Korán ébredtünk vasárnap reggel a Farkas-erdőben, a Banya-fák tisztásán, ezért gyorsan összepakoltunk, lebontottuk a sátrat és reggeli után azonnal útnak is indultunk. Hét órás indulásunkkal igyekeztünk kihasználni a reggeli hűvösebb időt és déli kánikula beköszöntéig minél nagyobb távolságot magunk mögött tudni. A mai utunk első két és fél kilométerét gyorsan megtettük, mert az erdőben a szinte sík terepen, a nyílegyenes aszfaltúton tempósan lehetett haladni. Közben megcsodáltuk az út szélén elhelyezett precíz tájékoztató táblákat is, amik az erdő jellegére hívták fel a figyelmet.

Alig félórás tempós haladás után értük el a Hidegkúti vadászházat. Szerény vadászlakra számítottam, de nagyon meglepett az, amit láttunk! A ház hivatalos neve Hidegkúti vadászház és Tanácsterem és valóban: egy nagyon reprezentatív épület állt egy gondozott parkban mindenféle melléképületekkel. Gyorsan elővettük az igazolófüzeteket és a túrajelentést is, mivel a vadászház kerítésén hamar megtaláltuk a kéktúra pecsétet rejtő kis kék-fehér dobozkát. Elintéztük az adminisztrációt, aztán pár percig még üldögéltünk a kerítés tövében a fűben.

Továbbindulva elfogyott a lábunk alól az aszfaltút, földúton folytattuk az utunkat. Kis dombra kapaszkodtunk fel, térképünk alapján az első nyiladékba kellett bal felé befordulnunk. El is értük a térkép által jelzett pontot, de jelzést nem találtunk semelyik irányba sem. Elindultunk hát befelé a nyiladékon, tovább folytatva a kapaszkodást a domboldalban. A térkép szerint a sakktáblaszerűen felosztott erdőben a következő keresztező nyiladékon jobbra kellett továbbindulni, de itt sem voltak jelek. Továbbhaladva a következő keresztező nyiladékon érkezett meg a jelzés, tehát a térképünk nem volt pontos, mert a vadászháztól induló földútról a második nyiladékon kellett volna balra térnünk az első helyett! Hosszú, négynapos utunkon ez volt az egyetlen hely, ahol a térképünk, a 2002-es kéktúra atlasz tévedett.

Továbbra is derékszögű kanyarokkal haladtunk az egymásra merőleges nyiladékokban, közben villanypásztorok által bekerített erdőrészekbe is be kellett lépnünk. Ahol a földút keresztezte a kerítést, egyszerűen kezelhető kapuk voltak elhelyezve: a villanypásztor vezetékeit szigetelt fogantyúk segítségével lehetett kiakasztani, majd áthaladás után visszaakasztani az oszlopokra. Valószínűleg ezekkel a bekerítésekkel az irtások, ritkítások helyén növő fiatal erdőket védhetik az állatoktól.

Több derékszögű kanyar után értük el a Káldra vezető széles, murvás földutat. Előtte még tábla hívta fel a figyelmünket az Avasi Öreg Tölgyre, ami a Banya-fákhoz hasonlóan egy 1995-ben kidőlt, több mint 250 éves tölgyfa. Készítettünk itt egy felvételt: Gábor odaállt a kidőlt fa egyenesre lemetszett gesztje elé, és jól látszik, hogy a fatörzs átmérője nagyobb, mint a fiam magassága (pedig nem egy mélynövésű a legény).

Az enyhén kanyargó, széles úton a Lajos-bükköket - öreg bükkök csoportját - útba ejtve hamar elértük Káldot. A sportpályánál kilépve az erdőből azonnal megcsapott minket a kora délelőtti hőség. A temető mellett elhaladva egy vízcsapot vettünk észre a kapuján belül, kihasználva a lehetőséget gyors mosdást tartottunk itt és a vízkészletünket is feltöltöttük a jó hideg csapvízzel! Innen már néhány perces gyaloglással elértük a faluközpontban a Korona kocsmát.

Itt is pecsételtünk, megittunk egy-egy sört illetve nagy pohár kólát, aztán továbbindultunk az utunkon. A falu kitérőt jelent a kéktúra útján, sokáig haladtunk visszafelé a korábbi, faluba vezető utunkkal párhuzamosan, néhány száz méterre attól. Szerencsére árnyas erdőben vezetett az utunk, pontosabban erdőszélen, a mezőktől csak egy keskeny erdősáv választott el minket. Egy egészen alacsony gerincen átkapaszkodva aztán valóban kiértünk a mezőkre.

Térképünk szerint a mezőn az erdőtől két-háromszáz méterre kellett eddigi utunkról bal felé letérnünk, de hiába kerestük ezt a másik utat! Elég messzire begyalogoltunk a mezőre, amikor kénytelenek voltunk visszafordulni. Ekkor vettük csak észre, hogy az utunk a végén már nem erdőben, hanem két keskeny erdősáv között vezetett, de ezt nem vettük észre, a térkép pedig nem ábrázolta! Visszaballagva a fákig már egyből észrevettük a délkelet felé induló keréknyomokat, amiket követnünk kellett.

Végigmentünk a keréknyomokon egészen a távoli Tomaji-erdő sarkáig (egyetlen jelzést sem láttunk) és ott rátértünk jobbra fordulva a széles földútra. Itt találtunk elvétve néhány jelzést. Felkapaszkodtunk a Tomaji-erdő dombjának gerincére, ott haladtunk tovább. Utunk újra erdőben vezetett, de az árnyéknak nem örülhettünk sokáig: egy hirtelen bal forduló után egy óriási gabonatábla szélére érkeztünk. Messze távolban, egy fasor mögött megpillantottuk Hosszúpereszteg templomtornyát.

Nekivágtunk hát a körülbelül két és fél kilométeres útnak a rekkenő déli hőségben a poros földúton a gabonatáblák között. Azt hittük, ott pusztulunk a tűző napsütésben, de aztán nagy kínnal-keservvel sikerült elérnünk a falu szélső házait! Végigballagtunk a falu főutcáján, aztán kereszteztük a forgalmas 8-as főutat is. Innen már látni lehetett a Tar vendéglő utcára kitett hívogató tábláját. A vendéglőbe belépve lezöttyentünk egy asztal mellé, mozdulni sem volt erőnk.

Megittunk itt is egy-egy sört és kólát, valamint végignéztünk a TV-ben egy foci VB összefoglalót mire úgy gondoltuk, érdemes lenne továbbindulni és a Szajki-tavakig hátralévő vagy hat kilométert legyűrve befejezni a mai túrát! Felvettük hát a pakkjainkat és nekiindultunk a hátralévő kilométereknek. Ez egy eléggé unalmas út volt: végigballagtunk a falu hosszú főutcáján, a házakat elhagyva megmásztunk még az országúton haladva egy kis dombot, majd a térkép által pontosan jelölt helyen jobbra letérve egy nyiladék földútjára ( jelzés itt sem volt, csak furcsa, hal alakú fatáblák mutatták a Szajki-tavak irányát) leereszkedtünk egyenesen a tavak partján futó földútra.

A tóparti úton aztán tíz perc alatt elértük az üdülőtelepet. Végigballagtunk a főutca vadgesztenyesorán és elértük a központot. Meglepődtünk a nagy forgalmon: ezen a forró vasárnap délutánon büfék, kocsmák, pizzériák, vendéglők hosszú sora várta a vendégeket. Az autóparkoló tele volt és üdülők tömege lepte el a poros utakat. Mi megállás nélkül vágtunk át közöttük, az első utunk a telep túlsó végén lévő kempingbe vezetett, ahol azonnal felállítottuk a sátrunkat egy árnyas területen. Lezuhanyoztunk, átöltöztünk, aztán egy darabig csak néztünk egymásra: legyűrtük a mai napra bavállalt 26 kilométeres túránkat!