Ez a túra volt az, amelyikkel a második kéktúra bejárásomat elkezdtem 2006. március 15.-én, egy fiatalokból álló egyetemista társasággal, akikkel az interneten ismerkedtem meg. Habár akkor még javában tartott az első kéktúra teljesítésem is a fiammal, de már annyiszor jártam barátokkal, ismerősökkel egyszer már teljesített szakaszokon, hogy elhatároztam, nem hagyom ezeket a túrákat kárba veszni, megnyitok inkább egy második pecsételő füzetet is! Így aztán akkor nekiveselkedtünk nyolcan, és végigjártuk a csodaszép, havas Gerecsét! Azonban az a túra e sorok írása előtt két és fél évvel történt, az emlékek közben kissé megfakultak, ráadásul, ha azt a túrát írnám le most, az információk sem lennének újak!

Így aztán döntöttem: ezt a szakasz is bejárom újra, és egy hétfő reggelen belevágtam a túrába. Még egy kora reggeli busszal lebumliztam a Kelenföldi pályaudvarra, és felültem az 05:55-kor Celldömölkre induló gyorsvonatra, amivel aztán Tatabányáig utaztam. A vonat a menetrend szerint percre pontosan, 06:22-kor érkezett meg és volt még húsz percem arra, hogy felszálljak a Tardosra induló helyközi buszra. Már korábban is volt problémám a tardosi busz elérésével ( lásd első bejárás ), de most ahogy végigballagtam a peronoktól az állomásépületbe vezető hosszú, fedett folyosón, az ablakokon keresztül észrevettem, hogy egy új buszállomás épült a vasútállomás mellett!

Így hát kilépve az épületből átsétáltam a vadiúj Vértes Center alatt található buszvégállomásra, és rövid keresgélés után a „hátsó traktusban”, a váróterem mögött rá is akadtam az ötös kocsiállásra, ahonnan a tájékoztató tábla szerint a busznak indulnia kellett. Volt még időm, körbesétáltam az egész pályaudvart, és kissé megnyugodtam. Eddig ugyanis azt hittem, a budapesti Stadionok buszpályaudvar a világ legrondább ilyen létesítménye az undok szürke betonszínével, sötét tereivel, szabadon álló, beleknek és egyéb zsigereknek tűnő kanyargó szellőzőcsöveivel, de tatabányai társa még rajta is túltett igénytelenségével! Javára legyen mondva, legalább az utastájékoztató kijelzők jól láthatóak voltak és a hangosbemondó is pontosan közölt mindent!

A busz 06:52-kor indult és végigjárta a környék összes települését mielőtt megérkezett Tardosra, közben többször is kereszteztük a kéktúra útvonalát. Végül néhány perccel nyolc előtt kászálódtam le a buszról Tardos központjában, kaptam hátamra a zsákot is indultam neki a túrának. A kiírás szerint a bányahegyi erdészház és Mogyorósbánya közötti szakasz 20,2 kilométer hosszú, de ehhez hozzá kell még adni a faluból az erdészházig vezető, körülbelül két és fél kilométeres, monoton emelkedő szakaszt!

Készítettem még pár felvételt a falu központjáról a reggeli napsütésben, aztán elindultam a távolban már jól látható Bányahegy felé az egyre jobban emelkedő Ferenc utcán. A következő kereszteződésnél (idáig a busz is feljön, itt fordul vissza) a szemben nyíló Bányahegyi utcán folytattam az utam, és továbbra is meredeken emelkedve lassan magam mögött hagytam Tardost. Itt láttam először felfestve a és jelzéseket az utcasarkon. Ahogy a kapaszkodás közben néha megálltam és kifújtam magam, visszapillantva egyre jobban kinyílt mögöttem a falu panorámája, de a legszebb kilátás a faluszéli füves focipálya végéből nyílt a völgyben fekvő Tardosra. Készítettem innen egy panorámaképet is.

Az út aszfaltozása véget ért, beléptem az erdőbe és murvás, kavicsos kocsiúton haladtam tovább, aminek a felületét a márványbánya teherautói döngölték keményre. Útelágazásban a jelzés jobbra tért a széles földúton, balra a jelzés indult tovább keréknyomokon. Megenyhült a kapaszkodó, viszonylag könnyű, de állandó emelkedéssel értem el indulásom után háromnegyed órával a bányahegyi erdészház magára hagyottan álló épületét a tisztás szélén. Feltűnt előttem az öreg, göcsörtös cserfa is, aminek egy odvába van szerelve a kéktúra pecsét dobozkája. Ez a szakasz már be volt pecsételve az igazoló füzetembe – nem is hoztam most magammal – de pecsételtem a túrajelentésembe, ugyanis célul tűztem ki az „érdemes turista” cím megszerzését, addig pedig még sok pontot (vagyis megtett kilométereket és szintemelkedést) kell gyűjtenem, méghozzá záros határidőn belül!

Most két bélyegző is volt a fa oldalán: a régi fém stempli mellett ugyanis egy új fanyelű gumibélyegzőt is találtam! Reggel, az induláskor még elég csípős hideg volt a faluban, de most már melegen sütött a Nap, le is ültem pár percre a napsütésben reggelizni és egy kicsit átmelegedni. Készítettem pár képet az öreg cserfáról aztán pontban kilenckor kaptam fel a hátizsákot és indultam neki a 20,2 kilométernek. Eldöntöttem, nem fogyok sietni, hiszen nem kerget a tatár, a délután Mogyorósbányáról Dorogra induló két busz közül a későbbit, a 16:52-kor indulót is ráérek elérni! Azt pedig már később, a túra folyamán határoztam el, erről a szakaszról részletesebb – amolyan „itt fordulj jobbra, ott pedig balra” stílusú – leírást adok, mert sok helyen bizony hiányosak voltak a jelzések és nem volt egyértelmű a követendő út!

Az öreg cserfától visszafelé indultam el a földúton, aztán az elhagyatott vadászházzal szemközt tértem le jobbra, ösvényre a jeleket követve. Rövid erdei szakasz után egy irtásfolt szélére ereszkedtem le, ennek a jobb oldalán vezettek tovább a keréknyomok. Itt éppen a már említett 2006-os túra idején vágták ki a fákat, és pakolták halmokba azokat. Most csak egyre növekvő dzsindzsa terpeszkedett a tisztáson, de nem láttam még a növekvő újulat legkisebb jelét sem. Az irtásfolton végigtekintve pontosan szemben velem jól látszott a Bagoly-hegy és a Csonkás-hát vonulata.

Tőlem balra, az irtáson túl néha feltűnt a köves út, ahol felkapaszkodtam a Bányahegyre, jobbra pedig az erdő fái között a régi erdei vasút pályája kanyargott valamivel magasabban a Gerecse oldalában. Ez a kisvasút a múlt század hatvanas éveinek végéig szállította a Bányahegyen kifejtett követ Süttőre. Az irtásfolt után a keréknyomok visszatértek az erdőbe és itt jobbra feltekintve észrevettem a régi vasút egy kis árkon átvezető hídját – pontosabban annak a romjait! Ennek már nem tudtam ellenállni, felkapaszkodtam a hegyoldalban futó töltésre és mentem pár lépést rajta. Síneknek, felépítménynek nyomát sem láttam, de a töltés csíkja hosszan követhető volt még az erdőn keresztül.

Továbbindulva a lejtés már gyakorlatilag teljesen megszűnt, szintben haladtam az erdőben. Később a turistaút keresztezte a volt vasutat, aztán a jelzés indult neki jobb felé a Gerecse tetejére vezető emelkedőnek. Pár perc múlva az ösvény elérte az erdő szélét és beletorkollott a Tardosról jövő szekérútba, ahol a jelzés is megérkezett. Jobbra ráfordultam a kátyús földútra és megkezdtem a Gerecse-hegy oldalában a hosszú kapaszkodást. Egy darabig az öreg erdő és egy bekerített irtásfolt határán emelkedett kanyarogva a földút, de úgy hat-nyolc perc múlva újra beléptem az erdőbe.

Érdekes, hogy itt a jelzések néhány száz méter hosszban letértek a földútról, és balra, vele párhuzamosan haladtak csupán néhány méter távolságban. Később a jelek visszatértek a földútra, azon kapaszkodtam tovább a hegyoldalban. Kellemes erdőjárás vette itt a kezdetét, mert egyrészt az emelkedő egyáltalán nem volt meredek, másrészt nagyon szép volt a ritkított, vegyes tölgyes-bükkös erdő. Minden fáradtság nélkül értem el először a térkép által is jelölt öreg, göcsörtös törzsű cserfát, aztán néhány perccel később a Sandl-hársat. Most, hogy október végére lombjai nagy részét már elvesztette, jól látható volt, hogy a teteje már letört, de az alsó része él a még így torzóként is hatalmas fának!

Innen továbbindulva az emelkedés már megszűnt, és kisebb ritkításokon, tisztásokon keresztül pár perc alatt elértem a bekerített telken álló volt hercegprímási, mostanra egyházi üdülőt. Kerítése sarkában megtaláltam a szabványos dobozkát és benne kettő darab bélyegzőt is! Az egyik itt is a régi fém stempli volt, de találtam benne egy fémnyélre szerkesztett gumibélyegzőt is! Itt is pecsételtem a túrajelentésre, aztán továbbindultam. Átvágtam a Gerecse-hegy és a Kis-Gerecse közötti lapos nyergen – itt érkezett vissza a jelzés a hegytetőről – aztán ösvényre térve meredeken leereszkedtem egy kis völgybe. Átkeltem egy középfeszültségű távvezetéket keresztezve a túlsó oldalába, aztán már a Kis-Gerecse köves, sziklás oldalában süllyedt tovább az ösvény.

Az egyik szikla oldalában kis kegyhely található, ami az alatta lévő márványtábla szerint az általam nem ismert Kovács Mihálynak állít emléket. Innen az ösvény tovább lejtett a hegyoldalban, alattam pedig feltűnt a fák között a Vízválasztó völgye. Néhány perc alatt leértem a völgy aljába, egy tisztáson átvágva ismét kereszteztem a távvezetéket, majd egy sorompó után, egy furgon roncsánál kiértem a keskeny, kopott aszfaltútra. Jobb felé indultam el rajta a , és a tisztáson hozzánk társult jelzéseket követve, és lassan ereszkedve hagytam magam mögött a napfényes, oszlopcsarnokszerű bükköst. Az aszfaltozás megszűnt, kavicsos, murvás úton ballagtam tovább a bokros, ligetes mezőn keresztül, majd a Rancs fogadó bekötőútját elhagyva értem el a pusztamaróti tisztást.

Itt már hosszabban is megálltam pihenni, és habár csak fél tizenkettő felé járt az idő, meg is ebédeltem! Utána alaposabban körülnéztem a tisztáson, ugyanis eddigi túráimon a gyors pecsételést követően inkább csak átvágtam rajta. Persze most is pecsételtem, és csak ekkor vettem észre, hogy a tisztás bejáratánál álló magányos fenyőre szerelt dobozka szinte már teljesen „belegyógyult” a fa kérgébe!

Megálltam a fától csupán néhány lépésnyire lévő szép emlékmű mellett is, ami az 1526-os csatavesztésnek állít emléket. A hazánk történelmét nagyban befolyásoló mohácsi csata elnyomja a pusztamaróti tragédiát, pedig a mohácsi csatavesztés után a magyar hadak egy része sok menekülővel ide vonult vissza, de a törökök követték őket és az itteni harcban 25.000 magyar – közöttük sok nő és gyermek – veszítette életét. Az emlékművet 2003-ban emelték, és azt hiszem, méltó emléket állít a majd' ötszáz éve itt lezajlott tragédiának!

Hatalmas fenyőfa tövében állnak a pihenőpadok, ahol megebédeltem, mögöttük Pusztamarót régi temetője húzódik. Próbáltam kisilabizálni a feliratokat a réges-régi kőlapokon, de nem sok sikerrel, aztán a hátamra kaptam a motyót és átsétáltam a tisztán másik végébe, hogy megnézzem a Sólyomfészek üdülőtelepet is. A kis faházak hosszan sorakoztak rendezett környezetükben, mellettük pihenőpadok, asztalok, tűzrakóhelyek, távolabb információs tábla a környék térképével és a táborvezető elérhetőségével.

A és jelzések közösen hagyták el a tisztást keréknyomokon, aztán rögtön az erdőbe belépve egy útelágazásban balra tértek és kapaszkodni kezdtek a Maróti-hegy oldalában. Hamarosan felértem a lapos tetőre, itt egy elágazásban a balra, a jelzés jobbra tért. Ismét kereszteztem a már megismert távvezeték nyiladékát, aztán rövid erdei szakasz után kiértem egy hatalmas, bekerített irtásfoltra. A belépés meglehetősen furcsa volt: a rönkökből hevenyészett kapu tetejéről tucatnyi kötél függött le egészen a földig, rajtuk arasznyi fadarabok lógtak egymástól szintén arasznyi távolságra amolyan függönyként! Az irtásokat gyakran kerítik be, hogy a növekvő újulatot védjék az állatoktól, de ilyen típusú kaput még soha nem láttam!

Egyre ereszkedve átvágtam az óriási irtáson, közben feltűnt messze előttem a Mogyorósbánya feletti Kőszikla lapos, erdős teteje is. Jobbra-balra tekingetve észrevettem, hogy az árvalányhajas mezőn már körülbelül méter magasak a tölgy palánták. Olyan szabályosan nőttek és annyira egyforma magasak voltak, hogy ez csak valamilyen telepítés lehet! 2003-ban a fiammal még árnyas erdőben jártunk itt, talán húsz-harminc év múlva ugyanez lesz majd a helyzet! Csak érjük is meg!

Az irtás túlsó végén egy másik „függönyös” kapu után röviden még visszatértem az erdőbe, de a Vaskapu völgyét elérve ismét irtásfoltba botlottam. Az utat keresztező meredek völgy mindkét oldaláról kivágták a fákat, így jól lehetett látni a balra nagy vargabetűt tevő és a völgyfőt megkerülő földutat a mély árok túlsó oldalán! Kimentem egészen a szakadékszerű völgy szélére és lepillantva egy meredeken ereszkedő csapást vettem észre, ami aztán a túlsó oldalon felkapaszkodott a földútra! Továbbindulva, és a völgyfőt a földúton megkerülve elgondolkodtam azon, kinek van vajon kedve a talán hat-nyolcszáz méteres kerülőt jelentő kényelmes földút helyett – ahol a jelzés is halad – a meredek rövidítést használni? Ezen az úton halad a Kinizsi-100 teljesítménytúra is, talán az azon résztvevők kockáztatják meg ezt a talán ötpercnyi nyereségért? Nem tudom.

Egy jó tanács: a Vaskaput megkerülve a földút több ágra szakad, de nekünk át kell vágni a következő irtásfolton a keréknyomokat követve a távoli távvezeték felé (igen, ez még mindig ugyanaz a vezeték!), mert annak a nyomvonalán vezet majd a további utunk. Az erdősarkon a vezetéket elérve ne keresztezzük a nyiladékát a keréknyomokon, hanem forduljunk balra, a vezeték nyomvonalát kísérő kidőlt-bedőlt kerítés külső – erdő felőli – oldalára! Azért mondtam ezt el ilyen részletesen, mert erre egyetlen szál jelzést sem láttam!

A következő több mint két kilométeren a távvezeték nyiladékában haladtam, hol a bal, hol a jobb oldalán, először szűk, benőtt ösvényeken, de aztán köves, kavicsos keréknyomokon. Kellemes hullámvasutazás volt ez, fel a dombtetőkre, le a kis völgyekbe, közben a tetőkről szép kilátás nyílt visszafelé a Gerecse-hegyre, előretekintve pedig a Bajóti Öreg-kőre. Végül a keréknyomok jobbra kifordultak a nyiladékból és áthaladtak egy nyitott kapun.

A kapun átérve rögtön vissza kellett fordulni balra, a kerítés mellé, egy alig látható ösvényre. Egy darabig a kerítést követték a nyomok, aztán elérve a távvezetéket jobbra fordulva hosszan ereszkedni kezdett az ösvény, egészen a Bajót és Bajna közötti országútig. A kéktúra itt balra fordulva egy szakaszon az országúton halad, de én betértem az út túlsó oldalán lévő kis erdei pihenőbe. Letelepedve a pihenőpadokra megettem egy szendvicset, aztán az órámra nézve láttam, hogy majdnem két órám van még a Mogyorósbányáról Dorogra tartó korábbi busz 15:45-ös indulásáig! Tehát még kényelmesen elérhető!

Így aztán nem is szüttyögtem sokáig, hátamra kaptam a zsákot és nekiindultam az országút kaptatójának. Körülbelül kétszáz méter után, az út egy jobbkanyarjában tértem jobbra, egy, a hegyoldalban kapaszkodó nyiladékra, innen pedig talán száz lépés után hívtak a jelek balra, egy szűk ösvényre. Itt a letéréseknél nem árt figyelni, könnyű ugyanis elvéteni az utat! Meredeken szaladt neki a Domonkos-hegyek az ösvény, aztán balról keréknyomok fordultak alám, akkor a kapaszkodó is megenyhült. Egy elágazásban a nyílként felfestett kék jel alapján balra tértem és a gerinc közelében kapaszkodtam egyre magasabbra a földúton.

Jobb oldalon nagyobb irtásfoltok nyíltak, ezeken keresztül tisztán lehetett látni a Kecske-kő bányászattal felsebzett oldalát. Csillesoron szállítják a kifejtett kőzetet a bányától a lábatlani cementgyárig. Tovább emelkedve aztán már a Gerecse-hegy is feltűnt a tetején a TV-toronnyal az irtások széléről. Még ezelőtt két évvel is, amikor legutoljára erre jártam, az erdő eltakarta a kilátást, de most percekig elnézelődtem, még jónéhány fényképet is készítettem! Ezen a környéken a favágásnak elég sok jelzés is áldozatául eshetett, mert meglehetősen ritkásan lehetett csak látni egyet-egyet!

Lassan elértem a lapos, enyhén hepehupás hegytetőt és átvágtam rajta a földúton. Egy vadetető után észak felé fordult az út és egy kis magaslatra felkapaszkodva ötös útelágazásba értem. Ezt a pontot jól jelölte a 2002-es kéktúra atlaszom, itt jobbra a második úton kellett továbbindulni, körülbelül derékszögben fordulva! Innen már folyamatos ereszkedéssel értem el az erdőhatárt és a mezők szélét. A fák közül kilépve aztán kinyílt előttem a panoráma: a Gete-hegységet, vagyis a Nagy-Getét, a Hegyes-követ és a Kősziklát lehetett látni, amint egy vonalban sorakoztak egymás mellett! A Kőszikla erdős oldala alatt pedig megpillantottam Péliföldszentkereszt házait is!

A mezőszélre kanyarodó földúton tovább ereszkedve később feltűnt a Bajóti Öreg-kő, utána hamarosan elértem a Péliföldszentkeresztre vezető aszfaltutat, amin jobbra indulva tíz perc alatt megérkeztem a zarándokhelyre. Az Öregek Otthona előtt elhaladva értem el a templom feljáróját, ezen elindulva, aztán az épületek melletti sétányon végigballagva pedig a pihenőpadokat és a pecsételőhelyet. Bélyegeztem a fémpecséttel a túrajelentésre, aztán indultam tovább. Tavaly egy autós kiránduláson már végigjártam a szépen rendbe hozott Kálváriát és megnéztem a Don Bosco-házat, de a zarándoktemplomot most is – mint korábban mindig – zárva találtam!

Így aztán továbbindultam a jeleket követve és a kis dombról leereszkedve néhány perc alatt elsétáltam a Szent-kútig. Itt tulajdonképpen két forrás fakad: az eredeti Szent-kút foglalata a rét szélén, a domb tövében található, az idén foglalt Mária-kút pedig a tisztáson – rajta precíz tájékoztató tábla: Nem ivóvíz! A háttérben egy kis Lourdesi-barlang van kialakítva. Itt is pihenőpadok, asztalok vannak elhelyezve, de én indultam tovább.

Egy kis kapun áthaladva – rajta tábla: Kérlek, csukd be! - és egy árok bal oldalán haladó ösvényre térve kis erdőfolton vágtam keresztül egyre emelkedve, aztán egy bekerített mező szélére értem ki. Földútra fordultam, ami a kerítés mentén vezetett, előttem a távolban ismét feltűnt az Öreg-kő. Elérve a bekerített terület északnyugati sarkát vettem csak észre, hogy a kerítésen belül vagyok (hiszen a kis kertkapun keresztül léptem be ide még a forrásoknál), a jelek itt jobbra térítettek, végig az északi kerítés mentén vezető keréknyomokon. Innen nagyjából száz lépés után tudtam balra fordulni, és egy kapun keresztül (ezen is tábla: Kérlek, csukd be!) kijutni a bekerített területről.

Az erdőbe belépve ösvényen kapaszkodtam tovább az Öreg-kő oldalában, és nagyjából tízperces menettel értem el a sziklafal tövében kiépített erdei pihenőt. Itt már hosszabban is megpihentem. Az innen induló jelzésű ösvényen, és egy beton lépcsősoron fel lehet kapaszkodni a sziklás hegyoldalban nyíló Jankovics-barlanghoz és a kilátóhelyhez. A sziklákról nagyon szép panoráma nyílik a Dunára és Esztergomra, egyszerűen nem szabad kihagyni! Én most nem másztam fel, többször jártam már ott, meg az időmbe sem fért volna bele.

Még mindig volt majdnem egy órám a mogyorósbányai busz indulásáig, de azért nem akartam percre pontosan kiszámítani az érkezésem, ezért aztán továbbindultam. Szűk ösvényen ereszkedtem le az erdőben kanyargó keréknyomokig, ezeken balra térve pedig először az erdőben, aztán a bokros-ligetes hegyoldalban átoldalaztam az Öreg-kő és a Gyertyános közti széles nyergen. Egy elágazásban jobbra térve ismét erdőben folytattam az utam, és most már a Gyertyános oldalában haladva értem el azt a mezőt, ahol eddig minden ottjártamkor beszántva találtam a földutat! Most sem volt ez másképp, átvágtam a talán száz méter széles szántáson, és a túlsó oldalán valóban folytatódott az erdei út!

Innen már néhány perc alatt elértem egy fakeresztnél a Mogyorósbányára levezető, bokaficamítóan nagy kövekkel kirakott erdei utat, amin leereszkedve negyed óra alatt megérkeztem a falu főterére, a buszfordulóba. Még mindig volt huszonöt percem a busz indulásáig, így aztán elballagtam a Kakukk sörözőig, pecsételtem, ittam egy üveg hideg sört és kényelmesen visszasétáltam a buszmegállóba.

A 15:45-kor induló busz pár perccel négy után ért át Dorogra, és a városházánál leszállva róla öt perc alatt átsétáltam a vasútállomásra. Zárva volt a pénztár, de én most nem akartam itt pecsételni, így aztán a peronon letelepedve kényelmesen megvártam a Budapestre induló három kocsis Siemens Desirot. A 16:22-kor szinte üresen érkező szerelvény csak Piliscsaba után a Pázmáneumnál népesedett be Pestre tartó egyetemisták hangosan beszélgető csapatával, végül háromnegyed hat felé érkeztem meg a Nyugatiba. A Nagykörútra kilépve még éppen elértem egy hatos villamost, aztán a Móricz Zsigmond körtéren szinte röptében elkaptam egy induló 33-as buszt, így háromnegyed hét felé már haza is értem!