Erre a napra is hat és hét óra közé volt meghirdetve a csapat indulása, ráadásul tudtam, hogy igyekezni akarnak Sárvárra, hogy legyen fél napjuk mosásra, pihenésre. Így aztán már nagyon korán – fél négy felé – ébresztőt tartottam a szombathelyi Pável Ágoston kollégiumban, hogy aztán mindent összecsomagolhassak a 75 literes hátizsákomba, ugyanis nem állt már szándékomban a napi túra végén visszatérni ide; Sárvárról egyből indulni akartam haza, Budapestre.

Gyors mosdás és készülődés után negyed öt felé már készen voltam, leadtam a kulcsot a kollégium éjszakai portásának, aztán nekivágtam az ébredező szombathelyi utcáknak. Alaposan kilépve húsz perc alatt tettem meg az utat az Ady Endre tértől a vasútállomásig, így aztán volt elég időm megvenni a jegyet a még hajnalban is nyitva tartó pénztárnál és megkeresni a peronon a vonatomat. Felszálltam a már benn álló háromkocsis Bzmot-ra, aztán még az indulás előtt belefogtam a reggelibe.

A 04:58-kor induló vonat valamivel több, mint húsz perc alatt zötykölődött végig az úton, és pontban 05:20-kor szálltam le róla az Ölbő-Alsószeleste vasútállomáson. Már előző nap stempliztünk a szelestei polgármester jóvoltából a község hivatalos pecsétjével, de most betértem az állomásépületbe és a fiatal szolgálattevőtől is elkértem a kéktúra bélyegzőt. Ha már lúd, legyen kövér! Bélyegzés után egy keveset még elmolyoltam az épület előtt a pihenőpadoknál, aztán felkaptam a hátizsákot és nekiindultam a Szeleste felé vezető keskeny aszfaltútnak.

Nem siettem túlságosan, úgy gondoltam a falut elérve rátérek majd a főutcára észak felé indulva – ahol az Országos Kéktúra is végighalad a településen –, aztán majd csak találkozok valahol a szembejövő csapattal. De nem jöttek szembe velem, így aztán elindultam a kocsmánál felfelé a domboldalban, hogy még a kempingben kapjam el őket.

Hat előtt néhány perccel érkeztem meg a Kéktúra kempingbe, a legfrissebbek akkor bújtak elő álmos szemekkel a sátrakból! Mivel láttam, hosszú lesz még a készülődés, ledobtam a hátamról a motyót és kényelmesen elhelyezkedtem a pihenőpadokon. Később megérkezett Szeleste polgármestere – mivel annyi szó esett már róla, hadd mutassam be: dr. Galántai Györgyről van szó, aki korábban állatorvosként praktizált a faluban – és némi szíverősítőt kínált körbe az ébredező társaságnak.

A csapat nagyjából hét órára készült el, de ekkor Galántai úr bejelentette, meghív minket reggelire, meg kicsit körbe is vezet bennünket a falun. A már indulni kész csapat egy kis morgással vette ezt tudomásul, de mint később kiderült, jól jártunk ezzel! Elsétáltunk a termálfürdő előtt (mint megtudtam, előző nap este a csapat ingyen vízbe csobbanhatott itt, sőt még a szaunát is használhatták), aztán az arborétum és a csodálatos kis Festetics-kastély következett! Végül az iskola konyháján készítették el számunkra a reggelit.

Csak nyolc óra után indultunk neki a Sárvárig vezető húsz kilométernek, viszont ezen az úton a polgármester és családja is elkísért minket! Egyre inkább becsültem ezt a nagybeszédű, örökmozgó embert! Mint később kiderült, egyáltalán nem tartották fel a csatlakozásukkal a csapatot!

Tehát ismét végigsétáltam Szeleste főutcáján, most azonban már a csapattal és ráadásul visszafelé, aztán az alsószelestei katolikus templom után, ahol a falun végighaladó 86-os főút egy kiflikanyarban jobbra fordult, mi egyenesen haladtunk tovább a keskeny aszfaltúton. A falu utolsó utcájánál jobbra tértünk és felkapaszkodtunk egy alacsony dombgerincre. Mezők között ballagtunk tovább, földutunkról szép volt a kilátás kelet felé a Ság-hegyre és a Somlóra.

Később elértük az erdőszélt, egy darabig ott haladtunk, de aztán egy jobbkanyarral bevettük magunkat a fák közé a jelzéseket követve. Jól kijárt földúton haladtunk, az út szélén felhalmozott farakások mutatták, erdőgazdasági gépek járták ki előttünk alaposan az utat. Fenyvesen vágtunk át, aztán kényelmes sétával érkeztünk ki egy nyílegyenes, mezők között futó murvás útra. Bal felé indultunk el rajta, aztán a társaság kissé még be is gyorsított, hogy a késést legalább részben ledolgozhassák.

Később az utunk a mezőkről erdőbe futott be, kapuoszlopok között haladtunk át – a polgármester szerint ez egy régi laktanya kapuja volt –, utána tartottuk az út szélére letelepedve első pihenőnket.

A továbbindulás után hamarosan kiértünk a 88-as főútra. Itt balra fordulva mentünk néhány száz métert a főút padkáján, aztán hamarosan jobbra térve ismét murvás úton indultunk tovább. Ez már nem olyan nyílegyenes volt, mint az előző, széles ívekben kanyargott az erdőben, irtásfoltok között, végül vagy félórai út után ismét kiértünk a mezőkre és megpillantottuk magunk előtt jobbra a távolban Bögöt házait.

Kis társaság állt az út szélén, aztán egy idősebb úr hozzánk lépett és megkérdezte, mi vagyunk-e a Szent István Vándorlás? Mint kiderült, ő Bögöt polgármestere és szeretne bennünket meghívni a falu kocsmájába egy kis pihenőre. Galántai úr arcán láttam, ez már előre megbeszélt koreográfia volt, ő értesíthette bögöti kollégáját az érkezésünkről! Mivel úgyis be kellett mennünk a faluba pecsételni, meg aztán a kocsmában amúgy is pihentünk volna, elfogadtuk a meghívást.

Kényelmes sétával értük el a falut, aztán a csapat otthonosan elhelyezkedett a kocsmában. Természetesen a polgármesterek Hagyó Miklós mellé ültek, készült is pár fénykép a „csúcstalálkozóról”, én pedig már egyre inkább az órámat kezdtem el nézegetni, hiszen néhány perccel négy után indult Sárvárról Budapestre az a gyorsvonat, amivel haza akartam térni!

Dél után aztán csak összeszedelődzködött a csapat, de még megálltunk a faluközpontban, a római katolikus templom előtt, a millenniumi emlékműnél is egy csoportkép elkészítésének erejéig. Innen már csakugyan nekiindult a csapat, de ekkor már láttam, a Vándorlással tartva már éppen nem érek időben Sárvárra! Ráadásul van még egy falu Sárvár előtt: Csénye. Ránéztem Galántai úrra és a bögöti polgármesterre: valamit egymás között sutyorogtak, telefonáltak is. Nem jó előjel ez! Közben végigmentünk a hosszú, egyenes Deák Ferenc utcán, aztán továbbindultunk a faluszélről a mezők között vezető keréknyomokon Porpác vasútállomása felé.

Ekkor döntöttem, előreindultam szokásos seprűi pozíciómból és mindenki mellett elhaladva illendően elköszöntem tőlük. Közben a mezők között vezető keréknyomok egyre silányabbá váltak, egy idő után már csak egy szűk ösvényen haladtunk, aztán az is elfogyott a lábunk alól! Végül már csak a megművelt mezők között egyenesen haladó gazos sávon törtettünk a gyomok között.

Szerencsére egy keskeny erdősávot elérve földútra tértünk, itt értem utol a csapat élmezőnyét és Hagyó Miklóst, aki megállt, hogy a csapat felzárkózását bevárja. Tőle is elköszöntem, ekkor már biztosa megígérve, hogy legközelebb Pilisborosjenő felett a Kevély-nyeregben fogok csatlakozni négy napra a Szent István Vándorláshoz.

Innen már egyedül indultam tovább, aszfaltútra térve kereszteztem először a Porpác állomásnál a fővonalból kiágazó és Sopron felé induló síneket (ezeken vonatoztam reggel Szombathelyről Szelestére), aztán néhány tucat lépés után a Szombathely - Székesfehérvár vasúti fővonalat is. A Tilos-erdőben haladt tovább az aszfaltút, innen a sorompók után vagy háromszáz méterrel kellett balra letérni egy nyiladékba a jelzéseket követve. Mielőtt lefordultam volna az útról, visszapillantottam, és láttam, a csapat épp akkor jött át a második vasúti átjárón. Intettem, a távoli alakok visszaintegettek, aztán beléptem az eléggé benőtt aljú, kissé kátyús nyiladékba.

Eléggé megszenvedtem az ezután következő hat-hétszáz méteren, szerencsére a második keresztező nyiladék, ahol jobbra kellett térnem, már tiszta aljú volt, jól járható keréknyomokkal. Végignéztem bal felé az erdőátvágáson, ott sátoroztunk három éve Gábor fiammal, ahol az eléri a vasúti töltést. Próbáltam felfedezni a helyet, de innen nem láttam a töltés melletti keskeny, füves sávot.

A nyiladék keréknyomain hamar elértem a Csényére futó aszfaltutat, aztán balra fordulva elindultam rajta. Igyekeztem alaposan kilépni, nehogy már az a szégyen érjen, hogy a csapat hátulról utolér, de persze most az első nappal ellentétben az én hátamon volt a nagy hátizsák, a többiek ugyanis ismét előrevitették a málhájukat, és csak a napi holmijukat vitték a hátukon! Az erdőt elhagyva elhaladtam egy nagyobb majorság mellett, aztán befordulva az út hosszú egyenesébe feltűntek előttem Csénye még távoli házai.

A falu határában elkapott egy pillanatra a deja vu érzése, amikor egy idősebb úr – mint később kiderült, Csénye polgármestere – lépett ki elém az útra és megkérdezte, én a Szent István Vándorláshoz tartozom-e? Elmondása szerint nagyon várják már őket, még falunapot is szerveztek! Megfordultam és végigtekintettem az út hosszú egyenesén. A távolban, talán négy-ötszáz méterre apró alakok baktattak az úton. Ők a Szent István Vándorlás – mondtam, aztán köszöntem és indultam tovább.

Persze a faluvégen megálltam még egy pillanatra, hiszen most nyitva volt a kis kálváriakápolna ajtaja, így készítettem ott is néhány fényképet. Továbbindulva a faluközpont felé, muzsikaszó ütötte meg a fülem, és egy mezőn megpillantottam a falu apraja-nagyját. Itt van hát a falunap! Láttam, jól döntöttem akkor, amikor elváltam a társaságtól, innen ugyanis nem lett volna könnyű időben lelépni!

Persze a Benedek Elek mesepark fa játékszereinél is elidőztem még néhány pillanatot, csak utána indultam tovább. A temető után elhagytam Csényét és itt folytatódott a hosszú aszfalttaposás egészen Csényeújmajorig. Úgy láttam, eléggé jól állok idővel, ezért arra gondoltam, beülök majd az útelágazásban lévő kis kocsmába, de most a vasárnapi időpont ellenére zárva találtam! Így aztán ráfordultam az Ikervár felé menő országútra és tovább ballagtam még vagy száz métert a kicsi, szépen felújított útszéli kápolnáig, ahol a kéktúrás pecsét is található. Bélyegzés után itt ültem le pihenni.

Rövid szieszta után továbbindultam az országúton, de még a Gyöngyös-patak hídja előtt balra tértem róla a patak innenső gátjára, ezen bandukoltam tovább a tűző kora délutáni napsütésben. A távolban már látható volt Sárvár, de a patak és a gátak szemmel láthatólag nem a város felé tartottak! Egy jó adag menés után nagy zsilipekhez értem, itt a gát véget ért, balra letérve róla egy földúton ballagtam két-háromszáz métert, míg egy másik gátra nem futott fel az út.

Most már tényleg a sárvári kertek alatt jártam, hiszen a veteményesek a gátig értek. Kukoricások és káposztaföldek szélén gyalogoltam, több helyen láttam, hogy az élelmes telektulajdonosok a Gyöngyös-patakból szivattyúznak vizet a kertek locsolásához! A töltésen lassan elértem a Gyöngyös-patak egy másik hídját, az ezen keresztüljövő útra fordultam rá és indultam el most már valóban a városközpont felé a jelzéseket követve.

Kereszteztem ismét a Sárváron áthaladó 88-as főutat, aztán a túlsó oldalon betértem a Penny Marketbe, hogy a hosszú hazafelé vezető vonatútra valami hideg innivalót és nasit vegyek magamnak. Innen már egyenesen a vasútállomásra vezetett az utam, megvettem a jegyet, pecsételtettem az igazoló füzetbe, aztán kimentem a peronra a vonat elé. A gyorsvonat néhány perc késéssel, negyed öt felé érkezett meg, én pedig csak fél nyolc után szálltam le róla Kelenföldön. Negyed kilenc után értem haza és nyitottam be a lakásajtón.