Bár az Országos Kéktúra Kevély-nyereg és Alsópetény közötti szakaszát négy nap alatt a Szent István Vándorlás csapatával tettem meg, a Nógrád és Magyarkút közötti szakasz kimaradt, ezt ugyanis a csapat kihagyta. Így aztán ennek a rövid – alig több mint nyolc kilométeres – szakasznak a leírását a 2008 tavaszi túránkból merítettem, amit a fiammal, Gáborral közösen tettünk meg Nógrád és Katalinpuszta között. Én ekkor pecsételtem a kéktúra igazolófüzetembe is, hiszen ez a szakasz a második kéktúra bejárásom része is volt. Ennyi bevezető után azonban térjünk a lényegre!

Azon a szép, napsütéses májusi reggelen a Nyugatiból 07:05-kor induló zónázó vonattal Vácig utaztunk, ott pedig gyorsan átszálltunk egy kis Bzmot motorvonatra, ami 07:38-kor indult tovább Balassagyarmat felé. Erről aztán mintegy negyven perces zötykölődés után szálltunk le a csöppnyi nógrádi vasútállomáson. Szeretek ezen a mellékvonalon utazni, különösen szép a pálya azon szakasza, ahol Szokolya és Berkenye között a vasút végigfut a szűk, kanyargós völgyön a Nagy-Kő-hegy tövében, keresztezve az Országos Kéktúra ösvényét is!

A nógrádi vasútállomáson leszállva pecsételtem a kéktúra igazolófüzetembe, aztán a jelzéseket követve elindultunk a várromok felé. Nógrádon járva nem szabad kihagyni a vár megtekintését, egyrészt mivel viszonylag jól konzerváltak a romok, másrészt szép kilátás nyílik a falakról a Börzsönyre, a Naszályra és a Nagy-Kő-hegyre, legközelebbi uticélunkra is!

Az állomástól betonozott gyalogúton indultunk el a romok felé, elhaladtunk a füves focipálya mellett, a gyalogút túlsó oldalán pedig komoly földmunkák folytak, készült a falu dísztava. Úgy látszik a nógrádiak megirigyelték a szomszéd falu – Berkenye – kis tavát, amit ugyanennek a pataknak a felduzzasztásával hoztak létre, és jól látható még a vonatablakból is! Később kereszteztük a Mikszáth Kálmán utcát, innen aztán a gyalogút is kapaszkodni kezdett a Várhegy oldalában, majd a Tabán utcán rövidítve értünk a Hunyadi utcára, ahonnan a romokhoz vezető, szerpentinező murvás gyalogút indul.

A vár legépebben megmaradt, nyugati bástyájáról nagyon szép a kilátás, most készítettem is onnan egy körpanorámát. Nyugat és észak felé tekintve a mezőkön túl a Börzsöny csúcsait láthatjuk, kelet felé nézve alattunk terül el a falu, mögötte pedig már a Cserhát dombjai kezdődnek, dél felé pedig a Naszály gerince látható a távolban. Délnyugatra a Nagy-Kő-hegy terpeszkedik a falun túl, arra nem árt alaposabban is körülnézni, hiszen arrafelé vezet majd a további utunk! Bár már többször is jártunk a várban, de azért most is alaposan körbecsavarogtuk a romokat.

Jó félórás nézelődés után indultunk lefelé a várból, hogy ugyanazon az úton visszatérjünk a vasútállomáshoz. Most kereszteztük a síneket a vasúti átjáróban, aztán továbbindultunk az Újtelep főutcáján, a Kossuth Lajos utcán. Alacsony dombhátra kapaszkodtunk fel, hogy aztán a túlsó oldalon leereszkedhessünk a Fekete-patak völgyébe, amit a falu szélén, egy öreg kőhídon áthaladva kereszteztünk is. Rögtön a híd után balra, egy földútra fordultunk, ami faluszéli telephelyek mellett oldalazott el, miközben pont a Naszály volt látható előttünk!

Térképünk és a tapasztalataim alapján is úgy 5-600 méter után kellett erről az útról jobbra letérni, hogy felkapaszkodjunk a következő dombhát tetejére. Kerestük is a letérést, de sehol sem találtuk! Ekkor figyeltünk fel arra, hogy egy bekerített mező közepén egy fára fel van festve a jelzés! Aztán észrevettük, hogy egy mögötte állóra is! Nagyon úgy nézett ki, ezen a helyen a földutat egyszerűen beszántották, aztán a mezőt elkerítették, szerencsére csupán egy dróttal! Kicsit továbbmentünk Gáborral, hátha a jelzések továbbvezetnek a földúton, de több jelzést arrafelé már nem találtunk.

Nem volt mit tenni, át kellett lépnünk a drótkerítésen, aztán elindultunk a jelzett fák felé, csak úgy toronyiránt! Néhány perc alatt elértük a gerincet, a Hosszú-bérc északnyugat felé már eléggé ellaposodó tetejét, ahol aztán az ott kezdődő dózerút levezetett a következő völgybe, egy hajdani irtásfolt helyén növő fiataloson keresztül.

Dombok között húzódó selymes füvű rétre értünk ki, ezen keresztülvágtunk a keréknyomokat követve, aztán kereszteztünk egy kis patakot és a vasúti síneket is. A Nagy-Kő-hegyre vezető kapaszkodó rögtön a vasúti átkelő után kezdődött. Először az öreg fák között emelkedett az ösvény, aztán egy irtásfolt helyén növő fiatal erdő határán kapaszkodtunk tovább. Néhány éve, az első kéktúra bejárásunk idején még szép volt innen a kilátás, most a növekvő erdő fái már szinte mindent eltakartak! Amikor egy percre megálltunk pihenni, az ösvényen visszafordulva pont a nógrádi romokat lehetett látni a fák között!

Feljebb aztán mégis kinyílt a panoráma a völgyben fekvő Berkenye felé, később az irtásfolt felső szélét elérve az emelkedő is megenyhült. Kellemes erdőjárás vette kezdetét a kanyargó keréknyomokon, innen aztán egy jól jelzett ponton jobbra, ösvényre tértünk. Utunk ismét kapaszkodni kezdett, szuszogtató emelkedő végén értük el a Nagy-Kő-hegy 383 méter magas csúcsát, és a sziklás peremre kivezető jelzést.

Természetesen megálltunk pihenni és a kilátásban is gyönyörködni pár percre! Innen, a csúcs sziklás nyugati oldalából a közvetlenül alattunk, a széles völgyben elterülő Szokolyára és a távoli Dunakanyarra nyílik panoráma. Jól látható a Visegrádi Fellegvár, a nagymarosi oldalon pedig a Szent Mihály-hegy és a Hegyes-tető, valamint a közöttük kanyargó Duna szalagja is. A távolban a pilisi hegyek zárták le a látóhatárt. Szóval érdemes itt megállni pár percre, na!

Csak nagy sokára indultunk tovább, hogy aztán megkezdjük hosszú ereszkedésünket a Nagy Kő-hegy csak nagyon gyengén lejtő gerincén haladó nyiladékban. Először csak egy szűk ösvény vezetett az erdőátvágásban, később ez keréknyomokká bővült, jó negyedórás út után értük el azt a területet, ahol éppen fakivágás folyt. Itt a keréknyomok széles földúttá bővültek, a nehéz járművek nyomai ki-kicsaptak az erdő fái közé is, az út mellett pedig a kivágott rönkök voltak magasra felhalmozva.

Egy idő után aztán magunk mögött hagytuk a munkaterületet, ismét az érintetlen erdőben vezettek lefelé a keréknyomok. Később véget ért az egyenes ereszkedés, először egy kis horhost kerültünk meg jobbról, aztán egy bekerített fiatalos határán futottak tovább a keréknyomok. Később visszatértünk az öreg erdő fái közé, ritkításokat, kisebb irtásfoltokat kereszteztünk. A Nagy Kő-hegy gerincének déli vége felé az utunk egyre meredekebbre váltott, itt ereszkedtünk le a Keskeny-bükki-patak völgyébe, Magyarkútra.

Még az előző bejárásunkkor beleestünk abba a hibába, hogy egészen a keréknyomok végéig követtük azokat, addig, amíg be nem tértek egy kapun keresztül egy bekerített telekre. Akkor elég sokáig kerestük a továbbvezető utat, most rutinból fordultunk balra, egy ösvényre a jeleket követve, és egy keskeny, kanyargós csapáson ereszkedtünk le a völgy aljába. Átlábaltunk a patakon, aztán hamarosan kiértünk a Magyarkutat Szendehellyel összekötő erdei útra. Itt a jelzések balra hívtak minket, de mi jobbra fordultunk, hogy Magyarkút határában, az Irma-forrás melletti kis vendéglő-kocsmában elvégezhessük a pecsételést.

Az adminisztráció végén letelepedtünk a tisztás füvére és megebédeltünk. Csak hosszabb pihenő végén kászálódtunk fel, kaptuk a hátunkra a motyókat és indultunk neki a Szendehely felé vezető kopott makadámútnak.

Habár aznap Katalinpusztáig mentünk, a további út leírását a következő fejezetben találod, kedves Olvasóm, amikor a Szent István Vándorlás csapatával folytattam az utat!