Az előző, Sárvár és Sümeg közötti négynapos túra után ismét nagyobb fába vágtuk a fejszénket: most a Bódvaszilas és Boldogkőváralja vasúti megálló közötti 65 kilométeres szakasz - tehát a Cserehát - bejárása volt a célunk. Az odafelé való közlekedésünk meglehetősen bonyolult volt: szombaton reggel 07:25-kor indult a személyvonatunk Budapesten a Keletiből, ezzel csak Hatvanig utaztunk, ott átszálltunk a Szegedről Miskolcra közlekedő gyorsvonatra, végül a Tiszai pályaudvaron kaptuk el a Bódvaszilast is útba ejtő kis vicinálist. Pontosan érkeztünk: 12:37-kor cihelődtünk le a személyvonatról a bódvaszilasi állomáson. A hosszú utazás és a késői indulás miatt nem is tudtunk teljes napi túratávot menni az első napon, viszont túránk utolsó napján sem! Ezért kellett ezt a kéktúra szakaszt négy túranapra bontanunk!

Behurcolkodtunk a váróterembe, aztán előkeresve a kéktúrás igazolófüzeteket és a túrajelentést bekopogtam az állomásfőnöki irodába (a forgótányéros pénztárablakon nem lehetett keresztülpréselni a füzeteket). Most nem dátumos körbélyegzőt, hanem az állomás hosszú bélyegzőjét kaptuk meg, azzal pecsételtünk a különböző rublikákba. Visszatérve a váróterembe összepakoltunk és a hátunkra vettük a pakkokat. Ez alkalommal nem volt időnk a szokásos lötyögésre, gyorsan kellett indulnunk, hiszen már elmúlt dél és még előttünk volt a mai napi utunk: a kéktúra kiírás szerinti 15,1 kilométer!

Az állomás rövid bekötőútján végigballagva gyorsan elértük a falu főutcáját és a jeleket követve jutottunk el Bódvaszilas főterére. Itt érkezik meg a kéktúra az Aggteleki karszt dombjai közül leereszkedve a faluba, és innen már a jeleket követve indultunk tovább a főutcán. A házakat elhagyva baloldalon feltűnt a Bódva-patak túlsó partján emelkedő Esztramos-hegy, látványa pedig hosszan elkísért bennünket egészen Bódvarákóig. Kéktúrás könyvünkből tudtuk meg, hogy az Esztamos-hegy neve a latin Extra mons - Külső-hegy - kifejezésben gyökeredzik, mert ez a terület korábban a martonyi kolostor birtokában volt, és a birtoklevélen ezen a latin néven szerepelt. A népnyelv pedig ezt a számára megemészthetetlen nevet „magyarította” Esztramosra, illetve Ostromosra.

Útelágazáshoz érkeztünk: a Bódva völgyében futó 27-es útról balra ágazott ki Bódvarákó keskeny, aszfaltozott bekötőútja. Ráfordultunk és néhány perc alatt elértük a Bódva-patak hídját. Talán innen volt a legszebb a kilátás az Esztramos-hegyre, készítettünk is néhány felvételt róla és a barnán, zavarosan a medrében hömpölygő Bódváról. Innen már látszottak Bódvarákó szélső házai is.

Végighaladva a falu főutcáján hamar megtaláltuk a 23. számú házat, ahol a kéktúrás bélyegző is található (a falu sok házán nincs házszámtábla, de itt szerencsére igen). Csengetésünkre hamar előhozták a pecsétet, így gyorsan elintézhettük a formaságokat. Továbbindulva még megcsodáltuk a falu házait, szokatlan módon itt is feltűntek a Hollókőn már megismert kontyos-előtetős házak, ahol a tornác a ház utca felőli oldalán is végigfut. Később ezekkel a fajta házakkal még több faluban is találkoztunk.

A főutcát a templom előtt kezdődő kis aszfaltozott utcára térve hagytuk el, ez a temető után földútként folytatódott tovább. Kapaszkodni kezdtünk a füves-ligetes domboldalban a még távolinak tűnő erdő felé. Kétszer is elágazáshoz értünk, mindkét alkalommal félig-meddig találomra a bal felé induló utat választottuk, és mint később kiderült, jól döntöttünk, mert az erdőbe beérve a szélső fákon feltűntek az első jelzések. Földutunk egyre emelkedett a domboldalban, a kezdeti vegyeserdőt később egy világos bükkös váltotta fel és az emelkedés is megenyhült.

Később egy nyerget elérve erdei útkereszteződésbe érkeztünk: az Északi Zöld jelzés keresztezte az utunkat, precíz útjelző táblák voltak a kereszteződésben álló fákra felszerelve és mutatták a legközelebbi lakott települések és egyéb látnivalók irányát. Mi egyenesen folytattuk tovább az utunkat, ami kanyarogva, hullámvasutazva vezetett tovább a dombok között. Irtásfoltokat értünk el, az egyik észak felé nyílóról nagyon szép volt a kilátás az Aggteleki-karszt dombjai felé. Később egy hajdani irtásfolt helyén növekvő fiatalos vegyeserdőt értünk el, a keréknyomok hosszan kígyózva vezettek rajta keresztül. Így értük el a Tornabarakony felé vezető kopott aszfaltút kanyarját. Itt pár percre megpihentünk az út szélén üldögélve.

Továbbindulva lejtmenetben haladtunk egészen Tornabarakonyig. A pici falu alvége felé ballagva értük el a Dózsa György út 21. számú házat, ahol a kéktúrás bélyegző található. Nem kellett csengetnünk, többen is kinn voltak az udvaron és hozták a bélyegzőt szinte kérés nélkül. Pecsételtünk és indultunk tovább. Az alvégen a templommal szemben két útjelző tábla is állt: az egyik - a „szokásos” - a jelzés útját mutatta, míg a másik útjelző oszlop magyar és európai nagyvárosok távolságát és irányát jelezte. Miután megtudtuk, milyen mesze vagyunk Párizstól, Londontól, vagy akár Székesfehérvártól, továbbindultunk a kéktúra földútján.

Kapaszkodni kezdtünk a Barakonyi-hegy füves-bokros oldalában és ahogy egyre feljebb jutottunk, úgy nyílt ki a hátunk mögött a környék panorámája. A falu házai mögött ismét feltűntek az Aggteleki-karszt dombsorai és ahogy továbbhaladtunk a ligetes dombhát erdőfoltjai között, kelet-délkelet felé megpillantottuk a távoli Zempléni-hegység csúcsait is.

Körülbelül egyórás kényelmes út után értük el a dombhát túlsó végén Rakacaszendet. A földút kényelmes ívekben szerpentinezve érkezett le a faluba. A Pecsételőhelyek Fóruma szerint több kéktúrás bélyegző is található a falu kocsmáiban, sajnos mi ekkor, délután öt óra felé zárva találtuk valamennyit. Ezért aztán először megkerestük a szállásunkat. Még korábban egyeztettük telefonon, hogy a falu óvodájában fogunk megszállni. Szerencsére már vártak ránk, így gyorsan be tudtunk rendezkedni az éjszakai szállásunkon (akit ez a fajta, hálózsákos szállás érdekel, hívja a polgármesteri hivatalt a 48/357-053 számon!).

Elővettük a hálózsákokat, megvacsoráztunk - kissé kényelmetlen volt az óvodásokra méretezett bútorok között - aztán felderítésre indultunk a faluban. Az óvoda épülete elől szép rálátás volt a falu túlsó felén, a szomszédos domboldalban álló öreg, Árpád-kori református templomra. Készítettem róla pár felvételt, aztán leszaladtunk a központba. Először az úgynevezett „középső” kocsma nyitott ki, ami nem más, mint egy családi házban berendezett ivó. A bejáratát az udvaron keresztül lehet megközelíteni. Elintéztük az adminisztrációt, aztán mi is leültünk az ivóban elfogyasztani megérdemelt italadagjainkat. Csak sötétedéskor álltunk fel és indultunk vissza az óvodai szállásunkra.