Az eső dobolására ébredtem éjfél után bakonybéli szállásunkon, ahogy tam-tamot vert az ablakpárkányon. Abban bízva aludtam el újra, hogy ez csak egy átfutó zápor, de aztán reggel fél hat felé is ugyanerre a hangra ébredtem. Megmosakodtam, felöltöztem, aztán a cseppnyi konyhában bekapcsolva a walkman rádióját meghallgattam a reggel hatos híreket a Kossuthon. Nyugaton már kora délelőtt felszakadozó felhőzetet ígértek napközben sok napsütéssel, ezért aztán felkeltettem Gábort is, hogy lassan kezdjünk el készülődni.

A reggeli és a csomagolás ideje alatt az eső valóban csendesedni kezdett és apró szemű szitálásra váltott át. Kicsit nyomott hangulatban vettük fel az esőkabátokat és a hátizsákokat, aztán háromnegyed nyolckor már ki is léptünk a ház kapuján. Végigbaktattunk a Malom utcán aztán rátértünk a falun végigvezető Pápai utcára. A közepe tájékán bementünk a vegyesboltba és elláttuk magunkat egy kis nasi chips-szel és csokival.

Talán a bekebelezett csokoládé miatt is, de már valamivel jobb hangulatban tértünk rá az Öreg-Séd völgyében kanyargó aszfaltútra, ahol a kéktúra elhagyja Bakonybélt. A szitáló eső itt már szemerkélésre váltott, de az idő továbbra is vigasztalanul szürke volt. Az aszfalton festékes spray-vel távolságokat jelöltek fel: huszonöt méterenként egy, két, három pötty és minden száz méter után kiírva számjegyekkel is az út elejétől mért távolság. Unalmunkban azt számolgattuk, hány lépés kell nekem és Gábornak a huszonöt méter megtételéhez. Nekem átlagban 32, neki pedig 33. Biztos szép lehet ez az erdei út tiszta, napos időben, de mi az esőben, ködben meglehetősen unalmasnak találtuk.

Végül a 2100 méteres jelzés után tértünk le balra, szekérútra a keskeny aszfaltcsíkról. Itt nem árt figyelni, mert a letérés helye nincs megjelölve, az első jelzések már a földúton találhatóak jó húsz-harminc lépés után! Itt sem maradtunk sokáig, a keréknyomok balra tértek, mi ösvényen haladtunk tovább. Az irtásos hegyoldalban utunk egyre meredekebbre váltott, végül egy mély horhos jobb oldalára értünk ki. Ösvényünk a szakadék szegélyén emelkedett egyre feljebb, most már eléggé szuszogtatóan. Aztán a horhos szép lassan elenyészett, de a kapaszkodó csak nem akart enyhülni a hegyoldalban!

Az irtás után az erdőt elérve ösvényünk egy, a munkagépek által eléggé tönkretett földútba torkollott, mély keréknyomok és sár tették nehézzé a közlekedést. Szerencsére a legrosszabb szakaszok murvával javítva lettek, aztán lassan elhagytuk ezt a területet is. Itt nem tarra vágták az erdőt, inkább csak ritkították azt, hogy a szebb fák helyet kapjanak a további növekedéshez.

A csepergő eső is elállt lassan, és bár még sokáig potyogtak ránk a fákról a vízcseppek, Gábor már lealkudozta magáról az esőkabátot. Oszlopcsarnokszerű, tiszta aljú bükkösben haladtunk egyre feljebb a Kőris-hegy oldalában, aztán ösvényre tértünk, hogy levágjuk a földút szerpentinező kanyarjait. Odvas keltike fehér és lila virágokból álló szőnyege terült el az erdő alján, addig, amíg a szem ellátott.

Már ismét a földúton értük el a Kőris-hegy tetejére szerpentinező keskeny aszfaltcsíkot, kereszteztük azt, és továbbhaladtunk a földutunkon. Egy kis fennsíkot értünk el itt, az út emelkedése teljesen megszűnt, sőt néha még egy picit lejtett is. Egy régi tarvágás szélét elérve, a cseperedő fiatal erdő fái felett pillantottuk meg először a Kőris-hegy tetején álló radarállomás jellegzetes fehér gömbjét. Aztán egy rövid kapaszkodó után ismét találkoztunk a hegytetőre tartó keskeny, itt már hajtűkanyarokkal szerpentinező aszfaltúttal.

Ezután elvesztettük a jeleket, azt hiszem ott, ahol a kéktúra levágott egy hajtűkanyart, mi az aszfalton mentünk tovább, aztán kicsivel később egy jelzést megpillantva mi toronyiránt kezdtünk kapaszkodni a csúcs felé, pedig a kéktúra itt térhetett rá az aszfaltútra. Azért csak elértük a radarállomás előtti parkolót és a bejárati kapu előtt álló oszlopon megpillantottuk a kéktúrás pecsét dobozkáját is.

A határőrség egy személyautója velünk egyszerre érte el a parkolót, aztán amíg mi pecsételtünk, a kiszálló fiatal törzsőrmester és egy szintén nálam jóval fiatalabb hölgy enni-, innivalót kipakolva a csomagtartóból nekiindultak a kilátóhoz vezető néhány méteres kapaszkodónak. Mi is arra indultunk tovább, aztán mivel láttuk, hogy felmennek a kilátóba, mi inkább leültünk néhány percre a tövében álló pihenőpadoknál.

Amikor lejöttek, mi is felmentünk a toronyba. Nyugat felé már kék volt az égbolt, felettünk éppen akkor szakadoztak fel a felhők. Sajnos a kilátás meglehetősen kevés volt, egyrészt mert a kilátó tetőteraszának a felénél a korlátot sűrű dróthálóval úgy megmagasították, hogy ne lehessen a lokátor állomás felé fényképezni, meg a környező erdő is úgy megnőtt már, hogy több irányban is elfogta a kilátást. Kelet felé azonban szép lett volna a panoráma, de a párás idő sokat rontott rajta! Éppen ki lehetett még venni a Kőris-hegy lábainál lévő Szépalmapuszta épületeit, de Borzavárt és Zircet már nem lehetett láni.

Aztán mi is leereszkedtünk a kilátóból és újra leültünk a pihenőpadokra. Ekkor elegyedtünk beszélgetésbe a határőrökkel és tudtuk meg, hogy az étel-ital a tájékozódási menetgyakorlaton lévő szakaszokat várja, akik szintén megmásszák a Kőris-hegyet és Zirc a végcéljuk, de ők nem Bakonybélből indultak.

Lassan összekészülődtünk és pontban tizenegykor nekiindultunk a Kisszépalma-pusztáig tartó meredek ereszkedésnek. Gyorsan le is értünk a hegyről a könnyen járható turistaúton és megpillantottuk Kisszépalma-puszta lakatlan épületeit. Az előtte lévő tisztáson kivágott fatörzsek hatalmas glédái emelkedtek, szemmel láthatólag a környéken kivágott törzseket itt rendezték fajta és nagyság szerint csoportokba az elszállítás előtt. Néhány percet elüldögéltünk a ház melletti pihenőpadon, aztán továbbindultunk.

Az itt kezdődő földút talaját teljesen tönkretették a fakitermelésen dolgozó munkagépek, gyakorlatilag járhatatlan volt a sokszor fél méter mély keréknyomokkal barázdált sáros erdei út! Kicsaptunk inkább a ritkított erdőbe, itt viszont a helyben hagyott rengeteg gally nehezítette a továbbhaladást. Szerencsére ez a szakasz legfeljebb öt-hatszáz méter hosszú volt és az erdőből kijutva az út állapota gyors javulásnak indult.

Kiértünk a Szépalmapuszta előtti mezőre, itt átvágva egy-két perc alatt eljutottunk a puszta felé vezető murvás útra. Innen visszapillantva láthattuk először a Kőris-hegyet teljes szépségében, tetején a radarállomás fehér „focilabdájával”. Gyors meneteléssel hamar elértük Szépalmapuszta épületegyüttesét. Itt hosszabban is megpihentünk, megebédeltünk az útszéli árok árnyékos partján üldögélve, én még elsétáltam a rövid bekötőúton a Szépalma Szálló kapujáig is.

Az épület ismerős volt, mostani munkahelyem megalakulásakor egyhetes csapatépítő tréningen vettünk itt részt a munkatársaimmal. Nagyon jól éreztük magunkat, de a hangulatunk talán még jobb lett volna, ha a trénerek nem egzecíroztattak volna reggeltől estig - sőt néha még éjszaka is - bennünket! Rövid nézelődés után tértem csak vissza Gáborhoz, de közben még pár pillantásra méltattam az itteni magyar szürkemarha gulyát is.

Éppen akkor tűntek fel az első katonák a murvás földút kanyarjában, amikor mi továbbindultunk. Borzavár felé a szépalmai bekötőút már aszfaltburkolatot kapott, ahogy rajta haladtunk, nem vertük fel a finoman szálló fehér murvaport. A határőrszakasz ott ért utol bennünket, ahol a térkép szerint a kéktúra jelzései letérnek az aszfaltról és az erdőben folytatják az utat. Meg is találtuk a letérést, a jelek a fák között vezettek tovább, de ösvénynek se híre, se hamva nem volt. Összedugtuk a fejünket a katonákkal - nekik is a jelzést kellett a térképvázlatuk alapján követni - aztán az aszfalton folytattuk az utunkat valamennyien. Kicsit elbeszélgettünk menet közben velük, de mivel az ő tempójuk gyorsabb volt a miénknél, szép lassan elhagytak bennünket.

Borzavár előtt az aszfaltút elágazásában jobbra tértünk és egy kis dombhátra felkapaszkodva megpillantottuk magunk előtt Borzavár templomtornyát. Itt hagyott le minket a második határőrszakasz és visszapillantva a távolban már észrevettük a harmadikat is. A templom felett a kis aszfaltút kanyarjában aztán a szakasz megállt és bevárt bennünket. A falu felé tartó letérést keresték - ahogy mi is - és meg is találtuk a lefelé vezető keskeny ösvényt. Ekkor katonáék futólépésben elviharzottak mellettünk, mi pedig a saját szerényebb tempónkkal folytattuk az utat.

Mire elértük a templom előtt a falu főutcáját, a második határőrszakasz éppen eltűnt a bukkanó mögött. Elsétáltunk a buszmegállóval szemközti presszóig, elkértük benn a megszokott italadagjainkat és a kéktúrás pecsétet, aztán kiültünk a teraszra sziesztázni egyet. Vártuk, hogy elhaladjon a harmadik szakasz is, de csak nem tűntek fel a falu főutcáján!

Tízperces pihenő után indultunk tovább, a főutcán leereszkedtünk a Borzavári-ér völgyébe, az aszfaltút keresztezte azt egy kis hídon, utána a kéktúra ismét ösvényre tért és az úttól balra kapaszkodni kezdett a Pintér-hegy ligetes-köves oldalában. Az erdőt elérve az ösvény földútra tért, ami kényelmes emelkedéssel mászta meg a hegyet. Bükkösben haladtunk egyre emelkedve, aztán egy kisebb lejtőt újabb hosszabb emelkedő követett. Kényelmes sétával tettük meg a Zircig még hátralévő néhány kilométert. Az erdőből kilépve egyből a város szélső házainál találtuk magunkat, itt egy pihenőpark melletti autó parkolóban álltak a határőrség kocsijai a katonákra várva. Az ismerős arcok között megpillantottuk a Kőris-hegyen megismert törzsőrmestert is. Intettünk egymásnak, aztán továbbindultunk a város központja felé.

A városközponton áthaladva egészen a vasútállomásig gyalogoltunk, ott elkértük a forgalmi irodában a kéktúrás pecsétet és bélyegeztünk vele minden szükséges helyre. Volt még fél óránk a 15:44-es veszprémi személy indulásáig, ezt az állomás peronján töltöttük el sziesztázva. Veszprémben majdnem egy órát vártunk a budapesti gyors érkezéséig, de este hétkor Kelenföldön voltunk és fél nyolcra már haza is értünk!