Kihasználva Gábor hosszú tavaszi iskolai szünetét és a tartósan jobbra forduló időjárást, idei második kétnapos túránkat a Bakonyba szerveztük, és mint a címből is látható, a Városlőd-Kislőd vasútállomás és a zirci vasútállomás közötti névleg 38,7 kilométer hosszú, a hivatalos OKT kiírás szerinti 8. számú túraszakasz teljesítése volt a célunk.

Szerda reggel szálltunk fel Kelenföldön a 06:07-kor induló szombathelyi gyorsra és veszprémi átszállás után fél kilenckor már a kicsi Városlőd-Kislőd vasútállomáson cihelődtünk le a személyvonatról (a Budapest és Szombathely között közlekedő gyorsvonatok nem állnak meg itt!). Mivel a jegypénztár már évek óta nem működik, a forgalmi irodában kértünk pecsétet, ahol az állomás hosszú fémbélyegzőjével stemplizhettünk a kéktúrás igazoló füzetekbe és a túrajelentésbe.

Rövidebb szöszmötölés után már útnak is indultunk, hogy teljesíthessük a vasútállomástól Bakonybélig tartó, kiírás szerinti pontosan húsz kilométert. Az állomás rövid bekötőútját elhagyva néhány lépés után már a Kislőd és Városlőd közötti keskeny aszfaltúton ballagtunk tovább Városlőd felé. Néhány perc alatt elértük a faluvégi cigánytelep viskóit. Még most is előttem lebeg az ott látott életkép: az egyik putri udvarán szép, sárga katedrálüveges szobaajtók álltak egy oszlopnak támasztva, szemben vele az út túlsó oldalán lévő kis réten idősebb férfi próbált kigubancolni egy vagy százméteres, ujjnyi vastag sodronykötelet, odébb egy másik udvaron vagy másfél-kéttucatnyi különféle rendű és rangú kerékpár (kemping-, mountainbike- és gyerekbiciklik, még egy kecses kecskeszarv-kormányos versenygép is) állt precízen egymásnak támasztva.

Ahogy haladtunk befelé a faluba, egyre szebb, tisztább portákat láttunk, a faluközpont pedig már igazán megnyerte a tetszésünket. A templom melletti kis téren állt a Mesterségek Oszlopa a falu mesterembereinek kis zászlóival, mögötte oszlopon kedves Mária-szobor bújt meg a háborúkban elesett falubeliek emlékműve mellett. A templom melletti presszó belső helyiségében egy-egy üveg sör és kóla társaságában kipihentük nem létező fáradtságunkat, végül fél tíz felé az indulás mellett döntöttünk. (Nálunk általában ilyen a túrakezdés: kb. egyórás lötyögés után szánjuk rá magunkat a komoly indulásra).

Egy elágazásban a Német Nemzetiségi Tájház előtti precíz útjelző tábla mutatta a továbbvezető utat, a Bakonybélig vezető kéktúra szakaszt pontosan 20 kilométerre taksálva - pedig már legalább másfelet jöttünk az állomásról! Hogy is van ez? Ezen gondolkodva vágtunk át a falun, utolsóként az újtelep szép és ízléses házai között elhaladva, majd egy alagúton kereszteztük a magas töltésen futó forgalmas nyolcas főutat. Az aluljáró után a falu utcája beletorkollott a Csehbányára futó országútba, ezen folytattuk hát az utunkat. Kis dombhátra kapaszkodott fel kanyarogva a keskeny aszfaltút, tőlünk jobbra az Erzsébetmajor épületei álltak, majd egy völgyhídon kereszteztük a mély bevágásban haladó vasútvonalat is.

A híd túlsó oldalán balra, egy keréknyomra tért a jelzés, mi azonban jobbra fordultunk itt, és az ezen a helyen kezdődő jelzésen látogatást tettünk Hölgykő várának csekély romjainál. Hatalmas, frissen boronált szántót kerültünk meg és elértük a várdomb tövében futó Perési-patak füves völgyét. A keréknyomok egy ideig a patak bal partján futottak, majd egy jól jelölt ponton ösvényre tértünk és kereszteztük azt. A túlparti fák közé belépve már észre is vettük a domboldalban álló szerény romokat.

Kéktúrás könyvünk szerint a vár a tatárjárás után épült, de már a XIV. században korszerűtlennek (!) nyilvánították, és sorsára hagyták. Köveit máshová építették be. Megmásztuk a dombot, fenn is csak kisebb törmelékhalmokat találtunk. Rövidebb pihenő után indultunk tovább, most már egyre inkább kapkodva a bakancsainkat, mert már tíz óra is elmúlt, tehát indulásunk óta eltelt másfél órában csak alig három kilométert haladtunk!

A patakot ismét keresztezve toronyiránt átvágtunk a szántón a vasúti hídig, itt rátértünk a kéktúra keréknyomaira. Erdősáv mellett kis völgyecskébe ereszkedtünk le, majd kiértünk egy keskeny, enyhén emelkedő rétre. A keréknyomok eltűntek, mi pedig a térkép alapján indultunk el felfelé a kecskebogyós talajú füves mezőn. Ahogy emelkedtünk, a rét egyre jobban kiszélesedett és elértük a füves mezőn haladó távvezeték nyomvonalát. Ezt követtük egyre feljebb kapaszkodva, aztán megláttuk a réten található rengeteg bogyó „gyártóit”, a nagyobb birkacsordát is.

Továbbhaladva a mező egy hatalmas hullámot vetett: eddigi monoton kapaszkodásunkat lejtő váltotta fel. A lejtő alján magasles állt az erdő szélén, rajta több jelzést is láttunk. Térképünk szerint itt kellett valahol az erdőbe térnünk, és valóban: a magasles után néhány tucat lépéssel egy ösvény kezdődött, amin a jelek továbbvezettek.

Oszlopcsarnokszerű bükkösben kezdtük meg az ereszkedést, és néhány perc alatt elértük a Torna-patak völgyét. Itt élesen balra tértünk, követve a jelzéseket és a bokros-ligetes völgytalpon kanyargó patak folyását. A kissé mélytalajú ösvényen haladva néhány perc után kivált utunkból a Csehbányára vezető jelzés, aztán egy kis rétre kiérve feltűnt előttünk a szemben lévő oldalon a kopár fák között a régi Városlőd-Franciavágás közötti, már rég felszámolt keskenyvágányú vasút töltése. Meredeken felkapaszkodtunk rá, és elkezdődött utunk kényelmesen járható, jó iramú szakasza.

A vasutat a XX. század tízes-húszas éveiben építették kő és fa szállítására, egy rövidebb szakaszán még személyszállítás is folyt. Felszámolása 1969 és 1976 között történt. Kár érte, mert az általunk is bejárt nyomvonala elég látványos volt, ahogy enyhén kanyarogva kígyózott felfelé a Vámos-patak völgyének oldalában. Az oldalvölgyeket íves töltéseken, a gerinceket bevágásokban keresztezve kényelmes emelkedéssel értük el a Bodza-tető és a Kő-domb közötti kis nyereg rétjét. A környéken haladó földutak és jelzett turistautak fontos csomópontja ez a hely, kiszolgált esővédő kunyhóval. Ottjártunkkor éppen egy szögletes betonalapot készítettek a nyereg kis rétjén, nagyságából ítélve talán mobiltelefon-átjátszó torony lesz belőle. Mostanában ezek az építmények olyan gyorsan szaporodnak, mint harminc-negyven éve a TV-átjátszó reléállomások!

Pár percre megpihentünk a rét füvén, aztán tartva eddigi irányunkat most már ereszkedni kezdtünk a nyereg túlsó oldalán kezdődő kis völgyben. Egy erecske kanyargott a völgy alján, ezt az ösvényünk többször is keresztezte. Nagyjából húszperces úttal értük el a bekerített erdészházat, itt aztán rátértünk a Németbányára vezető murvás útra. Még a falu előtt megpillantottuk a jelzésnek a földútról jobbra, a domboldalba letérő ösvényét, de mi továbbmentünk Németbánya felé, mivel a falu pecsételőhely is!

Van kéktúrás pecsét a falu kocsmájában, de egy másik a faluvégen van elhelyezve, ott ahol a murvás út egy kis dombot megkerülve eléri Németbányát. A pecsét dobozkája a kanyar utáni első ház kerítésére van szerelve, előtte kényelmes pihenőpad áll. Stemplizés után itt is megpihentünk és csak utána indultunk tovább.

A murvás úton visszatértünk a jelzés leágazásáig és ráfordultunk az ösvényre. Meredeken kapaszkodtunk a Szállás-tető oldalában, aztán egy szekérutat elérve az emelkedés szerencsére megenyhült. Később már szintben haladtunk tovább enyhén hullámvasutazva és egy vörös talajú bauxitszállító út keresztezése után rátértünk a korábban már említett keskenynyomtávú vasút pályájára. Itt már aszfaltos út vezetett a korábbi töltésen, majd innen jobb felé letérve hamarosan elértük egy kisebb lejtőn a Bakonybélbe vezető keskeny aszfaltutat.

Utunk először kanyarogva emelkedett-süllyedt a domboldalak között, de egy idő után állandóan lejteni kezdett. Kis rétre kiérve kereszteztük a már Bakonybélből érkező jelzés ösvényét, innen továbbindulva az út jobb oldaláról szép kilátás nyílt a völgyben fekvő falura. Ahogy haladtunk a lejtős úton, ismerős szag (illat?) csapta meg az orromat: hagymaszag! Először nem tudtam hová tenni, de aztán megpillantottam az úttól balra, a domboldalban elterülő hatalmas medvehagymást! Hát innen eredt ez az átható szag!

Ez a kis, levelét és szaporodását tekintve a gyöngyvirágra hasonlító növény hatalmas területeket képes kedvező körülmények között beteríteni, de ekkora mezőt eddig csak a Gerecse-oldalban láttam ott, ahol a kéktúra ösvénye leereszkedik a pusztamaróti rétre. A hagymaillatú úton egyre tovább ballagva elhaladtunk a Bakony Szálló épületei felett aztán hamarosan megpillantottuk a Gerence Fogadó épületét is alattunk. Jobbról csatlakozott a fogadó bekötőútja, itt hajtűkanyarszerűen visszafordulva értük el rajta az épületet.

A kéktúrás pecsétet a fogadó teraszáról nyíló bejárati ajtó mellett találtuk meg egy ablakpárkányon. Elvégeztük az adminisztrációt és elindultunk megkeresni a már előre lefoglalt szállásunkat a faluban. Még a jelzés ösvényén kereszteztük a Gerence-patakot, elhaladtunk a Bakony Szálló kapuja előtt, aztán kiértünk a hosszú, egyenes Pápai útra, ami mellett a falu fekszik. Itt a kéktúra keresztezve az utat továbbindul a Kőris-hegy felé, de mi letérve róla végigballagtunk a Pápai úton egészen a templomig, ott pedig rátértünk a Malom utcára, amin a jelzés eléri a falut. A térképet nézve jobban jártunk volna, ha a falut ezen a jelzésen közelítjük meg, de ki gondolta volna, hogy ekkora kerülőt kényszerülünk megtenni?

A szállásunkat elérve gyorsan lemálháztunk, aztán már csak kényelmesen sziesztáztunk a vacsoráig. Gondoltuk, másnap reggel majd alaposabban megnézzük a falut a továbbindulásunkkor! Korán lefeküdtünk, mert fárasztó volt az eddigi utunk és tudtuk, másnap sem lesz könnyebb!