Tehát augusztus 21.-én reggel vágtunk neki az utolsó kéktúra szakaszunknak: a Füzér és Hollóháza közötti körülbelül 14 kilométeres távnak. A reggel hatórás busszal átzötykölődtünk Hollóházáról a szomszédos Füzérre, így aztán fél hétkor már a füzéri buszfordulóban készülődtünk a túrához. Nem tudtuk, milyen nehéz lesz a Nagy-Milicre felkapaszkodni, ezért nem is molyoltunk túl sokáig, felkaptuk a hátizsákokat és útnak indultunk. Szerencsére a füzéri stempliket már beszereztük két nappal korábban, ezért nem kellett a kocsma nyitását megvárni.

Elindultunk a falu utcáin és rátértünk a vár pakolójába vezető, folyamatosan emelkedő keskeny aszfaltútra. Az út nyugat felől kerülte meg a Várhegyet, negyedórás kapaszkodással értünk fel az autóparkolóhoz. Az aszfaltozott térségből több ösvény is indult hegynek felfelé, aztán végül csak megtaláltuk a megfelelőt: a jelek a parkoló közepén túlról indultak el felfelé a Szántó-hegy oldalában. Néhány perces kapaszkodással elértük a Vár-forrást, a magas kőfal tövében szerényen csordogált a kifolyón a forrásvíz.

Mivel megfelelő mennyiségű vízkészlettel rendelkeztünk, megállás nélkül kapaszkodtunk tovább felfelé a hegyoldalban. Körülbelül húszperces menettel értük el egyre felfelé haladva a hegygerincen futó földutat. Ráfordultunk a jelzéseket követve és örültünk, hogy véget ért az emelkedő. Csak néhány métert haladtunk azonban rajta, a jelzések jobbra letértek a gerincútról, és most már a Magas-hegy keleti oldalán haladtunk tovább szintezve egy kényelmesen járható ösvényen.

Néhány perc múlva a hegyoldal egy kopárabb részére értünk, innen szép kilátás nyílt délkelet felé, Pusztafalu völgyére és a mögötte álló Bába-hegyre. Itt le is ültünk egy pár percre, mert bizony megerőltető volt Füzérről idáig felkapaszkodni! De mivel mielőbb szerettük volna ezt a szakaszt befejezni - hiszen a lányom is Hollóházán várt bennünket -, ezért aztán gyorsan összekaptuk magunkat és pár perces pihenő után már továbbindultunk.

Egy darabig még kényelmesen szinteztünk a hegyoldalban, aztán az ösvény északnyugatnak fordult és beszaladt a Magas-hegy és a Bükkfás-hegy közötti keskeny, szurdokszerű, ekkor a kora reggeli órákban még félhomályos völgybe. A völgytalp egyre feljebb kapaszkodott a csak enyhén emelkedő utunk mellé, aztán amikor felért mellénk, az ösvényünk egy kis hídon keresztezte azt, és a völgy jobb oldalán haladt tovább. Újra kezdődött az erős emelkedő, most már a völgy alján csordogáló patakot követtük egyre feljebb kapaszkodva.

A kaptató csak akkor enyhült meg, amikor elértük a Csataréti erdészház előtti földutat. Ezen sem haladtunk sokáig, az út egy balkanyarjában a jelek jobbra letértek, és a fák között már meg is pillantottuk az elhagyottan álló vadászházat. Leültünk pár percre a vadászház teraszán a padokra, mert a térképről tudtuk, hogy itt kezdődik a Nagy-Milicre vezető emelkedő java: a meredek kapaszkodás a Nyársasokon keresztül a csúcsig.

Nem is tévedtünk, most következett ugyanis utunk legmeredekebb emelkedője! Bizony meg is álltunk néha egy-két percre kifújni magunkat, pedig nem is cipeltünk nehéz hátizsákokat! A Kakas-bérc gerincét elérve úgy tűnt, a meredek emelkedés megszűnik, de csak néhány percre enyhült meg, utána talán még meredekebben folytatódott a most már köves, sziklás, de erdős hegyoldalban.

Néhány perc múlva egy ösvény nyílt jobb felé, úgy tűnt, elhagyja az erdőt és kifut a kopár, sziklás hegyoldalra. Elindultunk rajta, és ahogy elhagytuk a szélső fákat, csodálatos panoráma tárult a szemünk elé! Innen, a Nagy-Milic csúcsának a közeléből szinte belátható volt az egész Hegyköz! Messze alattunk még a füzéri vár és a Várhegy is feltűnt, tövében beláthattunk a falu utcáira is. Jól látható volt még a buszforduló is, ahonnan nem is olyan régen elindultunk erre a túrára!

Itt tényleg muszáj volt néhány percre leülni és elgyönyörködni a kilátásban! Meg is reggeliztünk, és csak utána indultunk tovább. A jelzés ösvényére visszatérve tovább folytatódott a meredek kapaszkodás, de lassan megenyhült az emelkedő és elértük a hegygerincen - a magyar-szlovák határon - futó Határnyiladékot. Ezen indultunk tovább és hamarosan meg is érkeztünk a Nagy-Milic tetején lévő kis tisztásra. Szinte azonnal megpillantottuk az Országzászlótartó vasbeton oszlopát, nagyon lehangoló volt az össze-vissza festett-sprézett emlékoszlop.

Leültünk egy pár percre a két nyiladék találkozásánál fekvő kis tisztáson, aztán indultunk tovább, egyrészt mert innen semmilyen kilátás nem nyílik, másrészt mert jó nagy pihenőt tartottunk nem sokkal korábban, a Nyársasoknál lévő kilátóponton. Innen már sokkal könnyebb utunk volt: végighullámvasutaztunk a gerinc egy szakaszán, aztán azt elhagyva rátértünk arra jó állapotú földútra, ami kanyarogva, enyhe lejtéssel levezetett bennünket a Hollóházáról László-tanyáig futó keskeny, az erdőben kanyargó aszfaltútra.

Bal felé indultunk el az úton és az enyhe lejtőn hamarosan elértük a Bodó-rét szélét. Kéktúrás igazolófüzeteink szerint itt, a Panoráma büfében kellett beütnünk az utolsó előtti pecséteket a füzeteinkbe. Nem kellett sokáig keresnünk a büfé épületét, jó nagy reklámtábla jelezte a letérést a meredek sátortetős, alpesi stílusú házhoz. A kapujában visszafordulva megértettük, miért kapta azt a nevet, hogy Panoráma: a tisztáson végigtekintve szép kilátás nyílt az erdő felett egy széles völgyre és az ott elterülő nagyvárosra, ami szerintünk Kassa lehetett, bár ez a rész már sem a kéktúrás könyvünkben, sem a Zemplén-térképünkön nem szerepelt.

A büfé zárva volt (ünnep utáni hétfőn jártunk arra), de a kertben az egyik asztalra ki volt téve mindkét kéktúrás bélyegző: Bodó-rét, és a László-tanya feliratú is! Természetesen mindkettőt beütöttük mindkét igazolófüzetbe! Ha már lúd, akkor legyen kövér! Kicsit üldögéltünk még a padokon, ettünk, ittunk egy keveset, utána indultunk csak tovább.

Átvágtunk a réten az aszfaltúton haladva, közben megcsodáltuk az út szélén álló víkendházakat, lakóházakat. Leginkább a büfé épülete mellett álló kikerics-sárga, tornyocskás-manzárdtetős épület késztetett megállásra bennünket, annyira kirítt a környezetéből! Egy darabig az úton haladtunk, aztán a nagy íves kanyar után letértünk jobbra egy, az úttal párhuzamosan haladó ösvényre. Kellemes volt a séta az enyhén lejtő kis gyalogúton, ami egy ideig követte az országutat, aztán rövidítve levágva annak a hajtűkanyarját.

Egy rét szélén értük el ismét az aszfaltutat, de csak pár lépést haladtunk rajta, amikor újra le kellett térnünk róla bal felé, egy távvezeték nyiladékába. Mind a kéktúrás könyv térképe, mind a Zemplén-térkép pontosan jelezte ezt a helyet, a valóságban azonban nem találtunk semmilyen, a nyiladékban induló ösvényt, utat. Egy darabon elkutyagoltunk jobbra is, meg balra is az aszfaltúton, de arra sem találtunk jelzéseket. Újra visszatértünk a távvezetékhez, és ekkor már felfedeztünk egy éppen csak látható csapást a gazos, lassan bebokrosodó nyiladékban.

Elindultunk rajta és ahogy elhaladtunk az első távvezeték oszlop mellett, észrevettük rajta a jelzést (nem az út felé nézett). Követtük a csapást, de elég nehezen tudtunk csak haladni a szúrós, tövises bokrok között, ráadásul a kivágott fák arasznyi tönkjei is szinte láthatatlanul bújtak meg az aljnövényzetben. Miután egyszer-kétszer majdnem orra estünk bennük, a csapás lassan a nyiladék jobb felére oldalazott és betért az erdőbe, ahol egy már viszonylag jól járható ösvénnyé alakult. A nyiladékkal párhuzamosan haladva értük el a völgyet, és a keresztező keréknyomokat.

Más út nem lévén rátértünk ezekre, aztán meg is lett a jutalmunk: itt-ott a későbbiekben már felbukkant egy-egy kóbor jelzés. Átvágtunk a Dög-tér és a Sarjános-rét ligetes mezőin, így érkeztünk el a korábban már említett távvezeték derékszögű jobb kanyarjához. Itt láttuk az utolsó jelzést, aztán a keréknyomok között elkevertünk. A mi utunk lassan nyugati irányt vett fel, pedig dél felé kellett volna haladnunk, és egy kanyar után feltűntek Hollóháza szélső házai. Ekkor már minden mindegy alapon tovább követtük a nyomokat és a temető mellett értük el a falu északi végét.

Megindultunk lefelé az első utcán, így érkeztünk el néhány perc alatt az autóbusz fordulóban álló kéktúrás emlékműhöz. Mivel úgy terveztük, ide csak a legvégén térünk vissza, a pecsételés után, meg aztán nem is kéktúra útján értük el a falut, továbbindultunk lefelé a főutcán az innen még jó kilométerre lévő porcelángyár felé. Tízperces sétával meg is érkeztünk, aztán a portán elkértük a kéktúrás bélyegzőt és beütöttük az igazolófüzetekbe az utolsó hiányzó stempliket is. Befejeztük hát az Országos Kéktúrát!

Egymásra néztünk Gáborral, de nem éreztünk semmi különöset! Úgy beszéltük meg még korábban a lányommal, hogy ő is kijön a kéktúra emlékműhöz, amikor megérkezünk a faluba, hozza a hűtött pezsgőt és készít ott rólunk néhány felvételt. Éhesek voltunk (még nem ebédeltünk) és fáradtak. Megindultunk szótlanul a kemping felé.

Megebédeltünk hármasban a szállásunkon és gyorsan összepakoltunk. Elbúcsúztunk a háziaktól, aztán már az autóban ülve tértünk vissza az emlékműhöz. Így, hogy kissé kipihentük magunkat, már magasra hágott a jókedvünk, durrant a (kölyök)pezsgő, kattant a fényképezőgép, mi pedig boldogan öleltük át egymást az emlékmű talapzatán ülve. Itt és most éreztük csak át, hogy a végére értünk ennek a több mint 1100 kilométer hosszú, hazánkat átszelő vándorútnak! Valamennyi szakaszát együtt teljesítettük, közösen éltük át a nehézségeket, a megpróbáltatásokat és a szép pillanatokat is. Jó volt ez így, az pedig még tetézte az örömünket, hogy a lányom is jelen lehetett ebben a pillanatban, ő is együtt örült velünk!