Most, hogy a második kéktúra bejárásom szövegeit írom, meg kell emlékeznem a Szárliget – Bányahegy szakaszról is, ezt még 2006 tavaszán teljesítettem a fiammal, méghozzá egy éjszakai menettel a Kinizsi-100 teljesítménytúrán. Akkor a sötétben szinte semmit sem láttunk a fejlámpáink fénykörén kívül, ráadásul az eső is rákezdte, szóval nem sok dologra emlékszem abból a túrából. Ezért úgy gondoltam, nem ártana ismét végigmenni ezen a szakaszon, már csak az eléggé gyatra fényképanyagom kiegészítése végett sem!

Hosszabb rossz időjárású periódus végén, egy szombati nap reggelén indultam neki a túrának, most csak egymagamban. A meteorológusok arra a napra már szép, tiszta időt jósoltak, sok napsütéssel, de reggel erősen felhős égre virradt, és később, napközben sem nagyon szakadozott fel a zárt felhőzet. Mindenesetre az eső nem esett, és ez az előző napokhoz képest nagyon jó előjel volt!

Kelenföldön a 06:33-kor induló győri személyvonatra szálltam fel, ami meglepetésemre a régi, már megszokott, termeskocsis szerelvény helyett egy szép Stadler Flirt motorvonat volt. Már többször utaztam az esztergomi vonalon a Siemens Desirokon, de erre a típusra most ültem fel először! Nagyon meglepett a kényelme, kitűnő hangszigetelése, és a magyar vonatoknál szokatlan rendkívüli gyorsulóképessége!

Percnyi pontossággal, 07:12-kor állt meg a vonat a szárligeti vasútállomáson, én pedig a vágányok felett átívelő gyalogos hídon átsétáltam az állomásépülethez. A pénztárban senki sem volt, ezért bekopogtam az irodába. Kérnem sem kellett a stemplit, a szolgálatos hölgy már nyújtotta is a kéktúra bélyegzőt, amivel nyomtam is egy pecsétet a túrajelentésre (az igazolófüzetemben természetesen volt már bélyegzés, ráadásul kettő is, hiszen pecsételtettem itt már a Kinizsi-100 szép körpecsétjével és a vértesi túrám végén is).

Röviden elszüttyögtem még az állomásépület előtt a hátizsákom szíjaival, elővettem és a nyakamba akasztottam a fényképezőgépem (ez a szokásos helye a túra ideje alatt), aztán fél nyolc előtt pár perccel a hátamra kaptam a motyót és nekiindultam az arra a napra rendelt, több mint 30 kilométeres távnak! Egy rövid, aszfaltos közön végiggyalogolva kiértem a falu főutcájára, kereszteztem azt, és a keskeny Tölgyfa utca családi házai között, enyhe kapaszkodón indultam a faluvégen emelkedő Hajagos erdős oldala felé.

Az utolsó házak után az aszfaltcsík jobbra kanyarodott, előttem egy korábbi irtásfolt helyén terpeszkedő igen sűrű fiatalos húzódott. Bár indult szemben egy ösvény, úgy emlékeztem, az irtásfoltot balról kell megkerülni, ezért arra indultam az eléggé benőtt, füves keréknyomokon. Jelzések csak jóval később tűntek fel, akkor, amikor be kellett lépni az „öreg” erdőbe. Ösvényeken kapaszkodtam felfelé, hamarosan elértem a fennsíkszerű gerincet, enyhe hullámvasutazással vágtam át rajta. Egy-két helyen, ösvények elágazásában nem árt figyelni a jelzésekre, többször nincs egyértelműen jelölve a követendő út!

Hatalmas, bekerített irtásfolt szélére értem ki az erdei ösvényekről, itt balra indultam tovább, egy földúton a jelzéseket követve. A tarvágást megkerülve ismét az erdőbe vezettek a jelzések, aztán rövid ereszkedéssel elértem a régi országutat. Itt az aszfaltra festett nyíl mutatta a követendő irányt: jobbra, végig az úton. A régi, már alig használt országúton továbbindulva elhagytam a Kinizsi-forrás szépen kirakott foglalatát; maga a forrás már sok éve elapadt, talán a tőlünk alig néhány méterre haladó M1-es autópálya építése során vághatták át az őt ellátó vízeret. Mostanság már csak szemétlerakónak használják a forrás négyszögletes, kikövezett mélyedését.

Az aszfaltút vagy 7-800 méter után egy aluljáróban keresztezte az autópályát, utána rögtön balra kellett térni, keréknyomokra. Nagyegyháza szélső telephelyei mellett vágtak át a nyomok egy meglehetősen kecskebogyós réten, aztán egy 120 kV-os távvezeték alatt áthaladva, enyhe emelkedőn értem el az erdősarkot. Itt az erdőbe vezető földúton kellett továbbindulni, a rövid emelkedést aztán hosszabb, lejtős szakasz követte. A lejtő alján értem el azt a kis rétet, ahol már első bejárásunkkor is sokat kerestük a továbbvezető utat. Itt egy rövid időre a földút kiér az erdőből, balra vizenyős, sásos rét nyílik, aztán az út egy jobb kiflikanyarral ismét visszafordul az erdőbe és emelkedni kezd.

Most is elég sokat kerestem a továbbinduló ösvényt, végül megtaláltam a keskeny, kitaposott nyomot, ami átvezetett a susnyás, facsoportokkal tarkított mezőn. Egy erdősávot keresztezve értem el a mező szélén futó keréknyomokat, ezeken jobb felé indulva pedig a jól kijárt földutat, ami aztán a magányos tanyáig vezetett. Régebben itt sok volt a probléma a tanya kutyáival, akik az útra is kijöttek és mindenkivel bepróbálkoztak, ezért előrelátóan felfegyverkeztem néhány jó nagy kaviccsal. Azonban most a tanya elhagyatottnak tűnt, udvarát méteres gyom verte fel, életnek semmi nyomát nem láttam.

A telket elhagyva keskeny aszfaltcsík fordult alám, ezen indultam tovább a tavak felé. Az első tavacska az úttól balra nyílt, egy kis bekerített park vette körül. Aztán a jelek balra térítettek, keréknyomokon haladtam tovább és jobbra tűnt fel a következő vízfelület. Az útról több helyen csapásokon lehetett megközelíteni a fantáziadúsan Kettes-tónak keresztelt nádas tavacskát, egy helyen padig a keréknyomokról is jól lehetett látni.

Továbbindulva kis dombgerincre kapaszkodott fel kanyarogva az út, itt megművelt területek és az erdő határán haladtam tovább. Szép volt a kilátás balra, vissza a Hajagos gerincére, amin Szárligetről jövet átkapaszkodtam, aztán egy bekerített mezőt értek el a keréknyomok. Innen, a kerítés mellett futó útról kellett jobbra, egy szűk és meglehetősen benőtt csapásra letérni, ami aztán hosszan levezetett a Váli-víz völgyébe. Kereszteztem a teljesen kiszáradt erecskét, aztán a tisztások után ismét kapaszkodó kezdődött az erdőben, most már a Hársas, a Somlyó egyik előhegye oldalában.

Egy bekerített irtás alsó szélére értem ki. Kikerülő ösvény semerre, tehát valahogy át kellett jutnom rajta! A földút is áthaladt a kerítésen, tehát valahogy nyitható volt a kapu, de mivel az úttól balra a kerítés egy eleme félig már el volt feküdve a földön, ott másztam át rajta. Tovább kapaszkodtam, most már az irtásfolton vezető keréknyomokon, amíg el nem értem a vadetetőt. Itt az etető oldalára festett jelzések jobbra irányítottak, a meredeken tovább emelkedő nyomokra. Szuszogtató kapaszkodóval értem el az irtásfolt felső szélét, ahol újabb kerítés állta utamat. Ez már itt volt 2003-ban, amikor először jártunk itt a fiammal, akkor elég volt egy kampószerűen hajtott drótot kiakasztani rajta, hogy kinyithassuk, és így volt ez most is!

Földúton mentem tovább, változó meredekséggel kapaszkodva, aztán tíz perc alatt elértem a murvás erdőgazdasági utat. Ezen már gyorsabban haladhattam, hamarosan megérkeztem ahhoz az irtásfolthoz, ahol a jelzések jobbra térítettek, hogy először a szélén haladva, majd átvágva rajta megkezdjem a Somlyóra való felkapaszkodást. Rövid, de erős emelkedő végén értem el a fennsíkot, innen már gyakorlatilag szintben haladt tovább az út. Kellemes séta végén érkeztem ki a kulcsosház tisztására.

Már messziről hallottam a kopácsolást, mint kiderült, a kulcsosház gondnoka dolgozott a házon, bedeszkázta az előtér nejlonos ablakait, téliesítette a kis faházat. Már nyúltam az ajtófélfára szerelt kéktúra pecsételődoboz felé, hogy kivegyek belőle egy nyalókát – vagyis az igazoló füzetbe ragasztható kis lepecsételt matricát -, de a gondnok szólt, hogy most nála van a pecsét, azzal is igazolhatok a füzetembe.

Az adminisztráció után pihentem a padoknál, aztán kisétáltam a tisztás meredeken leszakadó északi peremére, ahonnan nagyon szép a kilátás a völgyben fekvő Tarján falura, valamint a mögötte álló Gerecse-hegyre és a Bányahegyre, mai uticélomra. Most magammal hoztam a messzelátót is, így aztán letelepedve a tisztás szélére alaposabban körülnéztem a környéken. Jó tízperces szieszta végén álltam fel, hogy visszasétáljak a kulcsosházhoz, aztán a zsákot a hátamra kapva továbbinduljak.

Két futóruhás ember jött szembe velem, az egyikben felismertem Szarvas Mátyást, aki éppen akkor teljesítette futva a Kék Kör – vagyis az Országos Kéktúra, a Dél-dunántúli Kéktúra és az Alföldi Kéktúra – összesen 2500 kilométerét. Tudtam, hogy úton van, ráadásul épp ezen a környéken, de fel sem merült bennem, hogy összefuthatunk bárhol is! Még sohasem találkoztunk, de képekről már ismerős volt az arca, ezért aztán a nevén szólítva köszöntem neki. A házhoz visszatérve még röviden elbeszélgettünk, de ők hamarosan továbbindultak, mert messzebbre mentek, mint én (aznap Várgesztesről indultak, és Pusztamarótra tartottak).

Én is lassan készülődni kezdtem, és aztán el is indultam. A kulcsosháztól még tovább kapaszkodik a kéktúra a Somlyó oldalában, de a tetőt nem mássza meg. A csúcsra vezető jelzésű ösvény onnan indul a hegytetőre, ahol a jelzés ösvénye ereszkedni kezd. Én most is megtettem a füves, ligetes hegytetőre vezető rövid kitérőt, mert szép fentről a kilátás. Természetesen a lapos, ligetes hegytetőről nem nyílik frenetikus körpanoráma, de látható onnan a Gerecse jó része, ellátni nyugat felé egészen Tatabányáig és látható a további út jó része is Tornyópusztával és az odáig vezető aszfaltos úttal.

Nézelődtem fenn pár percig, még a messzelátót is elővettem, aztán mivel már fél tizenegy is elmúlt, továbbindultam. Leereszkedtem a jelzés ösvényére, aztán tovább le a hegyoldalban a szénégetők tisztására. Most egyetlen boksa sem állt, a munkások szállása is lakatlannak tűnt, de hát a kora ősz különben sem a szénégetés főszezonja! Itt fordultam rá arra keskeny, igencsak megviselt aszfaltburkolatú útra, ami a korábbi, murvás út folytatásaként levezetett Tornyópusztára.

A puszta épületeinél ráfordultam a falu bekötőútjára, ezen haladtam egy jó darabon, majd mielőtt az út beletorkollott a Tarjánba vezető országútba, a kéktúra egy ívesen haladó földúton rövidített. Az országútra kiérve balra, dél felé indultam el rajta és hamarosan elértem az út első S kanyarjában a jól jelzett letérési pontot, ahol a kéktúra elhagyta az aszfaltutat és ösvényen leereszkedett a Bodza-völgy mezejére. A megművelt földek jobb oldalán, az erdőhatáron haladtak tovább a keréknyomok, így értem el a mező végét és az M1-es autópálya kerítését. Reggel még kicsi volt a forgalom rajta Szárligetnél, amikor kereszteztem, most már messziről hallatszott a rajta haladó járművek zaja, ami aztán még sokáig elkísért az utamon.

Az autópályával párhuzamosan haladó keréknyomokra fordultam az erdősarkon, ami aztán az erdőbe visszatérve lassan eltávolodott az autópályától, a zaj is lassan elcsendesedett. Az erdőben többször is földutat váltottam, de a letérések mindenhol jól voltak jelezve. Kényelmes erdőjárással ereszkedett le az út a Tarjáni-malompatak völgyébe, ahonnan egy nyiladékon keresztül felkapaszkodott a Koldusszállási vadászház aszfaltos bekötőútjára. A kéktúra pecsét kis dobozkája a nyiladék utolsó nagyobb bal oldali fájára volt szerelve, mielőtt az elérte a bekötőutat.

Már pár héttel ott jártam előtt írták a pecsételőhelyek fórumán, hogy eltűnt a bélyegző, hát sajnos azóta sem pótolták a hiányát, én sem találtam a kis dobozkában! Szerencsére innen pár lépésre áll az aszfaltút mellett a tájvédelmi körzet határát jelző tájékoztató tábla, és ennek a lábán is van egy „beépített”, fixen rácsavarozott fémbélyegző! Így aztán itt stempliztem a túrajelentésre. A tábla mellett két éve még álltak a korhadt pihenőpadok, de azóta már elbontották azokat, így aztán nem álltam meg hosszabban pihenni, indultam tovább.

Rövid sétával értem el a jó karban lévő vadászházat, elhaladtam előtte, de most is megcsodáltam a tisztás szélén álló hatalmas cserfát, és a házzal szembeni kiszáradt ágas-bogas fatörzset. Göcsörtös törzsét elnézve valószínűleg ez is cser lehetett még életében. Kiránduló családdal találkoztam itt, ők Tarján felé tartottak. Egy irányban mentünk, de az ő tempójuk jóval lassabb volt, így aztán elköszöntem tőlük és továbbindultam.

A vadászház utáni elágazásban jobbra tértem a jelzéseket követve; balra, Tatabánya felé az itt kezdődő jelzés indult tovább. A köves makadámúton újra beléptem az erdőbe, aztán ezután többször is földutat váltva indultam a Pes-kő felé. Az ez után következő elágazásokban jól volt jelölve a kéktúra további útja, de nem árt figyelni a jelzéseket errefelé! Egy kis hídon ismét kereszteztem a Tarjáni-malompatakot, aztán nemsokára rátértem arra a földútra, ami már következetesen tartotta a kelet-északkeleti irányt és helyenként löszös mélyútként haladva lassan emelkedni kezdett.

Irtásfolt szélére értem ki, aztán nemsokára egy elágazásban balra tértem a jelzéseket követve, itt jobbra, Tarján felé a jelzés indult tovább egy földúton. Újabb irtásfoltokat kereszteztem – emlékeim szerint néhány éve nem volt még errefelé ennyi tarvágás! A földút közben hullámvasutazva egyre emelkedett a Pes-kő keleti oldalában, bár a hegyet az erdőtől nem lehetett látni. Az út mellett később néha ember nagyságú görgelékkövek tűntek fel, ezek a Pes-kő karrosodott sziklafaláról váltak le és gurultak el egészen a földútig.

Továbbmenve az emelkedés lassan megszűnt, most már nagyjából szintet tartva haladtam a hegyoldalban, az irtások is eltűntek, ismét az árnyas erdőben folytattam az utamat. Kényelmes sétával értem el egy néhány évvel ezelőtti tarvágás foltja előtti kerítést és a nyitott kaput. 2003-ban még szép panoráma nyílt innen a még távoli Gerecse-hegyre, most már a növekvő tölgyes újulat 3-4 méter magas, kefe sűrűségű erdeje minden kilátást elzárt. A túlsó oldali kapun kilépve jobbra tértem, egy jól kijárt földútra, ami aztán hamarosan beletorkollott Vértestolna bekötőútjába.

Balra tekintve jól látható innen a falu és mögötte az Öreg-Kovács-hegy erdős oldala, de a jelzések itt jobbra térnek, hogy aztán a műúton egy-két perces sétával elérjék a Tarján és Tata közötti országutat. Csak néhány lépést kellett északnak haladni a főúton, a jelzések egy erdei ösvényre tértek innen. Én is befordultam itt, aztán egy szűk csapáson törtettem az erdőn keresztül. Hamarosan egy mező tűnt fel mellettem, a szélén keréknyomokkal, de a jelzés következetesen ragaszkodott az ösvényhez!

Aztán az erdő véget ért, tőlem jobbra vadvédelmi kerítés tűnt fel, a jelzések a faoszlopokra voltak festve, én pedig a keréknyomokra rátérve követtem őket. Lassan félig megkerültem egy fás-ligetes mezőt, néha szép kilátás nyílt onnan is Vértestolnára. Most már a mező északkeleti szélén haladtak a keréknyomok, egy bokorsor mögött régi, rozsdás kerítés húzódott. Egy jól jelölt ponton a jelzések hirtelen jobbra tértek, és egy falétrán keresztezték a kerítést. Itt nem árt figyelni, mert könnyű elvéteni a letérési pontot!

A létrán átmászva egy másik valaha volt irtásra jutottam, itt csak szűk csapás vezetett tovább a bokrok között. Jelzések erre nincsenek, a köves terepen a néha csak nehezen látható ösvényt kell követni. Néhány perc múlva ismét kerítésmászás következett, így jutottam be egy bekerített négyszögletes kaszálóra. Innen, a Fábián-kő dombjának tetejéről végre teljes szépségében tűnt fel előttem a Gerecse-hegy erdős oldala a TV-toronnyal a tetején! Ezt a panorámát mindig megcsodálom, valahányszor erre járok!

A kaszálót nagyjából átlósan kellett keresztezni a csapást követve, az alsó szegélyén pedig ismét kerítésmászás következett, rövid időn belül a harmadik! Az ez után következő szakasz volt a mostani túra mélypontja: ismét egy korábbi irtásfolton folytattam az utamat, de itt nem alakult ki a fiatal erdő, helyette gazos, dzsindzsás, vadszederrel sűrűn benőtt területen vezet tovább a kéktúra! Baloldalon egy kerítés húzódott hosszan a szűk ösvény mellett, később aztán ettől eltávolodva tovább folytatódott a benőtt ösvény, de most már keresztül az irtásfolton!

Összességében jó negyedórás dzsungelharc után értem el ismét az öreg erdőt a Fekete-kő sziklás oldalában. Kész felüdülés volt a sziklák mellett-között kanyargó túraösvény a dzsindzsás irtásfoltok után! Újabb kerítésmászás következett (már a negyedik!), aztán leereszkedtem a Fekete-kő északi oldalában. Lenn a völgyben találkoztam az utolsó kerítéssel, bár még itt is állt a létra, a mellette lévő kapu tárva-nyitva volt!

Kényelmes keréknyomokon vezetett tovább a kéktúra, először csak szintben haladva, aztán szinte észrevétlenül kezdődött a Gerecse-hegy és a Bánya-hegy közötti nyeregbe vezető kapaszkodó. Kényelmes emelkedéssel, jó kemény földúton értem el a hegytető peremén hajdanában végigfutó kisvasút nyomvonalát. A jelzések rátértek erre a gyakorlatilag szintben haladó útvonalra és néhány perc alatt elértem rajta a tisztást. Előttem feltűnt a vén cserfa és mögötte a romos erdészház épülete.

A kéktúra pecsét kis dobozkája az öreg cserfa egyik odvában van elhelyezve, elővéve a túrajelentést nyomtam rá egy stemplit a szinte vadiúj fanyelű gumibélyegzővel! Természetesen megvolt egy másik láncon a régi fémbélyegző is. Az adminisztráció elvégzése után leültem a fa tövébe és kényelmesen meguzsonnáztam. Így délutánra a szinte egész napos zárt felhőtakaró is kezdett felszakadozni, napoztam hát egyet a fűben végigheveredve! Aztán fél öt felé összekészülődtem és elindultam a kőbánya jól kijárt földútján le Tardosra.

Végig lejtőn haladva értem el az erdőhatárt, innen már jól látható volt a völgyben elterülő falu. Az erdészház tisztásáról indulva háromnegyed óra alatt értem el kényelmes sétával Tardos központját. Mivel a tatai busz csak 17:45-kor indult, volt még időm meginni egy sört is a főtéren lévő kis presszóban.

A Volán és a MÁV menetrendeket nézve elég csücskös volt a tatai átszállásom: a busz 18:12-kor érkezik a buszpályaudvarra, a vonat pedig 18:22-kor indul Kelenföld felé a vasútállomásról, ráadásul a kettő között van vagy két kilométer a távolság! Elvileg vannak helyi buszok, de ezek menetrendjét sajnos nem ismertem! Viszont még régebben egy Volános buszsofőr elárulta a megoldást, amit most megosztok veled, kedves Olvasóm!

A buszról a Tata, Volán-telep nevű megállóban kell leszállni, aztán előresétálni a vasúti sorompóig. Nem kell a síneken átmenni, hanem induljunk el jobbra, velük párhuzamosan a szélső utcán, kezdetben aszfalton, később már csak egyszerű földúton. A következő sorompónál véget ér ez az út, de onnan már a sínek melletti murvás ösvényen is továbbmehetünk. Így tíz perc alatt elérhető a vasútállomás! Mivel én már reggel, Kelenföldön előre megvettem a visszafelé szóló jegyem, még a pénztárig sem kellett elmennem, megálltam rögtön a peronon!

A vonat pontosan jött, Kelenföldre is időben érkezett. Este nyolcra már haza is értem.