Több mint egy hónap telt el a legutolsó kéktúránk óta, közbejött sok családi esemény: születésnap, Gábor általános iskolás ballagása, stb., mire újra vettük a hátizsákjainkat és nekiindultunk kéktúrázni. Mostani választásunk a Sárvár és Sümeg közötti valamivel több, mint 70 kilométeres szakaszra esett, amit négy nap alatt szerettünk volna befejezni, ötödik napon kis sümegi kirándulással.

Szokás szerint, a bakonyi túrákhoz hasonlóan most is a Kelenföldről 06:07-kor induló szombathelyi gyorsra szálltunk fel, de most Sárvárig utaztunk vele. Fél tíz előtt néhány perccel már meg is érkeztünk vele, a sárvári vasútállomáson pedig gyorsan elintéztük a pecsételést is - most olvasható stempliket nyomott a pénztáros hölgy az igazolófüzetekbe és a túrajelentésre is.

Rövid szöszmötölés után már fel is kaptuk a hátizsákokat és kiléptünk az állomásépületből a tűző napsütésbe. A meteorológusok szép időt jósoltak a következő napokra, rengeteg napsütéssel és 30 Celsius fok feletti forrósággal, de arra gondoltunk, legalább a sárral nem kell most megküzdenünk. A jelzéseket hamar felfedeztük az állomással szemközti járdán, és követve őket megindultunk a városközpont felé.

A csendes, családi házas utcákon hamar megérkeztünk a városközpontba és kiléptünk a Kossuth térre. Rögtön megpillantottuk a vár kaputornyát, és mivel a jelzések is arra vezettek tovább, mi is elindultunk a vár felé. A jelzés átvág a vár melletti parkon, de mi egy pár percre bementünk a várba is. A múzeumok megtekintésére most nem volt időnk, de körbesétáltuk a belső várudvart és kívül is tettünk egy sétát a falak körül.

Továbbindulva hamar elértük a városon átfolyó Gyöngyös-patakot (ennek a gátján értük el tavaly a várost Kőszeg felől érkezve), egy darabig a partján haladtunk, aztán egy hídon kereszteztük azt. Egy lakótelep sarkára érkeztünk és itt a jelzések teljesen eltűntek. A térképünk útmutatása szerint elindultunk a legszélső ház mellett és utána toronyiránt átvágtunk egy mezőn is. Messze előttünk már feltűnt a Csónakázótó partja. A tóparton egy sétányra tértünk és a jelzések itt újra meglettek.

Megkerültük a tavat és végigmentünk a túlsó oldal kis erdejének sétányain is. Az utak szeszélyesen kanyarogtak, kis kitérőkkel, kanyarokkal több kis tó között is végigsétáltunk. Az erdő másik szélét elérve hirtelen egy építési területbe botlottunk, de mögötte szerencsére feltűntek már a Termálfürdő épületei is. Ezen a ponton aztán végleg eltűntek a jelzések, további utunkon egészen Sümegig csak elvétve találkoztunk eggyel-eggyel!

A térkép alapján megcéloztuk a gyógyfürdő délkeleti sarkát és átvágtunk a munkaterületen. Megkerültük a strand sarkát - vágyakozva néztük a hőségben a vízben lubickoló, vagy csúszdázó embereket - és mentünk tovább a fürdő keleti oldalán húzódó sétányszerű járdán. Néhány perc alatt elértük a főutat (régebben ez volt a 84-es út városon átvezető szakasza) és jobbra fordulva elindultunk rajta. A várost hamar elhagytuk és kereszteztük a Rábát is. Átváltottunk az út bal oldalára és hosszasan poroszkáltunk a főút mellett a Hegyközség szélén lévő útelágazásig.

Ott ráfordultunk az Ostffyasszonyfa felé vezető aszfaltútra és nekigyürkőztünk a kaptatójának. A Kemeneshát oldalában az emelkedés hamarosan megszűnt, mi pedig elértük a 84-es út Sárvárt elkerülő új szakaszát. A csomópont nagyon szépen van kialakítva, külön forduló és gyorsítósávokkal, sajnos azonban a gyalogosokra nem gondoltak, ugyanis sem gyalogátkelőt, sem jelzőlámpákat nem találtunk! Percekig kellett vártunk, mire egy rövid forgalmi szünetben át tudtunk vágni a főúton!

Innen már ismét kényelmes tempóban tudtuk folytatni az utunkat. Egy útkanyar után kereszteződéshez értünk: balra indult derékszögben egy keskeny aszfaltút a MÁV Tárgyalóközpont felé (precízen ki volt táblázva), jobb felé a Közép-allé egyenes földútja kezdődött. Jobbra fordulva elindultunk hát dél felé a Közép-alléban a ritkás jelzéseket követve. Majd két kilométert haladtunk a jól járható földúton erdők és irtásfoltok között, amikor a földút hirtelen egy mezőbe torkollott és teljesen eltűnt. A szélső fán kék nyíl mutatta a követendő utat: kelet felé végig az erdőszélen.

Ösvényt semmilyet sem láttunk, próbáltunk hát az erdőszélhez közel haladva átvágni az árvalányhajas réten. Utat csak ott találtunk, ahol a mező túlsó szélén újra elértük az erdőt. Itt néhány kósza jelzés is feltűnt a fákon, jelezve, hogy mégis jó úton járunk. Átvágva az erdőn egy kaszáló szélére értünk ki, itt egy jelzés jobbra küldött minket, végig a mező szélén. A kaszáló túlsó végén már a sitkei országút húzódott.

Nem sokat haladtunk rajta, néhány száz lépés után jobbra tértünk egy jól kijárt földútra. Jelzés nem volt itt, de a térkép alapján csak ez lehetett a kéktúra további útja! Kis füves dombtető mellett haladtunk el, amikor két templomtornyot pillantottunk meg a dombtető felett. Térképünk alapján ez csakis a sitkei kálváriakápolna lehetett, ezért letértünk a földútról és a füves domb túloldalán leereszkedtünk a kis kápolnához. A kálváriatemplom arról híres, hogy évente rock koncerteket tartanak itt a mezőn a templom felújítására gyűjtve.

Mi is megnéztük hát a templomot, és a dombtetőről szép kilátás nyílt a Ság-hegy felé is. Megtekintettük volna belülről is a kálváriatemplomot, de be volt sajnos zárva. Néhány perces pihenő után indultunk csak tovább a földúton. Térképünk szerint innen jobbra letérve egy másik úton, erdőben kellett volna haladnunk, találtunk is egy elágazást, de az az út gyalázatos állapotban volt, szinte belefulladt a gaz- és csalántengerbe! Így aztán maradtunk a jól kijárt földúton és a Hercseg-hegy szőlőkkel betelepített nyugati oldalában araszoltunk végig a tűző napsütésben.

Hamarosan térkép szerint a jelzés is megérkezett egy földúton az erdőből, a valóságban azonban a jelzések csak Gércét elérve tűntek fel újra. Megálltunk a falu központjában a Kismackó Élelmiszer- és Italboltnál pecsételni, aztán a hőségre való tekintettel hosszabb pihenőt is tartottunk a családi ház udvarán lévő italbolt kerthelységének árnyas padjain üldögélve.

Végül csak rászántuk magunkat az indulásra. A falu főutcájáról jobbra letérve egy keskeny aszfaltúton felkapaszkodtunk a sportpályához, aztán egy kátyús földúton haladtunk tovább a 84-es főút újabb keresztezéséig. Az út túlsó oldalán keskeny aszfaltcsík indult tovább, ezen folytattuk az utunkat. Körülbelül tízperces menettel értük el a Rózsáskerti erdészházat, ami a Farkas-erdő északi szegélyén áll. A kéktúra bélyegző dobozkája ott figyelt az erdészház kerítésére szerelve. Gyors pecsételés után továbbindultunk. Néhány száz métert mehettünk tovább az aszfaltúton, amikor tábla jelezte az út bal oldalán, hogy elértük a Scherg házaspár sírját. Scherg Lőrinc Bajorországból települt Magyarországra, erdőmester és magyar királyi főtanácsos lett. Több, mint ötven évet töltött el itt, ezeket az erdőket járva és sírfelirata szerint saját ültetésű tölgy borul a sírjára.

Innen körülbelül egy kilométerre ismét tábla állt az aszfaltút bal oldalán: most a Banya-fákhoz vezető ösvényre hívta fel a figyelmet. A hatalmas, már korhadó fatörzsek egy körülbelül negyven lépés átmérőjű, kör alakú, füves tisztáson fekszenek. A tájékoztató tábla szerint 1995-ben dőltek ki ezek a kocsánytalan tölgyek, a hajdani legelőerdők utolsó tanúfái. A tisztáson kopjafa áll Böröndy Lajos emlékére, aki a tölgy erdőgazdálkodás úttörője és a farkaserdei erdészeti munkák szakmai irányítója volt.

Mivel a Banya-fák tisztása az egyik szóba jöhető táborozási helyként szerepelt a terveinkben és meg is tetszett nekünk, ezért nem is indultunk tovább innen, hanem rövid pihenő után felvertük a sátrunkat a tisztás délnyugati peremén a hatalmas tölgyek alatt.