Az október végi négynapos összevont ünnepre két túrát is terveztem, előző nap, 24.-én a Dorog és Piliscsaba közötti távot teljesítettem, ezen a napon pedig folytattam az utamat Piliscsabáról egészen Hűvösvölgyig. Mindkét szakaszt végigjártam már és bélyegeztem is az igazoló füzetben a második bejárásom kapcsán, de akkor nem kimondottan kéktúráztam, hanem más túrák folyamán tértem rá az Országos Kéktúra útvonalára bizonyos pecsételőpontok között. Viszont most, amolyan tapasztalat összegezés céljából jártam végig ezeket a szakaszokat újra, most szigorúan a jelzéseket követve, hogy viszonylag friss információkkal szolgálhassak a túraszakaszok leírásánál.

Tehát október 25.-én reggel, hasonlóan az előző naphoz a Nyugati pályaudvarról 07:20-kor Esztergomba induló Siemens Desirora szálltam fel, de most persze csak Piliscsabáig vettem rá jegyet. Kora reggel még csillagos volt az ég, amikor otthonról elindultam, de napkeltekor már vastag ködtakaró ülte meg a Solymári-völgyet, a vonat csak Pilisvörösvár után tudott kiemelkedni belőle a nyereg felé kapaszkodva. Innen már jól látható volt, hogy a pilisi hegyek: a Kevély, a Hosszú-hegy és a Pilis-tető mint szigetek álltak ki a ködtengerből.

Féltem, hogy az alagúton átérve a Dorogi-medence is ködös lesz, de szerencsém volt, mert vakító kora reggeli napsütésben ereszkedett le a vonat Piliscsabára. Leszállva róla meglátogattam az előző naphoz hasonlóan az állomásfőnöki irodát, hogy pecsétet kérhessek a túrajelentésre – természetesen a kéktúra igazoló füzetbe nem kellett bélyegeznem a korábban már ismertetettek szerint, azt el sem hoztam erre a túrára magammal. A vonaton működött a fűtés, az irodában is kellemesen meleg volt, viszont egy perc alatt fázni kezdtem, amikor kilépve onnan készülődni kezdtem az egyik pihenőpadnál. Így aztán elővettem a hátizsákból a dzsekimet is, abban indultam neki az aznapi távnak.

A túra első egy-két kilométere eléggé unalmas volt, amíg átvágtam Piliscsaba családi házai között a meglehetősen szórványosan felfestett jelzéseket követve. Az állomásról indulva először a Vasút utcán ereszkedtem lefelé, aztán a Bajcsy-Zsilinszky utcát keresztezve a jóval keskenyebb Béla király utcán haladtam tovább. Innen jobbra letérve végigoldalaztam a temető mellett egy földúton, aztán a kerítése sarkát megkerülve rátértem a Temető utcára. Ezen értem el a települést átszelő 10-es utat, a Fő utcát. Ezt keresztezve az Új utcán indultam tovább, előttem a szemben lévő dombtetőn jól látszottak a Garancsliget lakópark épületei.

A falut az Új utcáról balra fordulva a Kálvária utcán hagytam el, de még a házak között jelzések hívtak balra, a Kálvária felé. Már többször is megmásztam a piliscsabai Kálváriát, nagyon szép kilátás nyílik a cikkcakkban a stációk között kanyargó és egyre meredekebben emelkedő sétányról a falura és tágabb környezetére, mindenkinek csakis ajánlhatom ezt a rövid kitérőt! Én most kihagytam ezt a látnivalót, inkább tovább folytattam az utamat az egyre inkább kikupálódó faluszéli telephelyek mellett. Évekkel ezelőtt itt még csak lepusztult barakkok álltak néhány kisebb cég telephelyén, mostanra azonban már rendezett ipari parkká nőtte ki magát a környék!

Az utolsó kerítést is elhagyva továbbindultam a kopott, keskeny, dombok közé vezető aszfaltúton. Egy középfeszültségű távvezeték társult mellém, néhány száz méter után ennek a betonoszlopára volt festve a jobbra való letérést mutató jelzés. Ezen a környéken 2008 tavaszán – amikor utoljára jártam itt – vagy 60-80 cm vastag nagynyomású gázvezetéket fektettek le, a környéket alaposan feltúrva és átrendezve. Akkor gödrök és árkok között botladozva vágtam át ezen a részen, de mostanra már rendezték a terepet! Ezen a környéken megváltozott a kéktúra útvonala is, és mivel a jelzések még nem egyértelműek, itt inkább leírom részletesen a továbbhaladást!

Tehát most a betonoszlopra festett jelnél látszólag vadiúj, dózerolt földút indult jobb felé, keresztül egy fémsorompón. Ezen folytattam az utam, aztán a sorompó után elhaladtam a gázvezeték nyomvonalát jelző 62-es számú oszlop mellett. Talán száz méterrel arrébb, a földúttól balra álló fán egész jelzéskavalkád látható, szerintem még az sem ismeri ki magát rajta, aki ezt elkövette! A sok jelzés közül egy a jobbra induló gyalogút felé tereli a gyanútlan túrázót, azon továbbindulva pedig még kopott jelek is láthatók az ösvény melletti fákon, de nem az a jó út, az a kéktúra régebbi nyomvonala!

Maradjunk továbbra is a földúton, aztán talán száz lépéssel később, az elágazásban forduljunk jobbra. A távolban feltűnik előttünk egy, az utat lezáró kétszárnyú kapu, precíz jelzésekkel ellátva. A kaputól jobbra áll a tájvédelmi körzet táblája, felette kis piktogramokkal jelölt tilalmak és korlátozások egész sora. Én itt most nem részletezem őket, aki akarja, böngéssze végig azokat, mindenesetre a további gyaloglást egyik sem tiltotta! A zárt kaputól balra lévő létrán átmászva pedig már nyugodtan induljunk tovább a földúton, innen már nem lesz több problémánk egy jó darabig a jelzésekkel!

Továbbmenve aztán a földút egy bekerített rét mellé érkezett, itt jött meg a mező jobb oldalán a jelzés régi útja (2003-ban még ezen jártam a fiammal!). Még áll a kerítésen átvezető létra, a mező szélén lévő fákon egy-két kopott jelzés is látszik, de a korábbi ösvényt már benőtte a gaz! Ettől a ponttól aztán a földút egy hatalmas balos kanyarba kezdett, ami megkerülte a Csaba-hegy erdős oldalát. Az út a kanyar végén felvette azt a délkeleti irányt, amit sokáig meg is tartott. Bal felől a Csaba-hegy erdős oldala kísérte a földutat, jobbra egy korábbi irtásfolt helyén növő gazos, susnyás akácos terpeszkedett.

Később egy útelágazásnál egy hatalmas, bekerített tarvágást értem el, majdnem egyenesen kellett itt továbbindulni, a kerítés mentén vezető keréknyomokon. Aztán az irtásfolt ék alakban összeszűkült, a végén, a kerítéssaroknál pedig végre beléptem az erdőbe. Itt már a Köris-völgyben vezetett az út, de az erdő fáitól nem lehetett látni az út két oldalán a domboldalakat. Néhány perc múlva egy kallantyúval kinyitható fémkapuhoz értem, előtte egy fémrudakból épített küszöbszerű vadcsapda volt keresztben az úton. A kapun áthaladva aztán balra feltűnt az Erzsébet kút foglalata és a mellette álló tájékoztató tábla is.

Innen továbbindulva a jelzések eléggé megritkultak, de nem is kell erre sűrűn felfesteni őket, hiszen elég a völgy alja közelében haladó szinte egyenes úton maradni! Később a völgy falai összébb szűkültek, az út is lassan emelkedni kezdett. Néhány perc múlva már szurdokszerűen szűk falak között jártam, aztán egy ponton a keréknyomok hirtelen jobbra kikapaszkodtak a völgy aljából. A térkép nem jelzi pontosan hol végződik a Kőris-völgy és kezdődik a Bükkös-árok, de valahol itt lehet a kettő közötti határ! Egy darabig most a völgy jobb oldalában oldalazott az út, több lépcsőben egyre feljebb kapaszkodva, aztán egy ponton kereszteztük a völgyalapot és a bal oldalára váltott az út.

Itt, ha felnézünk balra a hegyoldalba, különös formájú sziklaalakzatokat láthatunk szinte a fejünk felett! Továbbindulva már a völgy bal oldalában kapaszkodott tovább a gyalogút, aztán később ismét a jobb oldalára váltott át. Innen pár perces hegymászással értem el azt a pontot, ahol szemből, Pilisszentiván felől megérkezett a jelzés. Itt a jelzés gyalogútja élesen jobbra fordult, és egy darabig szintezve haladt a Nagy-szénás oldalában. A pihenő azonban nem tartott sokáig: az út újra emelkedni kezdett, aztán nem sokkal ezután egy éles bal töréssel nekiindult a Nagy-szénásra vezető út a legmeredekebb szakaszának!

Nagyjából negyedórás kapaszkodás után fújtatva értem fel a Kutya-hegy és a Nagy-szénás közötti ligetes nyeregbe. Itt a tisztáson álló magányos fenyőre festett jelek balra küldtek tovább, a réten áthaladó keréknyomokon, de inkább egy pár percre leültem pihenni a szép napsütésben a mező füvére. Nem üldögéltem azonban sokáig, egyrészt itt már éreztem az időközben feltámadt hideg északi szelet, másrészt a szél felhőket is hozott, és a Nap elbújt mögéjük. Újra felkaptam hát a még a kapaszkodó elején levetett széldzsekimet, és elindultam a Nagy-szénás csúcsa felé. Mezőkön, erdőfoltokon átvágva értem fel a keréknyomokon közvetlenül a csúcs alá. A hegytető felé ott kellett letérni a keréknyomokról, ahol azok egy kis kaptatón egy nyeregbe érkeztek fel. Itt a kövekre festett jelek bal felé térítettek, és egy ösvényen követve azokat nekiindultam a végső kaptatónak. Néhány perc alatt értem fel az igencsak huzatos hegytetőre!

A Nagy-szénás szerintem a Budai-hegység legszebb természetes kilátópontja, a kopár, köves csúcsról belátható szinte a teljes Pilis és Budai-hegység. Már számtalanszor jártam fenn a tetőn, és élveztem az innen nyíló lélegzetelállító körpanorámát, de most sajnos nem volt valami szép a kilátás! A Dorogi-medencét mostanra köd ülte meg, így nem láttam Piliscsabát sem, ahonnan aznap reggel elindultam, a másik irányban pedig a Pilis és a Budai-hegyek árnyékban voltak, ráadásul az alacsonyan járó felhők a csúcsokat is elfedték néha. Próbáltam lehúzódni a viszonylagosan szélárnyékos délkeleti hegyoldalra, de a kapaszkodás miatt leizzadva itt is hamarosan fázni kezdtem! Gyorsan bekaptam egy szendvicset, leöblítettem egy kis vízzel, megettem a szokásos „csúcs-csokit” aztán továbbindultam.

Tapasztalatból tudom, hogy a Nagy-szénás kopasz csúcsára könnyű felkapaszkodni, hiszen csak mindig felfelé kell menni, aztán valahogy csak felérünk, viszont nehéz megtalálni a lefelé vezető helyes utat a kopár hegyoldalban kanyargó sok nyom között! Most megpróbálom ezt is részletesen elmesélni!

Tehát induljunk el nagyjából délkelet felé, a távolban jól látható Hármashatár-hegy irányába. Kis kopár nyeregbe ereszkedünk le, itt a következő kopasz oldalcsúcs bal oldalában kell továbbindulni az eddigi ösvényünkből Y alakban kiágazó szintező nyomokon. Erre már láthatunk egy-két jelet is elvétve az ösvény melletti kövekre festve! Aztán a domboldalban megérkezik hozzánk fentről egy ösvény, ami lefelé indulva beszalad az erdőbe. Erre térjünk rá és a jelzésekkel együtt érkezünk le néhány perc alatt a volt nagy-szénási turistaház helyén álló emlékfalhoz és pihenőpadokhoz. Itt a balra tér, de mi jobb felé induljunk tovább a hegyoldalban kanyargó, szintező földúton. Ennyi az egész!

Elindultam tehát a földúton és sokáig haladtam rajta gyakorlatilag vízszintesen, aztán egy fenyvest elérve kezdődött a hosszú lejtő. Meredeken ereszkedtem a köves gyalogúton, a gerinc egy pontjáról jól látszott jobbra, a völgyben fekvő Nagykovácsi. Elértem a Nagy-szénási fokozottan védett terület határát jelző sorompót és tájékozató táblát, aztán tovább ereszkedtem most már a szélső víkendházak kerítései mentén. A lejtő lassan megenyhült, a földúton elhaladtam egy magas mobiltelefon átjátszó torony tövében, talán száz lépéssel később pedig egy kis tisztáson balra tértem az útról, az erdőbe beoldalazó gyalogösvényre.

Később a jelzés mellé társult az Antal-árkon keresztül Pilisszentivánról érkező jelzés is, aztán a gerincre jobbról felérkező aszfaltúton megjött a is. A gerincen, az erdőhatáron továbbinduló keskeny aszfaltcsíkon folytattam az utam, mellettem jobbról a zsíroshegyi víkend- és családi házak hosszú sora húzódott, a villanyoszlopokon pedig katonásan sorjáztak egymás alatt a , a és a jelek. Kis dombtetőre kapaszkodott fel az út, a tetőn ágazott ki balra a zsíroshegyi szénbányák hajdani csillesorához vezető kis ösvény. A már több évtizede bezárt bányák emlékét őrzi a néhány, mementóként meghagyott fémoszlop.

Továbbindulva a lejtőbe forduló úton az aszfaltozás lassan elfogyott a lábam alól, aztán a legutolsó házak után ismét beléptem a földúton az erdőbe. Megkerültem egy fémsorompót, és néhány perces sétával kiértem a volt zsíroshegyi turistaház tisztására. Most már csak a ház mindenfajta dzsindzsával benőtt romjai láthatóak, a és jelzések pedig jobbra átvágva a réten (a jelzések itt kiágaznak Solymár felé), és az erdőbe betérve elhaladnak a Muflon Itató előtt. Azonban itt egy néhány perces kitérőt javaslok!

A tisztás északi széléről indul egy rövid, jelzésű ösvény, ami felkapaszkodik a Zsíros-hegy tetején lévő fenyvesbe, aztán már a túlsó oldalon lejtve éri el az erdőhatárt és vezet tovább a hegyoldalból kiálló sziklák tetejére. Az út végéig, a sziklákig kisétálva aztán páratlan kilátást élvezhetünk! Szinte minden ház udvarára beláthatunk a közvetlenül alattunk elterülő Pilisszentivánon és Pilisvörösváron, mögöttük pedig a Pilisre nyílik innen is nagyszerű panoráma. Vétek kihagyni ezt a csodálatos kilátópontot! Sajnos, én csak nemrégiben fedeztem fel, és még soha nem volt olyan szép idő az ottjártamkor, hogy érdemes lett volna egy panorámaképet készítenem! De ami késik, nem múlik!

A Muflon Itató közvetlenül a és jelzések ösvénye mellett áll az erdőhatáron. Érdemes ide betérni, és pihenni egyet, már csak azért is, mert kéktúra pecsételőhely! Engem a hideg szél kergetett be az ivóba, és ha már leültem, kényelmesen meg is ebédeltem egy sör mellett. Innen aztán nem néznek ki senkit, ha előveszi az asztalánál ülve a hazait! Sajnos, a kéktúra pecsét még régebben eltűnt, ezért csak a céges bélyegzővel kaptam igazolást a túrajelentésre! Hosszabb pihenő után háromnegyed egy felé indultam tovább, akkor viszont úgy döntöttem, alaposan kilépek a következőkben, ugyanis szerettem volna négy órára már Hűvösvölgyben lenni!

A Muflon Itatónál kezdődő út kellemes erdőjárás volt kisebb hullámvasutazással végig a Kerek-hegyen keresztül és a lassan beerdősülő Kovácsi erdőföldek határán egészen a Remete-hegyig. Közben a jelzés kivált bal felé, hogy Budaligetre ereszkedjen le, oda tartott a jelzés is, ami később, már a Remete-hegyre vezető rövid és meglehetősen enyhe kapaszkodó elején ágazott ki a jelzés ösvényéből. Felkapaszkodtam a Remete-hegy lapos, erdős tetejére, aztán a túlsó oldalán már enyhén lejtve kereszteztem a három, egymással párhuzamosan haladó középfeszültségű távvezeték széles nyiladékát.

Itt éppen ottjártam előtt végezhettek bozótirtást, a levágott gallyak még szerte-széjjel hevertek előttem. A nyiladék után pár percre még visszatértem az erdőbe, de aztán kiértem a Remete-hegy meredeken leszakadó, sziklás déli oldalára. Itt is érdemes pár percre megállni és körülnézni, mert a kilátás innen is nagyon szép! Közvetlenül alattam a kanyargós Remete-szurdok húzódott – ide fogok a továbbiakban leereszkedni, mögötte a Hosszú-erdő-hegy valóban erdős oldala emelkedett. Távolabb, a volt adyligeti határőrlaktanya épületei mögött a Hárs-hegy, János-hegy, Normafa vonulat is feltűnt, a kilátókkal a hegytetőkön. Úgy látszott, a délben kezdődött felhősödés is véget ért, melegen kisütött a Nap.

Néhány perces nézelődés után megkezdtem a Remete-szurdok mélyére vezető meredek ereszkedést. Itt nem árt alaposan a lábunk alá nézni, mert könnyű rosszul lépni és aztán csúszni lefelé pár métert a sziklás ösvényen! A völgy alján átkeltem az Ördög-árok erecskéjén és felkapaszkodtam a szurdok jobb oldalán kanyargó sétányra. Itt már csak alig-alig ereszkedett az út, kényelmes sétával értem el a szurdok alsó végét. Most, hogy a levelek nagy része már lehullott, jól lehetett látni menet közben a Remete-hegynek a völgy fölé tornyosuló sziklás oldalát!

A Remete-szurdok alsó vége a természetvédelmi terület határa, közvetlenül a széles sétányt az autóforgalom elől elzáró sziklatömb és tábla mögött kezdődik a város. A völgy kiszélesedő keleti végén már villák állnak a hegyoldalakban és le van aszfaltozva a szurdok alja is. Vajon meddig parancsol még megálljt a természetvédelmi terület határát jelző tábla a gomba módra szaporodó villáknak? Meddig élvezhetjük még a Remete-szurdok szinte háborítatlan erdei világát? Nem tudom, de azt ajánlom, igyekezzünk még kihasználni a rendelkezésünkre álló időt és bebarangolni ezt a kis budapesti Grand Canyon-t!

Az erdei túra itt véget ért, innen már a hátralévő út legnagyobb részét aszfalton kellett megtennem Hűvösvölgyig! A Remete-szurdok végén ráfordultam bal felé az Ördögárok útra és elindultam felfelé a kaptatóján. Közben kerestem a járdát, hiszen tőlem alig néhány centire suhantak el az autók, és csodálkozva állapítottam meg, hogy nincs folyamatosan kiépített járda egyik oldalon sem! Erre menet közben csupán egyetlen épkézláb magyarázatot találtam: nos, errefelé már senki sem jár gyalog! A kis emelkedő tetejére felérve megpillantottam magam előtt a máriaremetei templom tornyát, az út pont arra vezetett tovább, de a jelek balra térítettek el, a Nyári Pál utcára (itt sem volt járda). Az utca végén aztán a jeleket követve jobbra fordultam, a Hímes utcára, ezen értem el a kegytemplom parkját, aztán egy kövezett sétányon magát a templomot.

A szombat délutáni időpont miatt éppen esküvőre készülődtek, hát bizony alaposan kiríttam a poros ruhámmal, hátizsákommal a gyülekező öltönyös-kosztümös vendégseregből! Így aztán be sem léptem a templomba, és a külső falon sorakozó ezernyi segítségkérő és hálaadó táblácskát sem szemezgettem – pedig akadnak gyöngyszemek is közöttük – hanem átvágva a templomkapu előtti sokaságon továbbindultam a jeleket követve a sétányon.

A park kikövezett útjának folytatásaként a Magdolna utcán indultam tovább, innen a jelek jobbra, a Dombos utca lejtőjére térítettek. Innen újabb balkanyar a Labdarózsa utcára, aztán jobbra egy kis zsákutcába fordultam, ami véget ért az Ördögárok előtt, végül egy kis fém gyaloghídon átkelve a patakocskán ráfordultam a Zsíroshegyi útra. Hosszan, vagy húsz percig ballagtam itt a keskeny aszfaltcsík szélén (folyamatos járda mindkét oldalon nuku), az utca egyik hosszú egyenesének a végén, pontosan előttem emelkedett a Hárs-hegy, tetején a Kaán Károly kilátóval. A Zsíroshegyi utca utolsó jobb oldali háza Náncsi Néni vendéglője, itt fordultam ki a forgalmas Nagyrét utcára és értem el rajta az utolsó házaknál a Nagyrétre vezető kikövezett sétányt.

Átvágva egy kis erdőn megérkeztem a rét északnyugati sarkába. Itt már szinte fölém tornyosult a mező túlsó vége mögött emelkedő Nagy-Hárs-hegy, a Nagyrét pedig a szokásos képét mutatta: gyermek- és kutyasétáltatók, az október végi időpont ellenére a kis vurstli is üzemelt a jobb oldalon. Én a sétányon a rét bal szélén haladtam tovább, aztán ráfordultam a volt munkásmozgalmi sétányra, ezen haladva kereszteztem a Fazekas-hegy errefelé már eléggé ellaposodó gerincét. A túlsó oldali lejtőn áthaladtam egy 120 kV-os távvezeték nyomvonala alatt, a nyiladékán bal felé végigtekintve pont a Hármashatár-hegy tetejére nyílt szűk kilátás. A lejtő alján kereszteztem egy aluljáróban a Gyermekvasút sínjeit is, aztán jobbra fordulva egy-két perc alatt elértem a vasútállomás épületét.

Túrám végére értem, felballagtam a lépcsőkön a peronra aztán a kis múzeumba betérve bélyegzést kértem a túrajelentésemre. Amikor ismét kiléptem a peronra, háromnegyed négy volt, a Nap még megvilágította szemben a Nyéki-hegy erdős oldalát. Leballagtam a villamos végállomásra és még éppen elkaptam egy Dél-Budára induló 18-as villamost. Negyed hatra már haza is érkeztem.

Megjegyzés:
A leírás képei több túra fényképanyagából lettek összeválogatva!