Már kora tavasszal kinéztem a naptárban ezt a május elején lévő hosszú hétvégét, mint lehetséges időpontot egy háromnapos túrára, hiszen a pénteki ünnep és az azt követő hétvége szinte tálcán kínálta magát erre a célra. Mivel pedig ebben az évben nem csak a Dél-dunántúli Kéktúrán akartam minél többet megtenni, hanem komolyan szaporítani szerettem volna a második Országos Kéktúra bejárásom kilométereit is, úgy döntöttem, hogy az április elejei Kaposmérő és Zalakomár közötti DDK bejárásomat most egy OKT szakasz fogja követni. 2008-ban a Szent István Vándorlás csapatával megtettem már az Írott-kő és Sárvár közötti részt, most Sárvárról akartam továbbindulni és Sümegig megtenni egy körülbelül 72 kilométeres szakaszt.

Így aztán május 1-én kora reggel lebuszoztam a Kelenföldi pályaudvarra és jegyet vettem a 06:12-kor Szombathelyre induló gyorsvonatra. Azt hittem, sokan lesznek majd a vonaton a három napos ünnepre való tekintettel, de kellemesen csalódtam: csak félig teli szerelvény indult el Budapestről. Néhány perces késést összeszedve fél tíz felé állt meg a vonat Sárváron, aztán leszállva róla az első utam a váróterembe vezetett, hogy pecsétet üttessek a pénztárnál a kéktúra igazoló füzetembe. Miután megkaptam a szükséges stemplit, kényelmesen elhelyezkedtem egy padon és belekezdve a tízóraiba onnan figyeltem a történéseket.

Néhány perccel utánam háromfős társaság lépett a pénztárablakhoz, ők is pecsétet kértek a kéktúrás füzeteikbe. Miután végeztek, tovább is mentek, és ahogy kiléptek az ajtón, láttam, hogy balra – Sümeg felé indultak el ők is. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy hozzájuk csapódok, de aztán letettem a tervemről, amikor a megpakolt hátizsákomra néztem. Nehezen tudnék a sátorral és egyéb kiegészítőkkel megspékelt 75 literes Adventureremmel lépést tartani velük, akik csak kis hátizsákokkal vágtak neki a túrának!

Aztán háromnegyed tíz felé összeszedtem magam és az állomásépületből kilépve én is nekiindultam az utamnak. Az Országos Kéktúra jelzései a vasútállomás előtt haladnak el, az elsőt rögtön meg is pillantottam egy lámpaoszlopon. Csöndes, családi házas utcácskákon kezdtem a túrát, a precízen felfestett jelzéseket követve. Az állomás előtti térről a Hunyadi János utcára fordultam, innen balra a Petőfi Sándor utcára, aztán jobbra a Kisfaludy Sándor utca következett. Elhaladtam a Sárvári Katolikus Iskola klasszicista épülete előtt, aztán a keskeny Pap közbe befordulva már meg is pillantottam magam előtt a Nádasdy vár kaputornyát.

A Kossuth térre kiérve most alaposabban is megnéztem kívülről-belülről a barokk Szent László plébániatemplomot, aztán továbbsétáltam a tér díszburkolatán a Városházáig. Tíz órakor harangjáték szólalt meg, először azt hittem, a templomból, de jobban körülnézve láttam, hogy a Városháza erkélye felett lévő kis harangocskáktól jön a hang!

A térről továbbindulva hamarosan elértem a vár bejáróhídját, de most nem mentem be a kastélyba, inkább a parkban folytattam az utamat. A murvás sétányokon megkerültem a várat, majd a házak közé visszatérve elhaladtam a Városi Bíróság épülete mellett is. A rozzant malomépületet elhagyva értem ki a Gyöngyös-patak partjára. A patakparton vezető gyalogúton elballagtam a közúti hídig, aztán átkelve rajta megérkeztem az első lakótelepi kockaház sarkára.

Három éve sokat kerestük itt a fiammal a továbbvezető utat, most rutinból indultam tovább a lakótelepi ház jobb oldalán a mező felé. A füves térségen átvágva értem el a közlekedés park keskeny aszfaltútjait, aztán a Csónakázótó partját. Itt újra megjelentek a jelzések, és a vízparti sétányon vezettek tovább. A tó nyugati végét megkerülve folytattam az utamat, egyre gyönyörködve a park szépségén. Családok piknikeztek a füves térségeken, evezős csónakok szelték a vizet, én pedig sajnáltam otthagyni a tópartot, de a jelek egy idő után letértek onnan és a parkerdő sétányain vezettek tovább.

Néhány perces menet után hirtelen egy bezárt kapuhoz értem: a sétány azon túl folytatódott! Visszamentem pár lépést, hátha csak letértem a kijelölt útról, de a jelek valóban a kapuhoz irányítottak! Három éve itt egy hatalmas építési terület húzódott, akkor még át bírtunk vágni rajta, de mostanra már elkészültek a Termálfürdő új épületei, a parkosított területet pedig lekerítették.

Valami kis nyom indult a kerítés mentén, de én inkább visszatértem az alig néhány lépésnyire lévő tópartra, hogy ott menjek tovább a sétányon. Megkerültem a tavak keleti sarkát is, aztán egy-két perc alatt elértem a szinte a vízpartig vezető Markusovszky utcát. Erre tértem rá, és további néhány perc múlva érkeztem ki Sárvár főutcájára, a Rákóczi Ferenc útra. Elhaladtam a Termálfürdő főépülete előtt, aztán átváltottam az utca bal oldalára. Én magam is meglepődtem, amikor a fákon újra megpillantottam a jelzéseket! Érdekes volt egyébként, hogy a fürdő és a szállodák környékén szinte nem is hallottam magyar szót, úgy nézett ki, hogy a „sógorok” megszállták Sárvárt egy wellness-hétvégére!

A nézelődős haladásból átváltottam a normál tempómra, így értem el a város szélén a már majdnem kész hipermarketet, aztán a Rába-hidat. Készítettem pár felvételt a füves, bokros partok között szaladó folyóról és a hídról, aztán nekiindultam a Hegyközségig a Rába árterén vezető hosszú országúti egyenesnek. Szerencsére volt az út mindkét oldalán egy-egy keskeny, felfestett rész kerékpárútnak elkülönítve, így a kocsik nem néhány centire húztak el tőlem, ahogy a padkán ballagtam.

Az útelágazást elérve több kisebb kitérőt is tettem, mielőtt továbbindultam volna a jelzéseket követve. Először a Hegyközség kis templomát kerestem fel, sajnos a templomkert bejárati kapuja zárva volt, így csak kívülről, az út széléről tudtam néhány felvételt készíteni róla.

Aztán az új úttal párhuzamosan futó régi országút kőhídját kerestem fel, ez jól látható volt a műútról nézve is. A két boltnyílású híd már régóta áll egymagában, elfeledetten, a baj csak az, hogy mostanra nem csak az út, de a víz is cserbenhagyta! Valószínűleg a Rába szabályzása miatt vált szinte partra vetett hallá az amúgy formás kőhíd! Ezután már csak egy rövid időre álltam meg a régi híd mellett lévő Hegyalja vendéglőben, hogy egy hideg sört megihassak, mielőtt belevágtam volna a Gércéig vezető kilométerekbe.

Végül fél tizenkettő felé vettem a hátamra a zsákot és indultam tovább az utamon. Az útelágazásban rátértem az Ostfyasszonyfa és a Pannónia-Ring felé vezető keskeny aszfaltútra és felkaptattam rajta egy rövid, de húzós emelkedővel a dombhátra. Ezután kereszteztem a 84-es út Sárvárt elkerülő új szakaszát – itt sajnos senki sem gondolt a gyalogos forgalomra: zebra nem volt, több percig vártam az út szélén, hogy elkapva egy rövid forgalmi szünetet átvághassak rajta.

A keskeny aszfaltcsíkon tovább ballagva egy íves jobbkanyar után értem el a Közép-allé földútjának fémsorompóval lezárt leágazását. Végre otthagyhattam az aszfaltot, hiszen a sárvári vasútállomástól egészen idáig – a rövid csónakázó-tavi kitérőt leszámítva – azon bandukoltam, és elindultam a hosszú, egyenes nyiladékban dél felé!

Kényelmes erdei séta kezdődött itt, jó húsz perc alatt értem el az erdő és a nyiladék végén a mezőket. Az erdőhatáron a földút véget ért, balra fordulva kellett a szántóföld szélén továbbindulni. Itt három éve sem volt út, most sem találtam semmilyen nyomot. A jelzések a szélső fákra voltak festve, én pedig a felszántott és elboronált mező szélén mentem tovább.

Nagyjából tízpercnyi menet után értem el ismét az erdőt, itt a nyomok is továbbvezettek. Kereszteztem a már évtizedekkel ezelőtt felszámolt Sárvár-Zalabér-Batyk vasút töltését (túrám során még párszor összefutok majd vele), aztán ismét egy mező szélére értem ki.

Itt jobbra térve már gyorsan elértem a Sitkére vezető országutat, aztán annak a szélén ballagva a Gérce felé kiágazó földutat. Itt tartottam első nagyobb pihenőmet, a földút melletti füves domboldalban. Alattam a sitkei Kálváriakápolna állt, az ebédszünet után le is ballagtam odáig. A kapuja zárva, és bár a tábla ki volt akasztva, hogy a kulcs a Kastélyfogadóban található, én nem mentem el odáig! Egy kicsit inkább még elgyönyörködtem a rétről a Ság-hegyre nyíló pompás panorámában, aztán továbbindultam.

Talán száz lépés után a jelzések a jól kijárt földútról jobbra, gazos, csalános erdei útra tereltek, az első néhány száz méteren szinte minden lépésért meg kellett szenvedni! Később az út nyomvonala kissé járhatóbb lett, az utolsó részt pedig szépen kitisztítva találtam. Egy elágazásban balra térve ismét kiértem a mezőkre, a Hercseg-hegy aljában megérkezett balról az a földút is, amiről az imént letértem a dzsindzsába.

Ezen ballagtam volna tovább dél felé, a térkép is ezt mutatta, a jelek is arra voltak felfestve, de egy útszéli tábla megállított: Bányaterület! Idegeneknek belépni tilos! Az út mellett meddőhányók, törmelékhalmok. Ez még nem volt itt három éve! Éppen azon gondolkodtam, merre kerüljem ki, amikor láttam, hogy a helybeliek autóval is, kerékpárral is minden teketória nélkül átmennek a területen!

Így aztán én is erre folytattam az utamat, a kertek, mezők között átvágva és néhány tucat lépésre a régi vasút töltésére is rátérve húsz perc alatt kényelmes menettel megérkeztem Gércére. A faluközpontot elérve pecsételtem a községháza hátsó udvarán, a kerekes kút melletti kis szaletli falán megtalált kéktúra bélyegzővel, aztán továbbmentem a Kismackó Élelmiszer- és Italboltig. Persze közben még megcsodáltam a falu kör alaprajzú könyvtárépületét és a betonpillérekkel megtámasztott tornyú templomát is.

Élelmiszerre nem volt szükségem, így hát csak a kocsmába ültem be egy hideg sörre. Itt is pihentem egy sort, fél három felé álltam csak fel és vettem a hátamra a motyót. A főutcán indultam tovább, de aztán a jeleket követve jobbra tértem és egy keskeny aszfaltos úton felkapaszkodtam a temetőkhöz (tudniillik van külön katolikus és evangélikus temető az út két oldalán). De nem is ez a lényeg, hanem hogy a kapaszkodón visszafordulva csodálatos kilátás nyílik a Ság-hegyre! Talán a legszebb a túra során!

A temetők után egy rövid földutas szakasz végén ismét kereszteztem a 84-es utat, aztán újabb hosszú aszfaltos rész kezdődött a Hidegkúti vadászházig vezető keskeny erdei úton. Néhány perc alatt elértem rajta a Farkas-erdő szélén álló Rózsáskerti erdészházat, itt stempliztem a kerítésén lévő kéktúra bélyegzővel. Pihenés nélkül indultam tovább, hogy aztán hamarosan megpillantsam a Scherg házaspár sírját. Scherg Lőrinc Bajorországból jött ide, és főerdőmesterként sokat tett a Kisalföld erdősítéséért. Végakarata szerint itt temették el, kedvenc erdejében, 1938-ban. Sírja néhány lépésre áll csak az erdei úttól, a jelzés ösvényen haladva rövid kitérőt tesz odáig.

Újabb húszperces séta a keskeny aszfaltúton a Banya-fák tisztása. Az úttól körülbelül ötven lépésre fekszenek egy kör alakú tisztáson az 1995-ben kidőlt, több mint háromszáz éves kocsánytalan tölgyek. A földön fekvő hatalmas fatörzseken csak lassan lesz úrrá az enyészet, még most is keményen tartják magukat, haláluk után majdnem tizenöt évvel!

Itt egy kicsit körülnéztem, hiszen az első kéktúra bejárásunkkor itt vertünk sátrat a fiammal, ezen a tisztáson. Még most is megvoltak a pihenőpadok, asztalok, a Böröndy Lajos kopjafa is ott állt a tisztás déli szélén. Jó lenne újra itt táborozni! Igen ám, de akkor négy napra osztottuk be a Sárvár és Sümeg közötti távolságot, most pedig én csak háromra! Indulnom kellett tovább!

A tisztásról ismét visszatértem a keskeny aszfaltcsíkra és negyven perces menettel érkeztem meg a végére, a Hidegkúti vadászházhoz. Az épület nem egy „közönséges” erdészház, néhány évvel ezelőtt egy 70 fős konferencia központot alakítottak ki a szépen parkosított kertben. Ehhez az épületkomplexumhoz készült az aszfaltút is, amin idáig jöttem a 84-es főúttól. Megkerestem a kéktúra pecsét dobozkáját a kerítésen, aztán stemplizés után leültem pihenni a tövében húzódó füves sávra.

Hosszabb szieszta után csak háromnegyed öt felé kaptam fel újra a hátizsákot, de akkor már azzal a feltett szándékkal, hogy Káldig már meg sem állok! Ezután is nyiladékokban folytattam az utamat, de most közel derékszögű kanyarokat téve a pagonyok közötti földutakon, keréknyomokon. Még most is megvoltak a három éve már látott villanypásztorral elkerített erdőrészek és a védett területekre belépést biztosító szigetelt fogantyúk is, amikkel a feszültség alatt álló vezetékeket az átkelés idejére ki lehetett akasztani. Kényelmes menettel húsz perc alatt értem el az Avasi Öreg Tölgyet, ami a Banya-fákhoz hasonlóan egy több száz éves kidőlt tölgyfa, ami az út mellett fekszik. Érdekessége, hogy még fekvő állapotban is nagyobb egy átlagembernél, olyan vastag a fa törzse!

Ezután tértem rá a Káldra vezető kavicsos erdei útra. Egy irtásfolton áthaladva az út szélén tábla hívta fel a figyelmet a Lajos-bükkökre, a 200 évesnél is öregebb bükkfákra. Valóban állt is néhány magas bükk az irtásfolton növekvő sarjerdő fái-bokrai között, alaposan megnéztem őket: hittem is, meg nem is, hogy olyan idősek lennének!

A Lajos-bükköktől továbbindulva már szaporán forgattam a fejemet jobbra-balra, hogy sátorozó helyet találjak magamnak éjszakára. Több nyiladék mellett is elhaladtam, de ezek merőlegesek voltak a széles kavicsos útra, messzire beléjük lehetett látni. Ráadásul mindegyik nagyjából észak-déli irányban futott és az egész nap fújó északi szél ellen emiatt nem voltak védettek.

Így értem el a Káld határától nagyjából kilométernyire lévő kis gáz nyomásfokozó állomás bekerített telkét. Itt, a kerítés mellett kezdődött egy kelet-nyugati irányú, szép, füves aljú erdőátvágás, valószínüleg a gázvezeték nyomvonala. Besétáltam rajta vagy ötven métert, oda már az útról sem lehetett belátni! Az élénk szél a fák koronái között susogott, de lenn a szellő sem rebbent. Döntöttem: itt fogok sátrazni éjszaka!

Hat órára már fel is vertem a sátrat, aztán komótosan megvacsoráztam a melléje kiterített polifoam derékaljamon. Utána még jártam egyet a közvetlen környéken, akkor vettem csak észre, hogy a gázállomástól szép kilátás nyílik a mezők túlsó szélén álló Szitamajor épületeire és a már sokkal távolibb Ság-hegyre is. Aztán még a sátor előtt ülve megvártam a naplementét, utána pedig elvackolódtam éjszakára a sátorban.