A szokásostól eltérően még maradt néhány nap szabadságom 2008 őszére is, ezért az október 23.-i ünnep négynapos hétvégéjét megtoldottam még három nap fizetett szabadsággal, így lett egy teljes hetem. Ezekre a napokra több túrát is szerveztem: 20.-án, hétfőn bejártam a Bányahegy – Mogyorósbánya szakaszt, az ünnep utáni csütörtökön pedig nekiveselkedtem a Dorog és Hűvösvölgy közötti távnak, hogy két nap alatt ezt is letudjam. Mindhárom szakaszt végigjártam már a második kéktúra bejárásom kapcsán, de akkor más túrákhoz, kirándulásokhoz kapcsoltan, több részletben végeztem ezt. Mivel ezeket a szakaszokat már több évvel ezelőtt teljesítettem, úgy gondoltam, nem árt az emlékeimet kissé felfrissíteni, és most már célzottan, kéktúraként újra bejárni azokat!

Október 24.-én, pénteken reggel a 07:20-kor induló Siemens Desirora szálltam fel a Nyugatiban, és fél kilenc után pár perccel értem vele Dorogra. Aznapra szép, napos, csendes őszi időt ígértek a meteorológusok, de eléggé párás, kissé talán ködös nap lett belőle, ráadásul még az ég is borult volt. Mindez persze nem zavart, ennek a túrának inkább csak a tapasztalatgyűjtés volt a célja, és bár erről a szakaszról amúgy is elég sok képem volt már, persze magammal vittem a fényképezőgépem is.

Több turista is leszállt velem együtt a kihaltnak tűnő dorogi állomáson, és szinte valamennyien a pénztár felé vettük az utunkat. Ott aztán mindenki hátizsákjából előkerültek a kéktúra igazoló füzetek, az enyémből pedig a túrajelentés. Előttem egy háromtagú család dugta be a pénztárablakon keresztül a füzeteket, saccra a szülők velem egykorúak lehettek, fiuk pedig nagyjából annyi idős, mint Gábor fiam. Utolsóként én kaptam stemplit a papíromra, aztán ahogy eltettük a holmit a hátizsákokba, szóba is elegyedtünk egymással. Kovácsék szintén erre a szakaszra készültek, így aztán természetes volt, hogy együtt indultunk el az állomásról. Később kiderült, jól döntöttünk, a tempónk szinte teljesen azonos volt, így nem kellett alkalmazkodnunk egymáshoz, és egy jót beszélgettünk a túra folyamán.

Az állomásépület mellett leereszkedtünk a sínek alatt átvezető gyalogos aluljáróba, itt aztán balra fordulva a Pilis felé vettük az utunkat. Végighaladva a hosszú, kongó folyosón a Zsigmondy lakótelep parkjának szélére érkeztünk. Jobbra fordultunk, a Munkás utca sétányára, tőlünk balra a parkban álltak a házak, jobbra, az utca aszfaltcsíkján túl a vasútállomás vágányai húzódtak a már félig lebontott betonkerítés mögött. Elhaladtunk a hajdan nagy időket is megélt focipálya mellett – a rendszerváltás előtt a bányák által „szponzorált” csapat sokáig NB1-es volt, többek között Buzánszky Jenő és Grosics Gyula is játszott a csapatban!

Az áruház mögött balra, egy kitaposott ösvényen átvágtunk a tér valaha talán füves parkján, majd a családi házak közötti keskeny utcákon kiértünk a Petőfi térre. Elhaladtunk a költő mellszobra előtt, majd továbbmenve lakótelepi sorházak és a református templom kertje között jutottunk ki a Köztársaság útra. Jobbra fordulva ezen indultunk tovább a gyér jelzéseket követve, de aztán hamarosan balra térve a Kesztölci utcán folytattuk az utunkat. Kis emelkedővel kereszteztük a már régen felszámolt Homokvasút töltését, aztán azzal párhuzamosan ballagtunk tovább és hamarosan elértük a lakott terület szélét. A jelzések elég megbízhatóan vezettek keresztül a városon, és bár nem voltak sűrűn felfestve, kereszteződésekben, elágazásokban a továbbvezető út mindig jelölve volt.

Az utolsó házak után a Homokvasút itt már meglehetősen magas töltése jobbra kanyarodott, de mi balra indultunk tovább egy ösvényen. Kis gyaloghídon keltük át a Kenyér-mezői-patak felett, majd egy mezőn jobbra, srégen átvágva a túlsó szélén futó keréknyomokon indultunk tovább. Mellettünk balra fiatal akácerdő húzódott, ide tértünk be egy szűk ösvényre fordulva talán 2-300 lépés után. Régebben nem volt egyértelműen jelezve a letérés helye, most viszont kitűnően fel voltak festve a jelzések! A nyomok enyhén kanyarogva, kissé emelkedve vezettek először egy ligetes erdőrészen keresztül, aztán beértünk egy sűrű, fiatal akácosba. Körülbelül tízperces menettel jutottunk ki egy, az erdőben futó földútra.

Jobb felé indultunk el rajta és hamarosan magunk mögött hagyva a fákat kiértünk a Kesztölc melletti mezőkre. Előttünk a forgalmas, Dorogot elkerülő 117-es út aszfaltcsíkja futott, mögötte pedig feltűnt a Kétágú-hegy jellegzetes, kétpúpú alakja. Sajnos a pilisi panorámát számtalan háztartási hulladék-kupac és több tucatnyi, kibelezett és a földút mellett szétszórt hűtőszekrényroncs rontotta el, ezek között átvágva értük el a főutat. Egy rövid forgalmi szünetet kihasználva átkeltünk rajta, aztán néhány méternyit ballagtunk a szélén balra, északi irányban.

Jobbra letértünk a Kesztölcre vezető aszfaltútra – itt korlát zárja el az autók számára a behajtást, de gyalogosan meg lehet azt kerülni. Rövid sétával elértük az Akácos utca szélső házait, ezek mellett folytattuk utunkat az enyhe emelkedőn. Zegzugosan vágtunk át Kesztölc újtelepi részén, az utcasarkokon a felfestett jelzések megbízhatóan vezettek bennünket. Röviden rátértünk a község főutcájára, az Esztergomi útra, innen az éppen zárva lévő Hársfa söröző mellett fordultunk balra, a Kétágú-hegy felé vezető keskeny aszfaltútra. Hamarosan magunk mögött hagytuk Kesztölc utolsó házait is, mellettünk jobbra feltűnt a Cseresznyés-hát füves, ligetes domboldala.

Az aszfaltút egy nagy, íves jobbkanyarral kerülte meg a dombot, előttünk pedig a Kétágú-hegy sziklás domboldala emelkedett. Az útról való letérést az aszfaltra festett kopott kék nyíl mutatta, itt balra fordulva egy szűk ösvény vezetett keresztül az út menti dzsindzsáson. Néhány lépés után keréknyomokra értünk ki, itt balra fordulva kellett menni néhány métert, míg el nem értünk egy jobbra térő ösvényt. Ezen vezetett tovább a kéktúra a hegyek felé.

Sajnos, ez a többszörös irányváltás nincs pontosan jelölve sem a térképen, sem a valóságban, itt csak tapasztalat, vagy pontos leírás alapján lehet átjutni! Én már többször is voltam itt, eléggé ismerem az utat, de első alkalommal, amikor a fiammal jártam erre az első kéktúra bejárásunkkor, bizony alaposan elkevertünk a sok irányváltás miatt és elfelejtve jobbra fordulni a továbbvezető gyalogútra, messze begyalogoltunk a Kesztölc feletti hétvégi telkek közé!

A Kétágú-hegy felé tartó és enyhén emelkedő ösvény elvezet a „kutyás tanya” előtt, az itt lakó két eb, ha éppen nincs megkötve, néha az ösvényig kimerészkedve szokta megugatni az erre túrázókat. Továbbhaladva egyre meredekebben kapaszkodott az utunk, aztán keresztezve egy másik, a domboldalban szintezve haladó keskeny aszfaltutat nekiindultunk a komolyabb kaptatónak. Elhanyagolt kertek mellett, kisebb akácos foltokon átvágva kanyargott felfelé a földút, aztán lassan elértük a Kétágú-hegy sziklái tövében húzódó hosszú mezőket.

Útelágazáshoz értünk: egy beton villanyoszlopra festett jelek szerint az itt kezdődő jelzés indult tovább egyenesen, hogy aztán egyre meredekebben kapaszkodva beszaladjon a Kétágú-hegy két „ága”, vagyis sziklás csúcsa közé, a jelzés pedig itt jobbra tért, hogy a sziklák alatti mezőkön futó keréknyomokon haladjon tovább.

Itt érdemes néhány percre megállni, mert a mezőkről nyíló panoráma egészen csodálatos! Előretekintve a Kétágú-hegy hosszú, sziklás vonulata terül el előttünk, visszafordulva pedig a Dorogi-medence tárul a szemünk elé: alattunk Kesztölc házait látjuk, kissé távolabb, a mezők túlsó oldalán Dorog terül el, mögötte jól látható a Nagy-Gete tömbje is. Már több mint egy órája indultunk Dorogról, így megálltunk itt néhány percre pihenni. Sajnos a párás idő miatt a kilátás most eléggé gyér volt, de azért a távolban ki tudtuk venni a Gete tövében fekvő kisvárost.

Továbbindulva végigoldalaztunk a sziklák tövében elterülő keskeny mezőn, tőlünk jobbra hosszan elkísérte utunkat a völgyben fekvő Kesztölc látványa, előttünk pedig kissé jobbra feltűnt Klastrompuszta néhány épülete is a távoli domboldalban. A keréknyomok szintezve, kissé hullámvasutazva vezettek végig a hegyoldalban, nagyjából húszperces út végén értük el rajtuk haladva az erdőt.

A fák közé belépve emelkedésbe kezdett az utunk, egy szinttel magasabbra kapaszkodtunk a hegyoldalban, aztán utána hosszú lejtő kezdődött, ami kitartott szinte a Klastrompusztára vezető aszfaltútig. Erre ráfordulva balra indultunk el, az enyhén kanyargós úton haladva feltűnt előttünk a Pilis-tető erdős oldala is. A pénteki nap dacára eléggé nagy volt az autóforgalom a keskeny úton, percenként kellett félreállnunk a kanyarokat szisztematikusan levágó, a fák közül hirtelen felbukkanó autósok elől. Enyhén kapaszkodva negyedóra alatt érkeztünk meg Klastrompusztára, mellettünk jobbra megpillantottuk a tisztást a pihenőpadokkal, aztán továbbmenve már pár perc alatt megérkeztünk az egyre meredekebb út végén lévő T elágazásba.

Jobbra fordulva feltűntek az út melett a kolostor romjai, mellettük pihenőpadok, asztalok voltak. Itt mindenképpen meg kell állni, mert a padok mellett, az elágazásban található villanyoszlopon van a kéktúra bélyegző kis dobozkája, meg aztán a romokat is érdemes megtekinteni. 2003-ban, első ittjártamkor még eléggé el volt hanyagolva a romkert, mostanra már szépen konzerválták és parkosították a pálos szerzetesrend első kolostorának maradványait. A kerítésen kívül körbesétáltuk a bekerített romokat, aztán mivel nyitva volt a kapuja, bent is végigmentünk a falmaradványok között.

Elköltöttük korai ebédünket a padokon, aztán továbbindultunk. Ismét visszatértünk az erdőbe, az enyhén kapaszkodó földúton egy bekerített terület határán haladtunk tovább. Hamarosan kisebb nyeregbe értünk fel, feltűnt mellettünk a Szent Péter-fa, egy igencsak öreg, göcsörtös törzsű tölgy. Jól kitaposott földút keresztezte itt utunkat, aztán már lejtve kiértünk az erdőből a Piliscsév feletti mezőkre. Itt a rét jobb szélén folytattuk az utunkat, aztán egy ligetes erdőrészt keresztezve egy másik mező bal oldalára oldalazott át az utunk. Errefelé meglehetősen ritkásan vannak felfestve a jelzések, de nehéz elvéteni az utat: elég, ha nem térünk le a keréknyomokról!

Kereszteztünk egy 120 kV-os távvezetéket, aztán az utunk betért a balról mellettünk húzódó akácosba. Leereszkedtünk egy kis árokba, ennek a mélyén haladtak tovább a keréknyomok. Első bejárásunkkor ez az út eléggé el volt hanyagolva, széles csalánmezőkön kellett átkelnem a fiammal, de azóta bármilyen évszakban is jártam errefelé, az út mindig szépen ki volt tisztítva! Most is kényelmes sétával értük el rajta Piliscsév szélső házait, aztán néhány perc múlva a falu főterét a római katolikus templomnál.

Ráfordultunk a falu főutcájára, a Béke utcára, aztán az íves jobbkanyarja után leültünk pihenni a zárva lévő kocsma előtti faasztalokhoz. Pihentünk egy sort, aztán elővéve a Piliscsabáról induló vonatok menetrendjét (ezt még reggel gyűjtöttem ki otthon az internetről) elhatároztuk, hogy nem sietünk az alig egy óra múlva induló vonathoz, inkább a következőhöz tervezzük az érkezésünket. Így aztán még elüldögéltünk néhány percet kényelmesen, csak utána indultunk neki a túránk utolsó szakaszának. Mostanra már az időjárás is kezdte megemberelni magát, lassan eloszlottak a felhők, melegen kisütött a Nap.

Végigballagtunk a Béke utca hosszú egyenesén, aztán a következő jobbos kanyarjában tértünk le róla balra, hogy a régi katonai temető és egy park mellett elhaladva a Temető utcán megkezdjük a következő – viszonylag enyhe – kapaszkodást. Előttünk a Nagy-Somlyó erdős oldala emelkedett, de szerencsére ezt a hegyet nem kellett megmásznunk, mert a jelzések a Temető utcáról balra, a Szilvás utcára tereltek bennünket. Ezen ballagva értük el a falu végét és folytattuk utunkat az onnan egyenesen továbbinduló jól kitaposott földúton.

Továbbra is enyhén emelkedett az utunk, így kapaszkodtunk fel a Nagy-Somlyó és a Szirtes-tető közötti széles nyeregbe. Utunk néha több méter mélyen bevágódott a löszös, homokos domboldalba, erre bizony nem sok felfestett jelzést láttunk a magasan felettünk álló útmenti fákon!

Kényelmes tempóban értünk fel a széles, irtásfoltos dombgerincre, aztán a túlsó oldalára átbillenve lazán ereszkedni kezdtünk. Első kéktúra bejárásunk leírásában néhány sorral elintéztem a Piliscsév és Piliscsaba közötti szakasz leírását, és hiába erőltetem az agyam, most sem tudok sokkal többet írni erről a részről! Viszonylag könnyen járható út ez, a feléig enyhe emelkedő, utána pedig ugyanolyan mérsékelt lejtő, bármelyik irányból is indulunk neki ennek a szakasznak!

Piliscsaba szélső házait elérve a hosszú és szinte teljesen egyenes Csévi utcán indultunk tovább, aztán jobbra fordultunk a Wesselényi utca fasorára. Ezen értük el a vasúttal párhuzamosan futó Kálmán király utcát, majd erre rákanyarodva feltűnt mellettünk a vasútállomás épülete. A jelzéseket követve egy gyalogos felüljárón átkeltünk a sínek felett, aztán mivel be volt zárva az állomásépületben a pénztár, az állomásfőnöki irodába betérve kértük el a kéktúrás pecsétet.

Az adminisztráció elvégzése után kiültünk az állomásépület elé a pihenőpadokra, ott vártuk meg a Nyugati pályaudvar felé induló Siemens Desiro motorvonatot.