszkedve a jelzéseket követve. Aztán hamarosan elértük a Lakatos-forrást is. Ezen a környéken számtalan forrás fakad, a kis erek egyetlen nagyobb patakban egyesülnek, hogy így érjék el a Ménes-patakot a Szalamandra-ház mellett. Kicsit megálltunk pihenni a Lakatos-forrásál, akkor vettük észre, hogy egy foltos szalamandra fekszik mozdulatlanul a jéghideg forrásvízben!

Ezután egy rövidebb emelkedőn észak felé kikapaszkodtunk a források völgyéből és lassan elértük a széles és csak enyhén emelkedő Bába-völgyet. A kéktúra széles gyalogútja kényelmes tempóban, kisebb nekifutásokkal emelkedett egyre feljebb, egy-egy kapaszkodást mindig hosszabb vízszintes szakasz követett. Ezzel az enyhe emelkedéssel értük el a magyar-szlovák határon fekvő széles gerincet, ahol utunk jobbra fordulva párhuzamosan haladt tovább az államhatárral.

Tőlünk jobbra hatalmas töbrök, víznyelők sorakoztak egymás után az út szélén, s térkép szerint ezek túlsó oldalán húzódott a határ. Utunk emelkedése itt megszűnt, a keréknyomok enyhén kanyarogva vezettek kelet felé. Pihenés nélkül, kényelmes tempóval értük el a Szabó-pallag erdészházat.

Habár még állt a ház, de eléggé lepukkadt állapotban találtunk rá: teteje megrogyva, ajtaja, ablakai felfeszegetve, a falak össze-vissza firkálva. Szerencsére a kéktúrás pecsét még megvolt! Bélyegeztünk a fém pecsétnyomóval az igazoló füzetekbe és a túrajelentésre, hát egyik se sikerült valami szépen! Kis fantáziával talán kiolvasható valami belőle!

Az erdészház után kezdtük meg hosszú ereszkedésünket Bódvaszilas felé. Lépcsőkben, kis szünetekkel ereszkedtünk, az utolsó meredekebb rész után értük el a már csak enyhén lejtős Barlangkutató forrás-völgyét. Itt megálltunk a szépen foglalt névadó forrásnál és aztán pihenten indultunk tovább a már közeli Bódvaszilas felé.

Az út vége eléggé saras volt, hatalmas sárkoloncokat cipelve a lábunkon értük el Bódvaszilas faluvégét. Átvágtunk a romatelepen, aztán az első köztéri csapnál alaposan letisztítottuk a bakancsainkat. Továbbsétáltunk a faluközpontba, itt megálltunk a világháborús áldozatok emlékműve előtt. Tetszett a falu ötletes rendezettsége: a már húsvétra feldíszített ablakú iskola, a kultúrház, a kis dombon álló katolikus templom és már az állomás felé tartva a „postás” zöld-fehérre festett kis postahivatal.

Mivel még sok időnk volt a vonat indulásáig, beültünk egy presszóba elfogyasztani megérdemelt kóla és sör adagjainkat, de nem volt sok maradásunk, ezért a jelzésről letérve (a itt a főutat elérve jobbra fordult, mi pedig a -t követve balra) elsétáltunk a vasútállomásra. Megváltottuk a jegyeket, pecsételtettünk a kéktúrás igazolófüzetekbe, aztán kisétáltunk a jegypénztártól a peronokra.

Itt aztán nagyon szokatlan látvány fogadott bennünket: egyetlen, hatalmas „tenger” volt miközöttünk és a völgy túlsó felén emelkedő Esztramos-hegy között. A vasutasok mondták el, hogy kiöntött a Bódva-patak és a települést egyáltalán nem veszélyeztetve elfoglalta a szélesen húzódó árterét. Mivel még mindig volt időnk a vonat indulásáig, ezért a volt iparvasút vágányán kisétáltunk a gátig és végigtekintettünk az elárasztott Bódva-völgyön. Aztán megérkezett a vonat és mi miskolci átszállással hazautaztunk Budapestre.