A korábbi döglesztően meleg, fülledt, párás időjárásnak egy hidegfront vetett véget, ami éjszaka robogott át a Badacsony felett. Hajnali kettő felé arra ébredtem, hogy feltámadt a szél, csak azt hallottam, ahogy zúg a fák koronái között, a Ranolder-kereszt tövében felvert sátramhoz az ereje már nem ért le. Aztán rákezdett az eső is, arra aludtam el újra, ahogy tam-tamot ver a sátor ponyváján. Reggel fél hat felé sem volt más a helyzet, amikor felébredtem.

Ahogy a sátorból kitekintettem, azt láttam, hogy szakadozott zivatarfelhők rohannak a Balaton felett északkeletnek, az eső pedig pászmákban, hol rákezdve, hol néhány pillanatra abbahagyva verte a sátor oldalát. Komótosan megreggeliztem odabenn, aztán úgy-ahogy összepakoltam mindent a zsákba, csak azt vártam, mikor fog csillapodni az eső, és indulhatok tovább az utamra. Közben letöltöttem a telefonomra az Országos Meteorológia Szolgálat honlapjáról az esőképet és az Időkép.hu oldalról a felhőképet, ezekből úgy láttam, a Balaton térségében nemsokára lényeges javulás várható.

Valóban, hét óra felé elállt az eső és mintha az ég is kezdett volna kitisztulni, a Nap már foltokban átsütött a felhők között. Alaposan körülnéztem a Ranolder-kereszt alatti kilátóteraszról, úgy láttam, nyugat felől nem is fog a közeljövőben komolyabb felhőutánpótlás érkezni, ezért csak úgy vizesen gyorsan lebontottam és elcsomagoltam a sátrat, és fél nyolc felé már útra készen álltam. Nem is sokat molyoltam, gyorsan útnak indultam, mert már késésben voltam az aznapi tervemhez képest, hiszen el kellett érnem a Szentbékkálláról délután 15:03-kor Tapolcára induló autóbuszt!

Hátamra kaptam hát a zsákot és elindultam a Ranolder-kereszt tisztásáról. Az ösvény továbbra is a Badacsony fennsíkjának peremén kanyargott, hullámvasutazott, néhány perc alatt értem el a következő kilátópont bazaltkövekből összerakott teraszát. Érdekes, három éve észre sem vettem, hogy a kilátóterasz belseje amolyan menedékfélének van kiképezve, nagyobb eső esetén itt is meghúzhatja magát az ember. Felmentem a lépcsőkön a tetejére, a tulajdonképpeni kilátóteraszra.

Innen nem nyílt olyan tágas kilátás, mint a kereszt alatti teraszról, de jól lehetett látni közvetlenül a lábaim alatt a badacsonyi kikötőt és magát a falut is. Miközben fenn nézelődtem, végre, aznap először kisütött a Nap is. Néhány perc után innen is tovább kellett indulnom, hiszen hosszú út várt még rám aznap! A jelzés itt elhagyta a Badacsony-hegy peremét és nekiindult körülbelül északi irányban a fennsíkot átszelő nyiladéknak.

Egy jó darabon a nyiladékban futott a turistaút, aztán jobbra térve ereszkedni kezdett a hegytetőről. Bazaltlépcsőkön indultam tovább, jókora szintvesztés után értem el a Hertelendy-emléket, egy jókora kőtömböt, ami Hertelendy Ferencnek, a Balatoni Szövetség elnökének állít emléket. Innen még pár lépcsőfokot lefelé haladva értem el a kilátópontot, ahonnan északkelet felé, Badacsonytomajra és a Balaton északi partjára nyílt panoráma. Az egyre tisztuló időben még a Tihanyi-félszigetet is ki lehetett venni a távolban.

Nyolc óra felé indultam tovább innen, és egy másik lépcsősoron visszakapaszkodtam a fennsíkra. Egy bazaltkövekből összerótt esővédő házikónál értem el ismét a nyiladékot, újra ráfordultam a jelzéseket követve és továbbindultam rajta észak felé. Néhány perc alatt értem el az erdőátvágás északi végét, ahol egy kis tisztáson állt a Kisfaludy-kilátó favázas tornya. Még a tisztás előtt a jelzések balra tértek, ösvényre, a toronyhoz csak a Hertelendy-emléknél a jelzéshez társult jelzés vezetett tovább.

Felkapaszkodtam a toronyba, hogy aztán a tetőteraszáról csalódottan nézzek körül. Bizony alaposan megnőttek a kicsi tisztást övező fák, közöttük már csak kis résekben nyílt kilátás a környékre. Az egyik nyíláson keresztül jól lehetett látni a lebányászott tetejű Haláp-hegyet és félig mögötte a távoli Somlót, egy másik résen keresztül pedig a Tóti-hegyre és a távoli Kab-hegyre nyílt kilátás. Egy harmadik nyíláson keresztül megcsillant a Balaton víztükre, de aztán ennyi volt az egész!

Lemásztam a toronyból, aztán elolvastam a lábazatára szerelt emléktáblát, ami szerint ezt a szép körpanorámát nyújtó kilátót 2002-ben újította fel a Balaton-felvidéki Nemzeti Park pályázaton elnyert pénzből. Én itt most csak a magánvéleményem tudom mondani: Tudom, hogy nagyon fontos a természet védelme, de ha súlyos millió forintokból felújítunk egy ilyen szép helyen álló kilátót, akkor csinálni kell hozzá kilátást is, mert különben nem ér semmit az egész! Nem is kellett volna favágással megnövelni a tisztás területét, elég lett volna kissé visszavágni a kilátó környékén álló fákat, hogy az ide ellátogató turista valóban élvezhesse az innen nyíló panorámát!

Kissé mérgelődve újra a hátamra vettem a motyót és visszatértem a jelzés nyiladékból kiágazó ösvényére. Az egyre meredekebben ereszkedő ösvény leszaladt egy völgybe, innen kezdődött az a meredek út, ami levezetett az északi oldalon a Badacsony bazaltkoronájának tetejéről. A gyalogút egy kőfolyás hosszában lett kiépítve, úgy hogy a leguruló kövektől megtisztítottak egy szűk ösvényt, ahol aztán viszonylag biztonságosan lehetett haladni. Persze ez az ösvény állandó karbantartásra szorul, hiszen a hegy bazaltszirtjei állandóan mállanak, és mindig el kell hordani a gyalogútra leguruló sziklatörmeléket.

Meredek ereszkedéssel értem el a köves út alját, itt újra kereszteztem a hegyet a válla magasságában körbejáró jelzés útját, aztán egy rövidebb erdei szakasz után megérkeztem a Badacsony északi oldalában lévő szőlők és présházak közé. Az első házakat elérve már keréknyomokon folytattam az utamat, de innen célszerű visszafordulni és megnézni, honnan is érkeztünk ide! Visszatekintve jól látszik az a szűk völgy, amin keresztül leereszkedtünk a fennsíkról és a hasadék két oldalán őrt álló sziklák is, amit Kőkapunak neveznek.

Innen már szőlők között folytattam az utam, bár egy hosszabb szakaszon keresztül mélyútként haladt az út, több méterre belevágódva a löszös talajba. Itt a további erózió megakadályozása végett le volt betonozva az úttest. Hamarosan elértem a Köböl-kútnál lévő útelágazásban a kőkeresztet és mellette lévő pihenőpadokat. A kút melletti rétre érdemes kisétálni, mert nagyon szép kilátás nyílik onnan a Szent György-hegyre és a Tapolcai-medencére. Néhány percre megpihentem az egyik padon, ettem is valamennyit, de aztán az órámra pillantva indultam tovább, mert már negyed tízre járt az idő.

Kelet felé indultam tovább keréknyomokon, otthagyva a földutat, aztán a temető sarkánál, a következő útelágazásnál a balra térő, kevésbé kijárt nyomokat választottam, félig-meddig megérzésből, mert felfestetett jelzéseket sehol sem láttam. Mint később kiderült, jól döntöttem, megerősítésképpen feltűnt az út melletti fákon néhány jelzés. Az út szőlők között vágott át, később újra présházak mellé értem. Innen már jól látszott a Gulács, következő uticélom is.

Enyhe kaptatón haladva a keréknyomok balra kifordultak alólam, ösvényen, aztán egy lépcsősoron felkapaszkodva értem el a Badacsonytomajt és Nemesgulácsot összekötő forgalmas országutat egy buszmegállónál. Itt pár lépést az út szélén kellett bal felé baktatni, aztán az úton átvágva a túlsó oldalon kezdődő földúton nekivágtam a Gulácsra vezető emelkedőnek. Szőlők, présházak, víkendházak között kapaszkodtam felfelé, aztán a jelzések jobbra fordítottak, egy, a házak között szintező földútra. Talán száz lépés után nagyon szép kilátás nyílt jobbra, vissza a Badacsonyra. Erről az oldalról bizony nem volt olyan szép, egyenletes a hegy bazaltsipkája, mint a Balaton felől nézve, a Kőkapu mély völgye szinte kettévágta innen nézve a hegy lapos tetejét!

Már újra kapaszkodón értem el az utolsó házakat és léptem be a földúton az erdőbe. Néhány lépés után a jelzések ösvényre térítettek, itt kezdődött a dzsungelharc, ami aztán nagyon sokáig, szinte a Káptalantótiba vezető országútig kitartott! Dzsindzsás, benőtt, csalános ösvényen kapaszkodtam egyre feljebb a Gulács oldalában, úgy látszott éjszaka errefelé is eshetett tisztességesen, mert hiába volt a lábamon a kamásli, a magas gazban derékig csurom vizes lettem néhány perc alatt!

A kéktúra nem mássza meg a Gulácsot, csak a hegy vállára kapaszkodik fel, de ez is komoly emelkedőt jelent! Vagy tízperces kemény menettel értem el a legmagasabb pontot, innen egy darabig szintezve kanyargott az ösvény, majd lejteni kezdett. Nagyjából innen indult a csúcsra vezető jelzésű ösvény, de a benőtt, szinte járhatatlan nyomot elnézve úgy döntöttem, ezt most inkább kihagyom! Amúgy is, az előzetes terveimben az szerepelt, hogy vagy a Gulácsot, vagy a Csobáncot mászom majd meg, a mindkét hegyre való felkapaszkodás nem fért volna bele az időmbe! Győzött tehát a Csobánc és a tetején álló várromok!

Nagyjából ugyanannyit kellett ereszkednem lefelé a benőtt ösvényeken, amennyit felfelé kapaszkodtam korábban (de hát a hegyek már csak ilyenek), mire elértem egy földutat és azon aztán hamarosan kijutottam a Káptalantótiba vezető országútra. Kilépve az erdőből vettem csak észre, hogy az ég újra egyre komorabb képet kezdett nyújtani, aztán kisvártatva az eső is eleredt. Mivel az esőkabát már amúgy is rajtam volt a fákról lehulló vízcseppek miatt, nem tudtam mit tenni, kissé nyomott hangulatban indultam tovább az aszfaltúton a falu felé.

Aztán egy útkanyarból megpillantottam magam előtt a Csobáncot, és ettől a kedvem kissé javulni kezdett. Megmondom őszintén, a tanúhegyek közül ő a kedvencem, mert a Badacsony és a Szent György-hegy szerintem túl laposak, a Gulács és a Tóti-hegy szabályos kúpjai pedig nem is hasonlítanak tűzhányóra! A Csobánc viszont úgy néz ki, ahogy egy átlagember egy valamirevaló vulkánt elképzel: tömzsi, szimmetrikus, a lapos tető felé egyre meredekebb hegyoldalakkal!

Nagyjából félórás menettel értem el Káptalantóti központját, itt pihenőt tartottam a Horváth Kert büfében. Elkértem a pultnál a kéktúra bélyegzőt, aztán mivel a hideg koszt mellett jól esett volna valami meleg étel is, rendeltem egy hamburgert. A pultos hölgy mondta, hogy fagyasztott alapanyagból készül majd, de ez nem különösebben érdekelt. Aztán az általam egyszerűen csak „ehetőnek” minősített hamburgert leküldtem egy pohár fröccsel és némi pihenés után negyed tizenkettő felé továbbindultam a faluból.

Káptalantóti bekötőútján egy körülbelül kilométeres menettel értem el a Tapolcára tartó országutat, jobbra térve ballagtam néhány percet rajta mielőtt ráfordultam volna a Csobánc felé induló jól kitaposott földútra. Enyhe emelkedőn ballagtam felfelé, aztán itt is elértem a hegy lábánál, oldalában fekvő szőlőket. Átvágtam közöttük, közben egyre feljebb jutva az út minősége is egyre romlott: először csak keréknyomokká alakult, végül már csak egy, a tanyák között kanyargó füves sáv maradt belőle. Elértem a hegy oldalában a legmagasabb pontot, ahová a kéktúra felkapaszkodik, nagyjából innen ágazott ki az útból az a keréknyom, amin a jelzéseket követve el lehet jutni a hegytetőre.

Már dél felé járt az idő, de úgy láttam a térképen, innen a Szentbékkálláig vezető út már csak hat kilométer, belefér az időbe a hegytetőre vezető látogatás. Elindultam hát a jelzéseket követve, elhaladtam a kerekes Vár-kút mellett, aztán a legelső tanyát elérve a jelzések jobbra térítettek, ösvényen léptem be az erdőbe és indultam neki a tetőre vezető meredek szerpentin gyalogútjának. Jó negyedórás kimerítő hegymászás után értem el a fennsík peremét. Ledobtam a hátamról a motyót, aztán öt percig csak lihegtem egy kőtömbre lerogyva.

Amikor kissé magamhoz tértem, a csomagomat a sziklánál hagyva sétára indultam a tetőn. A hegy tetejéről sehonnan nem nyílik körpanoráma (én legalább is nem találtam ilyen pontot), de a fennsík szélén végigballagva minden irányba szép kilátás nyílik. Balszerencsémre az időközben elállt eső itt újra rákezdte, abba sem hagyta aztán egészen a túra végéig. Így aztán a Csobáncon készített képek eléggé komorak lettek – már amelyik sikerült, hiszen az esőcseppek gyakran a fényképezőgépem lencséjére is rácsöppentek. Így aztán panorámaképet sem tudtam készíteni. Azonban még az eső ellenére is érdemes volt feljönni, mert a kilátás nagyon szép volt a Balaton-felvidékre! Fél óra alatt körbesétáltam a fennsíkot, megnéztem a szerény várromokat is.

Háromnegyed egy után tértem vissza a kőtömbnél hagyott hátizsákomhoz, kaptam fel és indultam neki a meredek lejtőnek. Egy óra után tértem rá újból a jelzés keréknyomaira és folytattam a további ereszkedést le a völgybe. Két-háromszáz métert a völgy alján futó széles földúton tettem meg, aztán balra – északnyugat felé fordulva megkezdtem a következő kapaszkodást a Láz-tető 344 méter magas ikercsúcsai közötti nyeregbe. Egy darabig itt is a szőlők között ballagtam felfelé kacskaringósan, aztán az utolsó házra festett jelzések jobbra, egy benőtt ösvényre fordítottak.

Itt aztán folytatódott a Gulács lábainál abbamaradt dzsungelharc: csalános, vadszedres részeken átvágva kapaszkodtam egyre feljebb. Visszagondoltam prozak01 előző napi szavaira, bizony nem sok jóval bíztatott ezen a szakaszon! Annyi öröm azért volt az ürömben, hogy éppen akkor kezdett érni a vadszeder, néhány percre megállva alaposan belakmároztam belőle! Aztán az ösvény átbukott a nyergen, itt az út jellege nem sokat változott, valaha művelt, már évekkel ezelőtt felhagyott mezőkön ereszkedtem lefelé a benőtt csapáson.

A szűk ösvényről szinte kiestem egy földútra, itt jelzést egy szálat sem láttam, de sejtettem, hogy ott járhatok, ahol a térkép szerint észak felé meg kell kerülnöm a Viszkélen horpadását. Így aztán balra indultam tovább, néhány lépéssel arrébb aztán a jelzések is feltűntek! Jó nagy vargabetűt leírva megkerültem a völgyfőt, az erdősarkot elérve aztán útelágazáshoz értem: a jobbra térő út mélyútként leereszkedett a fák között egy kis völgybe, a balra induló keréknyomok az erdő szélén vezettek tovább.

Itt megálltam egy percre, megnézni a térképet, merre tovább, aztán körbepillantva vettem észre, milyen jó rálátás van erről a pontról a Láz-tető csúcsaira és a nyeregre, ahol nem is olyan régen átvágtam a dzsindzsás ösvényen. Végül a térkép alapján a mélyutat választottam, aztán kiderült, jó lóra tettem, mert a jelzések szórványosan bár, de fel voltak festve a fákra. Jól kiléptem az erdei földúton, végül negyed három felé értem el Mindszentkálla északi szélét, ahol ráfordultam a Szentbékkállára vezető aszfaltútra.

A két falu között nincs nagy távolság, a nyílegyenesen futó országúton talán másfél kilométer, viszont a kéktúra közben két kitérőt is tesz: az egyiket a Kőtengerhez, a másikat pedig a Velétei palotaromhoz, ezek a vargabetűk pedig minimum kétszeresére növelik a megteendő távot. Ráadásul az eső, ami a Csobánc óta abban nem hagyta, most erősebben is rákezdte, és úgy nézett ki, nem fog a közeljövőben elállni! Fényképezni tehát úgysem tudnék egyik helyen sem, ráadásul rohannom is kellene, hogy teljesíthessem a távot, így aztán döntöttem: most kihagyom ezeket a látnivalókat, inkább egyenesen átvágok az országúton a faluk között, és talán lesz még időm a busz érkezése előtt kissé rendbe szednem magam a váróteremben.

Ezért aztán Mindszentkálla határában, ahol a jelzések balra tértek, a Káli Lovaspóló Klub kavicsos bejáróútjára, én egyenesen ballagtam tovább és negyedórás eseménytelen út végén a szakadó esőben megérkeztem Szentbékkállára. Mivel ezt a szakaszt nem az Országos Kéktúra jelzett útján tettem meg, nem is mentem el pecsételni a faluban a kis presszóba, ezt majd megteszem legközelebb, amikor majd Mindszentkálláról indulok neki ismét a kéktúrának!

Megérkeztem a buszmegállóhoz, lemálháztam a kis váróterem egyik padjára, aztán a hátizsákomból elővettem a vízhatlanul becsomagolt utolsó tiszta váltás ruhámat és az utazónadrágomat. Komótosan átöltöztem, a nedves göncöt pedig nejlonzacskóba rakva gondosan beletömtem a hátizsákba. A busz aztán pontosan érkezett, útközben sem szedve össze egyetlen perc késést sem fél négyre értem vele a tapolcai buszpályaudvarra.

Volt még fél órám, hogy átballagjak a vasútállomásra, közben vegyek pár szendvicset és innivalót az állomás melletti Lokomotív büfében, megváltsam a jegyet és felüljek a vonatra. Alig rendeztem el a hátizsákot a csomagtartóban, már indult is a szerelvény. Azt még láttam, hogy a vonat átvág a Tapolcai-medencén a tanúhegyek között, de aztán elaludtam és csak Balatonfüred tájékán ébredtem fel. Akkor láttam, hogy közben kiderült az ég, és hétágra süt már a Nap! Mintha igaz sem lett volna a kora délutáni szakadó eső!

A vonat pontosan érkezett Kelenföldre és még éppen elkaptam egy hazafelé tartó autóbuszt a sasadi úti megállóban! Negyed kilenc felé nyitottam be otthon a lakásajtón.

Alig egy hónappal később tértem vissza Szentbékkállára, hogy innen folytassam az utam egy kétnapos túra keretében Nagyvázsonyon keresztül egészen Városlőd-Kislőd vasútállomásig. Ide viszont nem Budapestről érkeztem egy hétfői nap késő délutánján, hanem a göcseji túrám végeztével Zalalövőről indulva. A buszról leszállva először elfoglaltam a szállásomat a Botos családnál, a Dózsa György utca 26. szám alatt, aztán délután hat óra felé rövid sétára indultam minden különösebb felszerelés nélkül, hogy bejárhassam azt, ami az előző túrán kimaradt.

Tehát gyalogosan nekivágtam a Szentbékkálláról Mindszentkállára átvezető keskeny aszfaltútnak, és a faluközpontból indulva nagyjából kilométeres menettel értem el azt a pontot, ahol a szemből, Mindszentkálláról megérkező kék jelzések a lovaspóló klub bejáró útjára tereltek. Nekiindultam a jól kijárt földútnak, ami a mezők szélén, egy akácsor mögött vezetett északnyugat felé. Közvetlenül a magánterületet jelző tábla előtt ágaztak ki a mező szélére kikanyarodó keréknyomok ebből a földútból, azokra rátérve folytattam az utamat. Az elhanyagolt kaszáló széléről aztán már szép kilátás nyílt jobbra, a Fekete-hegy oldalában fekvő Szentbékkállára.

A mező végén az útelágazásban jobbra küldtek tovább a jelzések egy másik földúton, ezen érkeztem meg a Kőtenger dombjának tövébe. Itt kezdődött az a meredeken kapaszkodó ösvény, amin aztán az utamat folytattam. Már szétszórtan heverő kőtömbök között kaptatva értem el a kifli alakban hajló domb gerincét és pillantottam meg magam előtt a Kőtengert. Továbbindulva a kőtömbök között kacskaringózó ösvényen lassan elértem a Theodora-Kékkő Tanösvény tájékoztató tábláját.

Az ott leírtak szerint a környéken felhalmozódott tengeri üledék egy részét a feltörő talajvízből származó kovás oldatok járták át, amitől a kavicsok és a homok összecementálódtak, sziklákat alkottak. Később az erózió elhordta, lepusztította az össze nem cementálódott rétegeket, és a megmaradt kemény kőtömbök lassan kiemelkedtek a környezetükből, majd miután a támasztékukat elvesztették, sok helyen egymásra dőltek. Így alakult ki a Kőtenger nevezetessége, az Ingókő is.

Jó félórát elkalandoztam a sziklaalakzatok között, próbáltam a késő délutánban kihasználva a rendelkezésemre álló kevés időt minél több helyre eljutni a dombtetőn. Csak háromnegyed hét felé tértem rá a kéktúra továbbvezető ösvényére. Meredeken leereszkedtem rajta egy akácos alagútban haladó földútra, ami aztán visszavitt egészen Szentbékkálla határáig. Egy kőkeresztet elhagyva és a házak közé beérve a Toldi utcán folytattam az utamat, majd a Rákóczi utcára rátérve észak felé ismét magam mögött hagytam a falut.

Később a jelek a földútról jobbra, egy akácosban kanyargó ösvényre tereltek, néhány száz lépés után pedig meredek emelkedő tövébe érkeztem. A rövid, de szinte négykézlábas kapaszkodón felküzdve magam megérkeztem a Velétei palotarom tisztására. A szerény romok mellett, a tisztáson álló tájékoztató tábla szerint a veszprémi püspöknek volt itt a környéken egy „palotája”, a még álló falak valószínűleg annak a maradványai lehetnek. Négy évvel ezelőtt kora tavasszal jártam itt a fiammal, akkor a még csupasz fák, bokrok között jó volt a rálátás a romokra, mostanra, nyár közepére azonban annyira megnőtt már a vegetáció, hogy képtelenség volt épkézláb fényképet készíteni a palota romjairól!

Így aztán rövid nézelődés után továbbindultam a kéktúra ösvényén, ami aztán visszavezetett a faluba. Szentbékkálla dombon álló katolikus temploma alá érkeztem vissza, innen már a Kossuth Lajos utcán folytatva az utamat hamar elértem a pecsételőhelyként is funkcionáló presszót és vegyesboltot. Az üzlet már zárva volt, a presszóba tértem be egy üveg sörre és a pecsételésre. Megnyugodva ütöttem bele a füzetbe a szentbékkállai pecsétet: ezt a szakaszt is teljesítettem!

Még elüldögéltem volna egy darabig a presszóban, de fenyegetően egyre közeledő dörgés késztetett távozásra. Már tudtam az időjárás jelentésekből, hogy akkor, az esti órákban egy hidegfront fogja elérni a Dunántúlt, erős záporokkal, zivatarokkal, ezért aztán menekülőre fogtam dolgot, mivel erre a rövid kirándulásra semmit sem vittem magammal a pecsételő füzeten kívül! Futólépésben tettem meg a szállásomig vezető pár száz métert, a viharos széllel együtt érkeztem meg! Mire a tetőtérben lévő szobámba felértem, már az eső is rákezdte, én pedig arra gondoltam, vajon másnap reggelre kijavul-e valamennyire az idő, vagy esőben kell nekivágnom a Nagyvázsonyig vezető utamnak?