Azon a vasárnap reggelen hét órára volt megbeszélve a Szent István Vándorlás csapatának indulása Magyarkútról, mivel hosszú és fáradtságos szakasz állt előttünk, hiszen meg kellett másznunk a Naszályt, aztán pedig hosszan begyalogolni a Cserhátba is. Így, a reggeli készülődés közepette messzinek tűnt még a tervezett alsópetényi érkezés!

Szótlanul pakolászott a társaság, és mivel itt újabb csatlakozók érkeztek, úgy számoltam, tizenöten vágtunk bele ebbe a kéktúra szakaszba! A nagy csomagokat most is előre küldettük, csak én vettem a hátamra a teljes felszerelésemet, mivel nem tudtam, meddig tudok majd a csapattal maradni, hol kell elválnom tőlük, hogy az utolsó busszal és vonattal még Budapestre juthassak. Sajnos, hétfőn már dolgozni kellett mennem, így mindenképp még aznap el kellett búcsúznom tőlük! Otthon, még az elindulásom előtt kigyűjtöttem az internetről a helyközi buszok indulását Ősagárdról, valamint Felső- és Alsópetényből is, gondoltam, valahol csak elcsípek egy Vácra induló Volán autóbuszt!

Végül fél nyolc felé indult el a csapat a szállásáról, leereszkedtünk a domboldal meredek utcáján, aztán ráfordultunk a völgy alján futó keskeny aszfaltútra. Néhány perc alatt megérkeztünk az Irma-forráshoz, illetve a mellette álló kis kocsmához. Még az előző este, érkezésünkkor elintéztük a pecsételést, most a társaság csak azért állt meg, hogy a koffeinfüggő tagok beadhassák maguknak az első dózist! Éppen nyitásra érkeztünk, így aztán a csapat otthonosan letelepedett a kerti asztalokhoz, hogy kedélyesen elkávézgasson. Nagyon úgy tűnt, nincs kedve a társaságnak belevágni az előttünk lévő több mint harminc kilométerbe!

Végül csak összekászálódtunk, és fél kilenc felé el is indultunk. Folytattuk az utunkat a völgy alján az egyre kopottabb aszfaltburkolatú úton, aztán egy-két perc múlva a jelzések is megérkeztek balról, a Nagy Kő-hegy gerince felől. Az utunk első szakasza nagyon kellemesnek ígérkezett a Keskeny-bükki-patak völgyében, ugyanis az egyébként meglehetősen sáros út most meglepően könnyen járhatónak tűnt a hosszú, száraz tavaszi és nyári időszak után!

Tisztások hosszú sora mellett haladtunk el a Kő-hegy és a Csapás-hegy közötti kanyargós völgy alján. A Szent István Vándorlás csapata felvett egy eléggé gyors tempót, ezt Toplak Józsival ketten diktáltuk a menet élén, szerettük volna, hogy a társaság kissé hozzon a lemaradáson, mert eléggé ellébecoltuk az időt Magyarkúton!

Alig háromnegyed óra alatt értük el azt a pontot, ahol a jelzések jobbra, szűk ösvényre tértek a kemény talajú földútról. Féltem, hogy elmegyünk a letérési pont mellett, de most kitűnően volt jelezve, elvéteni szinte képtelenségnek tűnt! Kis völgybe ereszkedtünk le a csapáson, kereszteztük a Keskeny-bükki-patakot, aztán meredekebb kapaszkodó kezdődött a kis szurdok túlsó oldalán. Keskeny oldalvölgyben emelkedett egyre feljebb a gyalogút, vagy tízpercnyi menet után értünk ki a Szendehely feletti mezők szélére.

Itt egy hosszabb szakaszon is az erdőszélen, megművelt területek mellett vezettek tovább a keréknyomok, többször is málnások mellett vitt el az utunk. Kis dombtetőre felkapaszkodva megpillantottuk balra, a völgyben fekvő Szendehelyet, de mi nem arra haladtunk tovább! A keréknyomokról hirtelen jobbra, az erdőbe hívtak vissza minket a jelzések, keskeny ösvényen indultunk el a fák között. Rövidesen egy erdei földútra tértünk, innen aztán ismét ösvényre fordultunk. Errefelé nem árt figyelni a jelzéseket, könnyű elveszíteni a jelzett utat a gyakori váltások miatt!

Végül egy keskeny völgybe ereszkedtünk le és hamarosan meghallottuk magunk előtt a forgalom zaját, utunk pedig néhány méterrel arrébb beletorkollott a 2-es főút széles aszfaltcsíkjába. Jobbra, lefelé indultunk el rajta, aztán a hajtűkanyar után feltűnt a Naszály impozánsan emelkedő erdős gerince előttünk. Még nézni is fárasztó volt, pedig nekünk még fel is kellett kapaszkodnunk rá! Az utolsó kanyar utáni egyenes aljában megláttuk Katalinpuszta házait, gyors ereszkedéssel értük el a települést. Szerencsére a házak között már járda is vezetett, így nem kellett tovább poroszkálnunk a főút szélén, ahol néha alig néhány centire húztak el mellettünk a kamionok!

Végigtalpaltunk Katalinpusztán, a túlsó végéhez közeledve értük el a buszmegállónál a pecsételőhelyként szolgáló kis vegyesbolt-kocsma párost. A társaság itt hosszabb pihenőt tartott, a vegyesboltban mindenki kiegészítette a folyadékkészletét és némi tízórait is vettünk magunknak. Itt ismét többen csatlakoztak hozzánk, ide ugyanis eléggé sűrün érkeznek buszok Vácról, de Budapest felől is. Én például többször kezdtem már itt túrát a hely könnyű megközelíthetősége miatt.

Csak jóval tíz óra után kerekedtünk fel, de a társaság elhatározta, még a Naszály megmászása előtt felkeresi a falu felett, a hegyoldalban álló Rockenbauer Pál kopjafát! A és jelzések közvetlenül a kocsma-vegyesbolt kombó után fordultak balra, hogy földúton induljanak az erdő felé. A keréknyomok aztán kisebb kapaszkodó után visszakunkorodtak a házak hátsó kertjei mögé, innen aztán már szép kilátás nyílt az alattunk fekvő falura.

A jelzés később jobbra, a hegyoldalban tovább kapaszkodó földútra tért, a jelzés pedig ugyanitt egy ösvényre, ami aztán szintén emelkedni kezdett. A kopjafát a jelzésen lehetett megközelíteni, körülbelül tíz perces sétával. Ezt a jelzések alá festett, egyáltalán nem „szabványos” kék színű kis emlékmű jelzések is segítették.

Rockenbauer Pál az Országos Kéktúrát és a Dél-Dunántúli Kéktúrát bemutató filmsorozataival vívta ki a túrázók nagyrabecsülését, jórészt neki – és persze a filmeknek – köszönhető, hogy szinte minden magyar ember hallott már ezekről a hosszú távú vándorutakról! Egy túra közben vesztette az életét itt a Naszály lábánál, a kopjafa jelzi a helyet, mellette egy információs tábla meséli el röviden az életét. A csapat egy percig némán állt a kopjafa előtt, mielőtt továbbindultunk volna.

A további útirányban azonban nem egyezett a társaság álláspontja. A kényelmesebbek észrevették a térképeiken, hogy a jelzés a jelzéssel ellentétben nem mássza meg a Naszályt, hanem végigoldalazik a Gyadai-rétet érintve a hegy északi lábainál, aztán később a két jelzés ismét találkozik, még Ősagárd, vagyis a legközelebbi pecsételőhely előtt. Ők úgy döntöttek, rövidíteni fognak, úgyis épp elég hosszú a mai szakasz! Egymásra néztünk néhányan, aztán én ismét felajánlottam azt, amit már Nagymaroson megtettem: aki akar, az menjen a rövidítő jelzésen, én azonban a hozzám csatlakozókkal megmászom a Naszályt a jelzéseket követve!

Így aztán V. Ivettel, O. Krisztiánnal, Toplak Józseffel, Körmendi Gáborral és a Katalinpusztán hozzánk csatlakozott B. Balázzsal különváltunk a jelzésen továbbinduló főcsapattól, és visszatértünk az erdőszéli útelágazásba, ahol nekiindultunk a jelzés ösvényének.

Kapaszkodni kezdett kis csapatunk az erdei ösvényen, aztán egy elágazásban nem vettük észre a balra, egy másik ösvényre eltérő jelzéseket, csak később azok hiányát! De ekkor már elértük néhány perces kapaszkodóval a hegyoldalban futó földutat, amin tovább kellett haladnunk. Balra indultunk tovább, aztán egy-két perc múlva a jelzések is megérkeztek.

Innen aztán nagyon kényelmes erdőjárás vette kezdetét: a földút alig-alig emelkedve hullámvasutazott a Naszály északi oldalában, végig az árnyas erdőben haladva! Fél órás sétával értük el a Bik-kutat és a mellette lévő erdei pihenőt. Habár nem volt kitéve tábla, hogy a kút vize nem iható, mi mégsem mertünk inni a medencében pangó vízből!

Itt megálltunk pár percre pihenni, és csak rövid szusszanás után indultunk tovább. Nem sokkal később a földútról jobbra, emelkedő ösvényre tértünk, ez aztán már lassan, lépcsőkben kapaszkodni kezdett a hegyoldalban. Emelkedve, hullámvasutazva ballagtunk tovább, aztán további, körülbelül félórás úttal értük el azt a pontot, ahol az ösvény jobbra fordulva meredeken nekivágott a Naszály északi oldalának!

Lihegve kapaszkodtunk felfelé, szerencsére az emelkedő néhány perc után megenyhült és újból szintezni kezdtünk a hegyoldalban, de most már korábbi utunkkal ellentétben visszafelé, kelet felé haladva! Szűk, súvadásokkal tarkított ösvényen haladtunk, ez már nem olyan kényelmes út volt, mint az előző! Sziklákat kerülgettünk hirtelen emelkedve és süllyedve a meredek hegyoldalban, aztán az ösvény még kapaszkodni is kezdett! Kimerülten értük el a Naszály széles, lapos nyergét.

Néhány pillanatra megállva éppen csak kifújtuk magunkat, amikor Körmendi Gábor megkért bennünket, menjünk vissza és újra kapaszkodjunk fel a hegyoldalon, mert filmre szeretné venni a megpróbáltatásainkat! Nosza, visszaereszkedtünk a lejtőre, aztán már a kamera szeme láttára értük el ismét a platót, én pedig rájöttem, hogyan készülnek az expedíciós filmeken azok a jelenetek, amikor a csapat tagjai lassan elvonulnak hegyet mászva, vagy a hóviharban küzdve a kamera előtt!

A széles nyereg földútján indultunk tovább szintezve, aztán egy útelágazásban balra térve ismét elkezdődött az emelkedő, most már fel a csúcsra! Nagyjából negyedórás hegymászással értük el a 652 méter magas hegytetőn álló geodézia mérőtornyot. Ez ugyanolyan, a tetején piros-fehérre festett hengeres betonépítmény volt, mint a Csóványoson álló testvére, csak valamivel alacsonyabb. Persze azonnal felkapaszkodtunk a tetejére, megcsodálni az onnan nyíló kilátást!

A tetőteraszról körbetekintve északnyugat felé belátható a teljes Börzsöny, kelet felé pedig a Cserhát hullámzó dombvidéke terül el a Naszály lábainál. Nyugat felé a Visegrádi-hegység vonulata látható, dél felé pillantva pedig a tiszta időben még a távoli Budapest is kivehető volt! Kelet felé alaposabban is körülnéztünk: ebben az irányban látható volt a dombok között megbúvó Felsőpetény és a távoli Mátra is! Már jóval elmúlt fél kettő, mire rövid nézelődés és pihenő után továbbindultunk, egyrészt mert tudtuk, a társaság nagyobbik része jelentős előnyre tett szert a rövidítéssel, másrészt nem akartunk már az esti sötétben megérkezni Alsópeténybe!

Nagyon szép a Naszály keleti gerincén ereszkedő ösvény, néhol egészen fantasztikus kilátás nyílik róla a környékre, az egyik kilátópontjáról megpillantottuk Ősagárdot, legközelebbi uticélunkat is! A keskeny nyom a sziklagyep foltjai mellett ereszkedett lefelé, ez a növénytársulás védett, tábla hívta fel a figyelmet arra, hogy ne tértünk le a kijelölt útról! A sziklás gerincről később visszatértünk az erdőbe, aztán egy hosszú, meredek ereszkedés után az ösvény beletorkollott egy földútba. Ezen értük el néhány perc alatt a Török-réten az útelágazást. A jelzés keresztezte itt az utunkat, vagyis az, amin a csapatunk nagyobbik része is haladt! Röviden kikalkuláltuk, nagyjából két-két és fél órás lehet a hátrányunk hozzájuk képest!

Továbbindulva ezért alaposan kiléptünk a kényelmesen járható földúton. Rövid menet után kis irtásfoltra értünk ki, itt a jelzéseket követve balra, keréknyomokon kellett átvágnunk rajta, letérve a jobbra induló földútról. Az irtás túlsó szélén emelkedő kezdődött, a Nagy-máj dombjára kapaszkodtunk fel egy hajdani nagyobb irtásfolt helyén növő kefe sűrűségű fiatal erdőn átvezető füves ösvényen. Fenn aztán jobbra tértünk a gerincútra, ezen értük el néhány perc alatt a kis pihenőházat.

Itt balra kanyarodva ereszkedni kezdtünk az erdős északi domboldalon, aztán lassan kiértünk az Ősagárd feletti mezőkre. A megművelt földek között átvágva ha visszanéztünk, már jól látható volt mögöttünk a Naszály vonulata. Erdőszélre fordult a földutunk, aztán az erdőfoltot megkerülve ismét mezőkre értünk ki. Áthaladtunk két nagyfeszültségű távvezeték alatt, aztán megérkeztünk Ősagárdra.

Ráfordultunk a falu főutcájára és egy-két perces további menettel jutottunk el a pecsételőhelyként is szolgáló kocsma-vegyesbolt páros elé. Leültünk az épület előtti padokra, ide hoztam ki a kocsmából a bélyegzőt. Persze valamennyien megittunk valamilyen hideg italt és a vízkészletünket is feltöltöttük. Megkérdeztem a pultos hölgytől, mennyivel korábban járt itt a másik csapat: azt mondta, körülbelül másfél óra előnyük lehet!

Négy óra felé indultunk tovább a falu egyenes főutcáján, erről a református templom mellett tértünk le balra. Néhány lépés után újabb elágazáshoz értünk: régebben a kéktúra balra fordult itt, egy földútra, hogy leereszkedjen a falu alatti legelőkre, és aztán onnan meredeken emelkedve, egy susnyás akácoson keresztül kapaszkodjon fel a Galamb-hegy gerincén futó földútra (ezen a részen sokat szenvedtünk négy évvel korábban a fiammal az első kéktúra bejárásunkon). Az Országos Kéktúra útvonala 2006 tavaszán változott meg, azóta nem ereszkedik le a völgy füves mezejére, hanem kelet felől megkerüli inkább a teljes völgyfőt.

Az új nyomvonalra rátérve keskeny, betonos úton értük el a faluszéli telephelyeket, innen már földúton haladtunk tovább. Enyhe emelkedőn vágtunk át a mezőkön, és érkeztünk meg egy erdőfolt szélére. Innen visszafordulva már nagyszerű kilátás nyílt a Naszályra, pár percig el is nézelődtünk itt. Aztán a földút egy nagy, balos ívben megkerülte az erdőfoltot és rátértünk a Galamb-hegy gerincútjára. Az utunk itt is kényelmesen hullámvasutazott, irtásfoltok felső szélén haladt el – ezekről időnként szép kilátás nyílt az alattunk fekvő Ősagárdra –, aztán kellemes séta végén értünk ki a Felsőpetény feletti mezőkre.

A földút itt eltűnt, alig látható keréknyomokon vágtunk át a réteken. Egy kisebb dombhátra felkapaszkodva az erdőszélre kunkorodott az utunk, később az erdőhatárt követve haladt tovább. Jobbra, lefelé tekintve már látszott a völgyben Felsőpetény, később az utunk is arrafelé fordult, követve az erdőszél hajlását. Most már lefelé ereszkedtünk a keréknyomokon egészen egy rozzant magaslesig, ahol aztán a keréknyomok széles ívben jobbra tértek, követve az erdőszélt. Itt a jelzések balra térítettek minket, be az erdőbe.

A fák között átvágva egy irtásfolthoz értünk, itt a jelzések elhanyagolt keréknyomokat követve a felső szélén vezettek tovább. Rövid erdei szakasz után ismét régi irtás következett, itt a sűrűn növő fiatal akácosban egy lefelé vezető, eléggé benőtt csapás volt az egyetlen továbbinduló út. Átvágva a növendék akácoson meg is lett a jutalmunk: az öreg erdő fáit elérve feltűntek ismét a jelzések, amik keréknyomokon vezettek egyre lefelé.

Errefelé már könnyebb volt haladni, néhány perc alatt elértük a Felsőpetény melletti mezőket, aztán később a falut is. Hat óra felé érkeztünk meg a Lókos-patak és a Pusztaszántói-patak között fekvő kis kocsmához, a pecsételőhelyhez. Első utunk a pulthoz vezetett, hogy valami hideg italt rendeljünk maguknak és elkérjük a kéktúra bélyegzőt. Megérdeklődtük, mennyivel jár előttünk a másik csapat: itt körülbelül egy órai előnyük lehetett velünk szemben.

Kinn kényelmesen letelepedtünk a külső asztalokhoz és pihentünk egy sort. Végül fél hét után kaptuk össze magunkat, hogy megtegyük a Felső- és Alsópetény között még hátralévő körülbelül öt kilométert. Elindulva aztán Gábor még egy interjút készített Toplak Józsival a kéktúra új útvonaláról – itt ugyanis az Országos Kéktúra megint új útra tér a felsőpetényi agyagbánya lezárása miatt, és kerül egyet Alsópetény felé –, aztán a falu kelet felé vezető hosszú, egyenes utcáján a naplementében elénk vetülő langaléta árnyékainkon is elszórakoztunk.

Így aztán az Alsópetényig hátralévő kilométereket az egyre inkább ránk boruló alkonyatban tettük meg, anélkül hogy bármit is láttunk volna. Erről a szakaszról most nem is írok semmit, mivel a következő – már nem a Szent István Vándorlás csapatával megtett – túrámon Felsőpetényből indultam tovább Becske felé.

Öreg este volt, mire megérkeztünk Alsópeténybe és a szálláshelyén találkoztunk a csapattal. Toplak Józsival itt búcsút vettünk tőlük, hogy az utolsó busszal elinduljunk Vácra, onnan pedig vonattal Budapestre. De szerencsénk volt, mert mások is innen indultak hazafelé, és kocsival elhoztak minket egészen a budapesti Moszkva térig. Még így is volt vagy éjfél, mire hazaértem. Persze már rég aludt a család, csendben megfürödtem, megvacsoráztam, elpakoltam és lefeküdtem aludni.

Megjegyzés: A leírásban szereplő fotók nagy része nem a Szent István Vándorláson készült!