A Dél-dunántúli Kéktúra áprilisi befejezése után a figyelmem ismét az Országos Kéktúra felé fordult. Először úgy terveztem, hogy egy ötnapos túrán végigjárom a Bakonyt Városlőd-Kislőd vasútállomás és Bodajk között, hogy befoltozzam az utolsó hiányt is az Írott-kő és Becske közötti teljesítésemen, de mivel ennyi szabadságot nem tudtam egyszerre kivenni, úgy döntöttem, a Becske és Mátraverebély közötti távot járom majd végig egy háromnapos túrán.

Így aztán csütörtök reggel még egy éjszakai busszal elbumliztam a Keleti pályaudvarra, hogy az 05:03-kor induló egri gyorssal elutazhassak. Szerettem volna minél korábban megérkezni Becskére, hogy aztán egy teljes napi adagot mehessek túrám első napján is. Gyors aszódi átszállás után már a Balassagyarmatra tartó két kocsis Bzmot-on zötykölődtem, itt világosított fel a kalauznő, hogy Nógrádkövesd és Balassagyarmat között vágányzár van, ezért ott vonatpótló buszra kell majd szállnom!

Pár percig mérgelődtem, hogy hiába volt a korai kelés, biztos, hogy jókora késéssel tudok majd csak belevágni a túrába, de aztán a buszra átszállva rájöttem, hogy ezzel még nyerhetek is! A néhány Becskére tartó utas ugyanis meggyőzte a buszsofőrt, hogy ne a falutól több kilométerre lévő Becske alsó vasúti megállónál tegyen ki minket, hanem bent a faluközpontban, amin amúgy is áthaladna! Így aztán bár pár perc késéssel indultunk Nógrádkövesdről, mégis nyertem vagy félórát, hiszen néhány perc múlva már Becske központjában, az útelágazásnál kászálódtam le a nagy hátizsákommal az autóbuszról.

Az elágazástól csupán pár lépés a Vadász söröző, vagyis a becskei kéktúra pecsételő hely. Már kora reggel is nyitva volt, ezért be is tértem, kértem egy korsó sört és elkértem a pultos hölgytől a kéktúra bélyegzőt is. Ez a bélyegző egyáltalán nem a „szabványos” kéktúra pecsét, hiszen automata, ráadásul az „MTSZ” felirat helyett „MTF” van rajta. Valószínűleg a régebbi pecsét eltűnt és a kocsmáros nem akart a Magyar Természetbarát Szövetségtől újat kérni, ezért ő készíttetett egy másikat, és mivel nem emlékezett a pontos szövegre, így születhetett ez az egyedi kialakítás!

A kocsmai látogatás után tiszteletemet tettem még a falu vegyesboltjában is, ugyanis a kora reggeli induláskor még elég álmos lehettem, mert otthon a hűtőben felejtettem a már előre elkészített tartós élelmiszerek dobozát. Itt aztán pótoltam az otthon maradt holmit pár csomag vákuumcsomagolt szeletelt szalámival, konzervvel és még vettem néhány szem mosolygósan piros paradicsomot is! Végül negyed nyolc felé léptem ki a boltból, kapcsoltam be a GPS-t és vágtam bele a háromnapos túra érdemi részébe.

Új dolog még a GPS az életemben, bár áprilisban a Dél-dunántúli Kéktúra utolsó szakaszán, Nádasd és az Írott-kő között már kipróbáltam, igazából csak most ismerkedem a lehetőségeivel. Letöltöttem rá a www.turistautak.hu –ról Magyarország összes turistaútjának térképét, ez jelentősen megkönnyíti a dolgomat, hiszen bármikor elegendő csak a kijelzőjére pillantanom, és máris látom, hogy a turistaúton haladok-e, vagy letértem róla. Tetszik benne, hogy pontos információval szolgál túra közben a megtett út hosszára és az emelkedésre vonatkozólag is. Ezután többször is fogok majd hivatkozni rá.

A Kossuth utcán indultam el a faluközpontból, követve a felfestett jelzéseket elhaladtam a domboldalba épített templom alatt, aztán a keskeny aszfaltcsíkon enyhén kapaszkodva értem el a faluvéget. Itt megálltam egy percre és visszafordulva végigtekintettem a falun. Bár az induláskor még magasan felettem volt a templom, most úgy láttam, nagyjából a templomtorony sipkájával lehettem már egy magasságban. Aztán elhagytam az utolsó házakat is és a földúton beléptem az erdőbe.

Egy hosszú esős periódus utánra szerveztem ezt a túrát, a sok csapadék emlékezetes árvizeket okozott Észak-Magyarországon, ezért tartottam attól, hogy sárosak lesznek a földutak, ösvények. A sűrű vegyes erdőben meredeken kapaszkodó földút azonban egyáltalán nem volt sáros, könnyen járhatónak tűnt, habár egyáltalán nem porzott a talpam alatt! Néhány perces kimerítő hegymászás után értem el az erdő felső szélét. Nekiindultam a jelzéseket követve a mezőnek, a lapos dombtetőt elérve pedig nagyon szép kilátás nyílt dél felé, a félig lebányászott Berceli-hegyre.

A mező túlsó szélén térítettek aztán jobbra, dél felé a jelzések, de nem a közvetlenül a megművelt terület peremén haladó keréknyomokra, hanem pár lépéssel tovább kellett még menni és a bozótosban szinte alig láthatóan futó csapásra kellett rátérni! Ezen bóklászva értem el pár perc alatt a magányosan álló erdőszéli házat és a mellette lévő útelágazást. Itt a kéktúra az „Y” alakban elágazó két földút között egy ösvényre tér, aminek a kezdete eléggé be van nőve, így viszonylag nehéz észrevenni. Egy hajdani irtásfolt helyén terpeszkedő tüskés vadszedresen vágott át az erősen benőtt ösvény, bizony alaposan megszaggattak az indák, mire elértem az erdő szélét! Innen már járhatóbb lett az utam: először még ösvényen haladtam, aztán pár perc múlva ez kiszélesedett, később beletorkollott a bányatelep aszfaltos útjába.

Innen egy köves úton kapaszkodtam tovább, szuszogva értem fel a Szanda-hegy két csúcsa közötti nyereg tisztására. Itt megálltam egy percre kifújni magam, alaposan megnéztem a még magasan felettem tornyosuló keleti csúcsot – amit még meg kellett másznom –, aztán nekiindultam a végső kapaszkodónak. Lihegve, fújtatva érkeztem meg a Szanda-hegy 529 méter magas csúcsára, a várromhoz.

A sziklás csúcson álló várból mindössze egyetlen fal maradt fenn, ez szinte felkiáltójelként meredezik a hegytetőn. Itt igazából nem is a romok a lényegesek, hanem az innen nyíló páratlan körpanoráma! A Szanda-hegy szinte a Cserhát közepén áll, a hegytetőről az egész dombvidék belátható, sőt, szép idő esetén a még távoli Mátra gerince, és a már régen magunk mögött hagyott Börzsöny csúcsai is kivehetőek a távolban! Azonban közelebb is érdemes körülnézni, hiszen jól láthatóak mélyen alattunk a környező települések: Becske, ahonnan indultam, de a másik irányban, észak felé Szandaváraljára és a távolibb Terényre is szép kilátás nyílik.

Miután alaposan körülnéztem minden irányban, kényelmesen letelepedtem az egyik sziklára, és megreggeliztem. Pihentem is egyet és csak kilenc óra felé vettem a hátamra ismét a zsákot, hogy továbbinduljak az utamon. Az előbb azt írtam, hogy meredek volt a kapaszkodó Becske felől a várromhoz, hát az az igazság, hogy ez csak kutyafüle volt a Szandaváralja felé való ereszkedés kezdetéhez képest! A lefelé vezető sziklás, köves ösvény eleje nagyon meredek volt, ráadásul a kopár délkeleti hegyoldalban kezdte meg az ereszkedést. Itt alaposan a lábam alá kellett néznem, nehogy rosszul lépjek, aztán guruljak egy jó darabot lefele!

Az ösvény meredeksége csak az erdőt elérve enyhült meg, kényelmes erdőjárással értem el a hegy alatt elterülő fennsík fás, ligetes mezejét. A keréknyomok enyhén kanyarogva vágtak át a területen, visszafordulva csodaszép kilátás nyílt a magam mögött hagyott Szanda-hegy ormán álló várromra. Aztán az utam lejteni kezdett és erdőfoltok között átvágva érkeztem ki a Szandát és Szandaváralját összekötő keskeny aszfaltútra. Balra indultam el rajta és néhány perces ereszkedéssel meg is érkeztem Szandaváraljára.

Megálltam egy percre a falu főutcájából, a Madách utcából kiágazó Hunyadi utca elején lévő Vár-boltnál pecsételni az igazoló füzetbe, aztán továbbindultam a faluközpont felé. Megpillantottam a falu tájházát (Madách utca 11.) az út jobb oldalán, és mivel volt időm bőven, be is tértem ide körülnézni. Itt, a faluban láttam először a palóc vidékre jellemző kontyos, előtetős házakat, a tájház is ilyen stílusban épült jó száz évvel ezelőtt.

Háromnegyed órás nézelődés után továbbindultam és a faluközpontot elérve jobbra tértem az elágazásban, hogy megkezdjem soron következő kapaszkodómat a Hucskó-hegy gerincére. Egy pillanatra megálltam az emelkedőn az utolsó házakat elérve és visszapillantottam. Innen már jól látszott az alattam elterülő falu és a mögötte magasodó Szanda-hegy ikercsúcsai, a jobb oldali tetőn a felkiáltójelként álló romos várfallal.

Fenn a gerincen útelágazásba értem: egyenesen indult előre a kéktúra régi útvonalának földútja, 2005-ben még arrafelé mentem tovább a fiammal az első bejárásunkon. Most a jelzések és a GPS is az erdősarkon jobbra küldtek tovább, a fák mellett kanyargó keréknyomokon. Egy rövidebb kaptatóval felértem a tetőre, a mobil átjátszó torony tövébe. Megálltam egy pillanatra, hogy kifújjam magam, és körbepillantottam. A kis tetőről jól be lehetett látni a Cserhát távoli látóhatárig húzódó dombvonulatait és a völgyekben megbújó apró falvakat.

Egy rövid pihenő után továbbindultam, és az erdőfoltok, mezők határán kanyargó keréknyomokon haladva jó fél óra múlva megpillantottam magam előtt Terényt. Enyhén lejtve átvágtam a megművelt földeken, szinte egyenesen a még távoli templomtorony felé tartva. Éppen a déli harangszókor értem el a falu határát. Elhaladtam a templom mellett és hamarosan megérkeztem a község főutcájára. Balra fordulva elindultam rajta és néhány lépés után megpillantottam az Orsós Magnók Múzeumának útszéli jelzőtábláját. Még otthon, az utamat tervezve felmerült, hogy megnézem a múzeumot, de mivel Szandaváralján, a tájházban elég sokáig időztem, nem akartam több időt elvesztegetni és a régi magnetofonok múzeumának meglátogatását elhalasztottam egy esős őszi hétvégére!

Ezután már gyorsan magam mögött hagytam Terény házait és megkezdtem a hosszú kutyagolást a cserháti dombok között kanyargó keskeny aszfaltúton. Sok helyen láttam a nyomát a néhány nappal korábbi nagy esőzéseknek: még nem tudták az útról eltakarítani a vízátfolyások által az úttestre felhordott sok földet, ráadásul az úttest több helyen is beszakadt a talajkimosódások miatt. Szerencsére azonban a földutak, amiken eddig jártam, már elnyelték a leesett sok vizet, és jól járhatóak voltak! Majdnem egy teljes órát bandukoltam az alig egy nyom szélességben járható úton, mire elértem a Cserhátsurány felé leágazó keréknyomokat. Itt leültem egy hosszabb pihenőre, és a kora délutáni tűző napsütés elől a fák árnyékába húzódva kényelmesen megebédeltem.

A mezők között kanyargó keréknyomokon aztán már gyorsan elértem a Szanda-patak gázlóját. Az út egy kibetonozott vályúban keresztezte a most bizony alaposan megduzzadt patakot, de emlékeztem, hogy tőle jobbra egy kis gyaloghíd vezetett át régebben a vízfolyás felett. Most sehol sem láttam, de pár lépést visszasétálva észrevettem az embermagas gazban jobbra letérő csapást, aztán meglett a híd is! Továbbindulva és egy kis erdőfoltot magam mögött hagyva már meg is pillantottam magam előtt Cserhátsurány házait.

A falu határában kereszteztem egy betonhídon a Fekete-víz patakot is, aztán hamarosan elértem a falu főutcáját, a Rákóczi utcát. Jobbra térve indultam el rajta, és néhány perc alatt megérkeztem a falu kis dísztavához. Innen nagyon szépen látható volt jobbra, a Vicsi-hegy oldalában álló öreg templom, balra pedig, a tavon túl a másik domboldalban állt a szépen felújított Jánossy kastély. Az árnyas, füves tópart letelepedésre csábított, de inkább továbbindultam a faluközpont felé.

Néhány perc múlva magam mögött hagytam a Katolikus Otthon épületét – itt szálltam meg évekkel ezelőtt a fiammal – aztán már meg is pillantottam az út bal oldalán a Vadász söröző épületét, a pecsételő helyet. Benn kértem egy üveg hideg Sopronit és a kéktúra pecsétet, aztán leültem pihenni az egyik bőrfotelba (ilyen előkelő helyre tévedtem be!). Elintéztem a papírmunkát, aztán még sokáig lebzseltem a hűvös ivóban, mire rászántam volna magam a továbbindulásra.

Kilépve szinte tarkón vágott hőség, aztán már a falu házai között megkezdtem a kapaszkodást a következő dombhátra. Egy kis park mellől ismét jó volt a rálátás a nem messze álló Jánossy kúriára, aztán a romos templom és a Gyógypedagógiai Intézet nagy parkja után elértem a faluszéli fakeresztet. Utána az elágazásban jobbra tértem és hamarosan megérkeztem az erdősarokra. A keréknyomok ezután sokáig kanyarogtak a mezők és az erdő határán, egyre emelkedve a lankás domboldalban. Egy helyen megállva és visszafordulva már messze mögöttem, a völgyben feküdt Cserhátsurány, mögötte pedig ismét a Szanda-hegy ikercsúcsait pillantottam meg, de most már nem lehetett szabad szemmel kivenni a romokat!

Továbbindulva hamarosan bevezettek a keréknyomok az erdőbe, és egy jó negyedórás menettel elértem a gerincen az útelágazást. Balról, Nógrádmarcal felől a jelzés földútja torkollott bele az utamba, ami a jelzéssel szinte egyenesen indult tovább. Még csak fél négy felé járt az idő, én pedig valahová ide terveztem a sátorozást, a Cserhátsurány és Nógrádsipek közötti dombgerincre, így hát alaposabban is körülnéztem a környéken. Volt is egy-két megfelelőnek látszó hely az útelágazás közelében, de még gyerek volt az idő, ezért úgy gondoltam, megyek még egy sort és igyekszem minél közelebb kerülni Nógrádsipekhez. Ezért egy rövid pihenő után ismét a hátamra kaptam a motyót és továbbindultam a földúton.

Az utam jó sokáig kanyargott fenn a lapos gerincen, folyamatosan az árnyas erdőben haladva. Lassan magam mögött hagytam az út jobb oldalán a Hegyes 399 méter magas, köves csúcsát, aztán az úttól balra mezők tűntek fel az erdő szélső fái mögött. Itt alig kitaposott keréknyomok indultak bal felé, ki a rétre, rájuk tértem és néhány lépés után kiértem a fák közül. Körbepillantottam és láttam, ez is egészen jó sátorozóhely lenne!

Habár a rét észak felé nyitott volt – ami a szélnek kitettsége miatt nem túl jó sátorverés szempontjából –, de rajta keresztül csodás kilátás nyílt a szomszédos dombokra, nyugat felé a Tepke gerince is feltűnt, mögötte a Mátra még távoli csúcsaival. Aztán alaposabban körülnézve találtam egy nyugat felől védett zugot, ami még jobban megnyerte a tetszésemet! Még mindig csak fél öt felé járt az idő, ezért nem vertem fel a sátrat, inkább csak a polifoam matracomat terítettem ki a mező fűvére és a félárnyékban pihentem, szundikáltam egy sort. Jó volt a fárasztó nap után a derékaljamon fekve az égen átúszó felhőket bámulni, aztán hat óra felé erőt vettem magamon és a lassan eluralkodó lustaságomat legyőzve felvertem a sátram az erdőzugban. Később megvacsoráztam, és kihasználva a minimális térerőt haza telefonáltam, aztán egy esti séta után hamar nyugovóra is tértem.