Az előző napokhoz hasonlóan ezen a napon is korán keltem, hiszen most is a Zalaszántó központjából 07:09-kor induló Volán buszt szerettem volna elérni, de most plusz elfoglaltságot jelentett a sátor lebontása és elpakolása is, hiszen ezen a reggelen felszámoltam a Szent Vendel kempingben lévő bázistáboromat, mert az aznapi túrán már olyan messze kerülők tőle, hogy nem érdemes onnan visszautazni ide, Zalaszántóra. Háromnegyed hét felé készültem el mindennel, ekkor elbúcsúztam a kemping kedves tulajdonosától és már a nagy hátizsákkal elindultam a falu felé.

A busz pontosan érkezett, de az előző nappal ellentétben ez egy eléggé lestrapált Ikarus volt, aminek már nem is nyílt ki a csomagtartója, ezért aztán a háti poggyászommal kénytelen voltam felnyomakodni az utastérbe. Szerencsére találtam egy üres dupla ülést, ahol aztán kényelmesen el tudtunk helyezkedni: az egyik széken a hátizsák, a másikon pedig én. A busz pontosan érkezett Keszthelyre, ahonnan alig húsz perc múlva már indult is a másik busz tovább, Tapolcára. Végül kilenc előtt pár perccel állt be a busz a Tapolca belvárosában lévő autóbusz állomás peronjára.

Fürgén lecihelődtem a buszról, aztán a sofőr segítségével előszedtem a hátizsákot a csomagtartóból, mert ezen a buszon már működött a csomagtér ajtaja. Egyből indultam is – méghozzá a vasútállomásra! Tapolcán ugyanis elég messze építették egymástól a két állomást: jó negyedórás gyalogútra vannak egymástól, a buszállomás a központban, az vasútállomás pedig a város nyugati szélén.

A vasútállomáson pecsételtettem a kéktúra igazoló füzetembe, méghozzá két rubrikájába is, ugyanis a város két hivatalos kéktúra szakasz határán fekszik, tehát két kis ablakocska is található a füzetben a bélyegzések számára. Innen aztán újra visszaindultam a központba, hogy bevásároljak a következő két túranapra, hiszen ez volt az utolsó nagyobb település az utamon, ahol találhattam jól felszerelt élelmiszerboltot. Végül egészen a buszpályaudvarig visszaballagva találtam meg azt, amit kerestem: a nagy szupermarketet. Felszerelkeztem friss kenyérrel és pékáruval, innivalót is vettem magamnak az útra – szerencsére tartottak a hűtőpultban másfél literes kristályvizes palackokat is!

Háromnegyed tíz felé végeztem a bevásárlás utáni pakolással, de különösebben nem is siettem, hiszen egyrészt elég rövid volt az aznapra tervezett túraszakasz, másrész most semmilyen csatlakozást sem kellett elérnem, hiszen elhatároztam, vadkempingezni fogok, ahol utolér az este, előzetes terveim szerint fenn a Badacsony tetején. Így aztán kényelmesen elballagtam a Fő térre, most már a jelzéseket követve, ahol megálltam pár percre nézelődni.

Nagyon tetszettek a szépen felújított épületek az utca két oldalán, ezeket már három éve is megcsodáltam, az első kéktúra bejáráson. Megálltam Marton László szobrásznak, a város szülöttének Kiskirálylány szobránál – ez nagyon hasonlít a budapesti Duna-korzón lévő párjához – aztán a jelzéseket rövid időre elhagyva az árkádos házon keresztül lesétáltam a Malom-tóhoz. Ez egy másik kedvenc helyem, minden alkalommal, ha Tapolcán járok, sétálok egyet a tóparton. A tóhoz vezető sétányon újabb Marton-szobor – a Négy Évszak – mellett haladtam el, aztán hamarosan feltűnt előttem a kerek kis tavacska.

A vízparti sétány egyik padjánál lemálháztam – gondoltam, ha valaki annyira mazochista, hogy felkapja és elviszi a 16-17 kilós hátizsákomat, az hadd vigye – és rövid sétára indultam. Kár, hogy a tavat nem lehet teljesen körbekerülni, de azért megnéztem a volt malom épületében működő vendéglőt, az álló, de szépen felújított malomkereket, aztán elsétáltam egy darabon a Malom-tóból eredő Tapolca-patak partján is. Csak jó negyedóra múlva ballagtam vissza a málhámhoz, amihez közben természetesen senki sem nyúlt.

Ismét átvágtam a tóparton lévő vendéglő asztalai között, aztán rövid sétával elértem a tapolcai vár romjait. A romokra a XVIII. században iskola épült, ami most múzeum, csak néhány várfal és bástya maradványa emlékeztet a hajdan itt állt erődítésre. A romokkal szemben a Szent Vincés Nővérek zárdája áll, az iskola és a zárda között haladtam el a szépen lekövezett sétányon. A kolostor sarkánál értem el aztán az Arany János utcát, amin az Országos Kéktúra elhagyja Tapolcát.

Végigballagtam a hosszú, szinte egyenes utcán, aztán az utolsó házak után kereszteztem a várost délről elkerülő főutat. Nem túl széles, de azért meglehetősen nagy forgalmú aszfaltút szélén indultam tovább, ugyanis ez a legrövidebb út Tapolca, valamint a Badacsony és a Balaton-part között. Velem szemben már a Szent György-hegy tornyosult, legközelebbi uticélom. A kéktúra a Tapolcai-medence szinte összes ismertebb tanúhegyét felkeresi, ez lesz a legelső a sorban! A mezőkön körbetekintve jól látszott a Badacsony, a Gulács és a Csobánc is. Valamennyit meg fogom mászni a következő két nap során!

Kereszteztem a vasutat, aztán egy további körülbelül kilométeres menettel értem el azt a pontot egy buszmegálló mellett, ahol a jelzések jobbra letértek az országútról és keskeny, kopott aszfaltúton nekiindultak a Szent György-hegy oldalának. Itt egy pár percre letelepedtem a szőlők tövébe, pihentem egy sort és ittam egy keveset, mielőtt nekivágtam volna a hosszú emelkedőnek.

Továbbindulva átvágtam a nagyüzemi szőlőtáblák között, rézsútosan emelkedve a hegy oldalában, aztán egy keskeny erdősávot elérve az út balra kanyarodott és egyenesen nekiszaladt a hegynek! Szuszogva kaptattam egyre feljebb, közben elmaradtak mögöttem a nagy szőlőtáblák és megérkeztem a présházak, víkendházak közé. Egy pillanatra megálltam kifújni magam, ekkor vettem észre, hogy nagyszerű kilátás nyílik a szőlőkordonok között a Csobáncra! A tiszta időben még a csúcson álló romokat is ki lehetett venni szabad szemmel!

Jobbról, egy becsatlakozó úton megérkezett a jelzés és a jelzéssel együtt haladt tovább felfelé a hegyre. Egyre feljebb érve elfogyott a lábam alól az aszfalt, keréknyomokon folytattam az utamat. Magasan előttem feltűntek a Szent György-hegy híres bazaltorgonái, aztán egyre kapaszkodva elértem a legfelső házakat. Az utolsó épület az út hegy felőli oldalán egy fehér falú, barna zsalugáteres présház volt, itt kellett jobbra letérve és a ház mellett eloldalazva belépni az erdőbe. A fák között aztán elkezdődött az a bazaltlépcsősor, ami egészen a turistaházig vezetett.

Az árnyas pihenőpadokig elérve megszabadultam a hátizsáktól, aztán az igazoló füzetet elővéve megkerestem a ház melletti egyik fára szerelt dobozkájában lévő kéktúra bélyegzőt. A fémbélyegzővel stempliztem egyet, aztán körbesétáltam a házat. Kilátás már csak a tornácról nyílik, az is meglehetősen szűkös a magasra megnőtt fák miatt. A tanúhegyek közül csak a Csobánc látható – igaz az teljes pompájában. A padokhoz visszatérve még üldögéltem pár percig, aztán a hátamra kapva a pakkot továbbindultam.

Hamarosan elértem a bazaltorgonák tövét, innen aztán a meredek lépcsősoron folytattam az utamat. A lépcsők tetejétől már csak egyre enyhülő kaptató vezetett tovább, de innen ágazott ki balra és jobbra az a két ösvény, amiket követve ki lehetett jutni a bazaltorgonák tetejére. Nem szabad kihagyni ezeket a rövid kitérőket, mert a végükön lévő pontokról egyrészt nagyon szép a kilátás, másrészt a jó a rálátás az orgonákra is!

A két kis kitérő után tovább kapaszkodtam a plató tetejére vezető szűk, eléggé benőtt ösvényen, hamarosan el is értem az útelágazásban lévő esővédő házat, ahonnan aztán a kéktúra kissé balra térve ereszkedni kezd dél felé, lefelé a hegyről. Ha valaki nem néz alaposabban körül, azt hiheti, hogy ez a kis erdei tisztás a Szent György-hegy csúcsa, pedig nem az!

Egy négytagú családdal találkoztam itt, akik éppen azon szomorkodtak (és kissé mérgelődtek), hogy megmászták a hegyet, és még csak kilátás sincs a tetőről! Én úgyis beterveztem a csúcsra vezető kitérőt, ezért azt mondtam, ha akarnak, tartsanak velem, hiszen nem hosszú az út, ráadásul az emelkedő zömén is túl vagyunk már! Így aztán közösen indultunk a jelzés meglehetősen benőtt, dzsindzsás ösvényén az igazi hegytető felé. Először egy kopár kis oldalcsúcsot értünk el, itt pihenőpadok is álltak, de a legmagasabb pont innen még két-hárompercnyire volt.

Mi mindkét pontról megcsodáltuk a kilátást, én még panorámaképet is készítettem a környékről. Aztán a csúcson elhelyezett tábla alapján megpróbáltuk a környék nevezetesebb pontjait azonosítani, több-kevesebb sikerrel. Jó pár percig elnézelődtünk, aztán mivel háromnegyed egy felé járt már az idő, elbúcsúztam a családtól és továbbindultam. Ismét leereszkedtem az esővédő házig a jelzésen, aztán már a jelzéseket követve folytattam az utamat.

Hamarosan elértem a déli oldalon a legfelső házakat, itt a keréknyomok nyugatnak fordultak és hullámvasutazva, enyhén ereszkedve elindultak körbe a hegyoldalban. Az út nyugati iránya lassan északnyugatira, később már majdnem északira fordult, ahogy körbejártam a hegyet. Egy jól jelölt ponton aztán balra téve ereszkedtem egy pár percig, utána egy másik balkanyarral már visszafelé indultam tovább, ismét szintezve, de most már pár „emelettel” lejjebb a hegyoldalban.

Ezen a szakaszon már együtt haladt a , a és a jelzés is, de leginkább csak a kéktúra volt jelezve, a másik két jelzéssel csak szórványosan lehetett találkozni. Néhány perc után az út jobbra kifordult alólam, itt a jelzéseket követve egy gyalogúton kellett továbbmenni a kertek, szőlők, présházak között. Később egy másik földútba torkollottak bele a nyomok, ezen értem el az Oroszlánfejű-kutat. A forrás kristálytiszta vize bőven ömlött az oroszlán szájából, gyorsan kezet, arcot mostam, aztán feltöltöttem a már kiürült egyik palackomat is a hideg forrásvízzel.

Pár percig még nézelődtem a kút környékén, így vettem észre, hogy bizony a környékbeliek is ide járnak vízért; ballonokba, palackokba töltve viszik innen a forrásvizet! Egyébként a kúttól is szép a kilátás, bár már sokat ereszkedem a hegytetőről, de nagyon szépen látszott erről a pontról is a szélesen elterülő Badacsony.

Néhány perces további sétával érkeztem meg a Tarányi-pincéhez és a Lengyel-kápolnához. Mindkét épület nagyon szépen fel van újítva, bár a paraszt-barokk présház körül semmilyen mozgást nem láttam és a kápolna is zárva volt. Innen már újra aszfaltúton ballagtam tovább, aztán elhagyva egy szalmatetős, régies, tornácos stílusban épített szupernyaralót hamarosan elértem azt a pontot, ahol a térkép alapján el kellett hagyni ezt a keskeny aszfaltcsíkot, hogy a szőlők között átvágjak a hegy lábánál már látható, Hegymagasra vezető bekötőúthoz.

Jelzés nemigen mutatja a letérést, de ahhoz az akácos fasorhoz kell a további úton igazodni, ami nagyjából dél-délnyugati irányban átvág a szőlők között. Az ösvény hol a fák között, hol tőlük balra vagy jobbra kanyarog, egy idő után aztán elfogynak a fák és az ültetvények közötti poros földúton kell továbbindulni.

Később aztán kiértem Hegymagas bekötőútjára, és újra kezdődött a hosszú, monoton aszfalttaposás! Befordultam az országút hosszú egyenesébe, itt hagyott el a kocsijával nagy dudálás közepette az a család, akivel a Szent György-hegyen találkoztam. Utánuk integettem, aztán ballagtam tovább.

Jó húszperces menettel értem el a Balaton északi partját követő, forgalmas 71-es főutat, szerencsére ennek a déli oldalán, néhány méterre a közúttól van egy jól kiépített kerékpárút is, ezen indultam hát tovább. Tőlem balra, a mezőkön túl feltűnt a szigligeti Vár-hegy, a tetején a romokkal. Közben észak felé egyre jobban beborult az ég, a Szent György-hegy felől még dörgést is hallottam. Alaposan kiléptem hát, nehogy a szabadban kapjon el a zivatar!

Lassan elhaladtam a Vár-hegy alatt, közben az út is egyre jobban emelkedni kezdett. Egy rövidebb kaptató végén értem el a Szigligetre vezető bekötő utat. A falu felé indulva az emelkedő tovább folytatódott, aztán amikor balra tértem a macskaköves Kisfaludy utcára, ez csak fokozódott. Szuszogva, fújtatva értem el a vár alatti autóparkolót. Itt egy rövid kitérőt tettem, hogy pecsételtessek az igazoló füzetembe.

A várhoz a templom mellett indul a köves feljáróút, ennek az elején van a pénztár kis bódéja, itt kell elkérni a kéktúra bélyegzőt. Pecsételtem vele a füzetbe, aztán amikor a pénztáros hölgy megkérdezte, fel akarok-e menni a várba, kis gondolkodás után nemet mondtam. Az utóbbi években többször is megfordultam már itt, ráadásul most az idő is esőre állt, szóval kihagytam a várlátogatást! Pedig érdemes felmenni, ha másért nem, hát a kilátás miatt, ami tényleg pazar a vár legmagasabb bástyájáról!

Inkább leültem pár percre pihenni, megettem egy nagy fagylaltot is. Mielőtt továbbindultam volna, az eget kémleltem pár pillanatig, és úgy láttam, nem érdemes elővenni az esőkabátot, a zivatarfelhők ugyanis más irányba vonultak tovább! Ismét rátértem a Kisfaludy utcára, szerencsére itt már nem emelkedett tovább, szintben, gyengén ereszkedve kanyargott a hegyoldalban, időnként szép kilátás nyílt róla a háztetők felett Szigligetre és a Balatonra.

Később az utca beletorkollott a szélesebb Kossuth Lajos útba, ezen értem el az útelágazást, ahol a jelzések balra indultak tovább, de itt tettem egy pár perces kitérőt az Avasi templomromhoz. Az Árpád-kori templom egy római kori épület alapjaira épült és a török korban pusztult el. Most már csak a nyolcszögletű tornya áll, a templom hajójának csak az alapjai láthatóak. Előtte precíz eligazító tábla meséli el a történetét magyarul és angolul.

Rövid nézelődés után újra visszatértem a jelzésekre és az aszfaltúton elindultam Badacsonytördemic felé. Lassan magam mögött hagytam Szigligetet és az út az Antal-hegy tövében kanyargott tovább. Jó húsz perces menettel értem el azt a pontot, ahol az út keresztezte egy hídon az Eger-víz csatornaszerűen mély medrét és keletnek fordulva megcélozta a Badacsonyt. Közben a felhők is lassan elvonultak, folytatódott a rekkenő hőség és a tűző napsütés. Továbbindulva körülbelül hat-nyolc perc múlva kereszteztem újra a 71-es utat, innen már láthatóak voltak a vasúti átjáró jelzőfényei. A síneket elérve aztán elindultam a vasútállomás épülete felé.

Fáradtan málháztam le a peron egyik pihenőpadjánál, közben a szemem sarkából arra lettem figyelmes, hogy egy másik padon üldögélő fiatalember új típusú (színes borítós) kéktúra igazoló füzetet nézeget. Előbányásztam én is a sajátomat a hátizsák oldalzsebéből, aztán mivel a pénztárban senki sem volt, bekopogtam az állomásfőnöki iroda ajtaján bélyegzést kérni. Miután végeztem az adminisztrációval, elővettem az útközben kiürült másfél literes palackjaimat a zsákból, hogy feltöltsem vízzel, mielőtt nekivágnék a Badacsony kaptatójának.

Ezzel is végeztem, aztán úgy gondoltam, pihenek még pár percet a peron árnyas padján, hiszen ráérek: alig múlt negyed öt, és már csak legfeljebb egyórai utam lehetett a Badacsony fennsíkjának peremén álló Ranolder-keresztig. Persze pihenni beszélgetve is lehet, így aztán a fiatalemberhez lépve bemutatkoztam, és beszélgetni kezdtünk. Mint kiderült, ismerjük egymást már az internetről, hiszen ő is szokott a kéktúra pecsételő helyek fórumába írogatni prozak01 nicket használva.

Elmondta, ő Szentbékkálláról indult aznap reggel, és most a vonatját várta, hogy székesfehérvári átszállással még az este hazaérjen Budapestre. Aztán a 16:35-re várt vonat késett egy jó negyedórát, így alaposan el tudtunk beszélgetni a kéktúrázásról, így került szó arra is, hogy én következő nap azt a szakaszt szeretném teljesíteni, amit ő aznap megtett. Elmesélte, sokat szenvedett a Gulács oldalában és a Láz-tető nyergén átvezető ösvényen a sok csalán és dzsindzsa miatt, ezeket az infókat gondosan megjegyeztem, hiszen jó tudni, mi vár az emberre a következő túranapon!

Közben befutott egy népes diákcsapat, aztán megérkezett a vonat is. Kicsit irigyeltem prozak01-et, hiszen egy légkondicionált Siemens Desiro-val utazhatott Székesfehérvárig, én meg indulhattam tovább a délutáni, döglesztően párás hőségben megmászni a Badacsonyt! De nem szeretem magam sajnálni (sem sajnáltatni), ezért vidáman integettem az induló vonat után, aztán öt óra felé a hátamra kaptam a betyárbútort és nekiindultam az emelkedőnek!

Átvágtam a vasútállomás parkolóján, aztán a Zöldfa utcán hamar elértem Badacsonytördemic főutcáját. Néhány métert jobbra indulva tettem meg rajta, aztán a jelzéseket követve balra fordulva már meredekebben kezdtem kapaszkodni a Rodostó utca kertes házai között. Egy idő után magam mögött hagytam a lakóházakat, itt is megérkeztem a hegy oldalában fekvő szőlők közé. Folyamatos emelkedve haladtam a keskeny, kanyargós, néhol szinte mélyútként szerpentinező aszfaltcsíkon, egyre közelebb kerülve a szőlők feletti bazaltszirtekhez.

A legmagasabban fekvő házak közül indult neki a Badacsony platójára vezető igen meredek kapaszkodónak a Bujdosók lépcsője. Négy éve egy hűvös, áprilisi reggelen másztam meg a fiammal, most a júliusi délután rekkenő hőségében tettem meg ugyanezt. Egy régi túrakönyvem szerint a lépcsősor első szakasza a volt Rodostó turistaházig 125 lépcsőből áll, de az emelkedő ennél több, mert a lépcsőcsoportok között is emelkedik az út. A turistaházat már sok évvel ezelőtt felszámolták, a telket eladták, most luxusnyaraló áll a helyén. Az út régen átvezetett a turistaház kertjén, most persze le van zárva, ösvényen kell megkerülni a telket és visszatérni a kert felett folytatódó lépcsősorra.

Itt, a felső lépcsősor aljánál földmérőkbe botlottam, akik éppen a badacsonytördemici önkormányzat megbízásából végezték a lépcsősor felmérését egy későbbi renoválás terveinek elkészítése céljából. A lépcsőt egyébként helyben kitermelt bazaltból építették, több teraszszerűen kialakított pihenővel. Miközben megálltam pár percre kifújni magam, röviden a földmérőkkel is elbeszélgettem. Aztán csak neki kellett veselkednem a platóra vezető további 464 bazalt lépcsőfoknak! Négy éve, kora tavasszal, a még lombtalan fák között jól láthatóak voltak a bazaltsziklák és a kőfolyások, amik között kanyarogva kapaszkodik a lépcsősor, most sajnos az erdő lombjai minden kilátást eltakartak!

Ötven-hatvan lépcsőfokonként rövid szusszanásokra megállva aránylag könnyen megmásztam a lépcsősort és megérkeztem a Badacsony fennsíkja peremére épült kis erdei pihenőhöz. Rövid kitérőt tettem a jelzésen a Tördemici-kilátóhelyre, innen Badacsonytördemicre és a Szent György-hegyre nyílik korlátozott panoráma. Aztán a jelzésre visszatérve már néhány perc alatt elértem a fennsík peremén kanyarogva és hullámvasutazva a Ranolder-keresztet, a ma estére kiszemelt táborozóhelyet.

Tudtam, hogy a kereszt mögötti tisztás jól védett a nyugati és északi szelek ellen, a kereszt alatti kilátópontról pedig a Balaton nyugati medencéjére nyílik páratlan kilátás. Leültem hát a kilátóteraszra és percekig néztem a panorámát. Később lehoztam a hátizsákot is és kényelmesen megvacsoráztam. Csak hét óra után kapaszkodtam vissza a lépcsőkön a tisztásra és állítottam fel a sátramat. Utána visszamentem a kilátóba és a teraszon sziesztázva vártam meg a lassan leereszkedő estét. Kigyúltak a parti fények, lentről halk zeneszó szűrődött fel a hegyre. Csak jóval kilenc óra után tértem vissza a sátorhoz és tettem el magam másnapra.

Megjegyzés:
Igen, tudom, hogy a Badacsony a Balaton-felvidéki Nemzeti Park része (méghozzá milyen csodálatos része!), és mint minden nemzeti parkban, úgy itt is tilos az engedély nélküli sátorozás. Azonban én ezt a saját felelősségemre tettem, másrészt én magam után soha nem hagyok semmi mást a táborozóhelyen másnap reggel, csak a sátor körülbelül kettő négyzetméternyi lenyomatát a fűben, ami viszont néhány óra alatt nyomtalanul eltűnik! Nem mondom senkinek, hogy követve a példám itt töltse sátorban az éjszakát, de nekem ez életem egyik legszebb élménye volt!

A túraleírás letölthető Microsoft Word „.doc” formátumban! A letöltéshez kattints az alábbi ikonra: