A Szent István Vándorlással az Országos Kéktúra útvonalán megtett körülbelül kettőszáz kilométer után már én is kezdtem komolyan venni a második OKT teljesítésemet, hiszen a bejárt szakaszok hossza az egyéb túráimmal együtt már jócskán meghaladta a háromszáz kilométert! Ezért egy szombati napon kihasználva a szép ősz elejei időjárást belevágtam a folytatásba. Bár a Vándorlással Alsópetényig mentem, de a Felső- és Alsópetény közötti szakaszt szinte végig sötétben tettük meg, ezért aztán nem sok élményem maradt arról a részről. Úgy döntöttem tehát, Felsőpetényből indulok tovább és Becskéig járom végig a névleg 25,8 km hosszú szakaszt.

Így aztán a Nyugatiban felszálltam a 06:40-kor induló személyvonatra és bíztam abban, hogy a vonat 07:24-es váci érkezése után lesz még időm átmenni a közeli buszpályaudvarra és elkapni a pontban fél nyolckor Felsőpeténybe induló helyközi autóbuszt. Sajnos a vonat vágányzárak miatt összeszedett néhány perc késést, csak fél nyolc előtt három perccel ugrottam le róla a váci állomáson! Megmondom őszintén, nemigen láttak engem szaladni az utóbbi harminc évben, hát a váciaknak részük lehetett ebben a szerencsében! A két állomás közötti talán három-négyszáz méteres távot szintidőn belül teljesítettem, és még pont elértem a felsőpetényi buszt!

Nyolc óra után pár perccel érkeztem meg Felsőpeténybe és első utam a Lókos- és Pusztaszántói-patak összefolyása melletti kis kocsmába vezetett. Habár a kéktúra igazolófüzetbe már stempliztem korábban, de erről a túráról készítettem túrajelentést is, így oda kellett a bélyegzés. Meleg napnak indult ez is, a Nap már tűzött ezerrel, így aztán védőitalként megittam még egy korsó csapolt sört, csak utána kaptam fel a hátizsákot és indultam el az utamra.

Felsőpetény után megváltozott az Országos Kéktúra útvonala, régebben a falu határában, az agyagbányánál megmászta a Romhányi-hegyet, hogy aztán a gerincén végighaladva ereszkedjen le Romhányba. 2004-ben a fiammal még ezen az úton haladtunk mi is. 2006 óta a kéktúra új útra térve egy elég nagy kerülőt tesz Alsópeténybe, aztán onnan kapaszkodik fel a Romhányi-hegy tetejére.

A kocsmától indulva átmentem tehát a Lókos-patak hídján, aztán ráfordultam a kelet felé tartó Petőfi utca aszfaltcsíkjára. Néhány perc alatt elértem az Andrássy kastély bekerített parkját, itt le is tértem a jelzésről, hogy alaposabban megnézhessem a parkot és magát a kastélyt is. A kis gondozott park mélyén álló épületet nagyon szépen rendbe hozták, érdemes körbesétálni és minden oldalról megcsodálni! Falán emléktábla hirdeti, hogy 1956. október 30-ig itt tartották fogva Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érseket. Készítettem néhány felvételt a kertről és a kastélyról, aztán visszatértem a Petőfi utcára.

Továbbindulva hamarosan a TSZ-majorhoz jutottam, itt a jelzések balra, földútra tereltek, kereszteztem a Róka-völgy mezejét, aztán a túlsó oldalán, egy másik majornál útelágazáshoz értem. A jelzések a jobb felé térő, kevésbé kijárt keréknyomokra irányítottak, ezeken ballagva léptem be az erdőbe. Ezután egy darabig vegyesen haladtam a fák között, illetve a mezők szélén. Egy középfeszültségű távvezeték haladt egy ideig párhuzamosan az úttal, majd tőle eltávolodva egy földalatti gázvezeték piros jelzőgömbjei mellett vezettek a keréknyomok.

Az út enyhén emelkedve hullámvasutazott a Homok-hegy lábainál, később egy bekerített mező és egy fenyves határán vezettek tovább. Nagyjából egy órai kényelmes menettel értem el Alsópetény szélső házait. A Fűzfasor utcán végigsétálva értem el a falu főutcáját, a Petőfi Sándor utcát. Erre ráfordulva baloldalon a millenniumi emlékmű parkja mellett haladtam el, jobb oldalon a Gyurcsányi-Prónay kastély rendezett parkja tűnt fel. A kerítésen bekukucskálva tetszett a szépen rendben tartott kastélypark a kis tóval, szívesen meg is néztem volna belülről, de a rácsos kapu mellé a kerítésre kitett MAGÁNTERÜLET és KUTYÁVAL ŐRZÖTT TERÜLET táblák elvették ettől a kedvem!

A faluközpont felé haladva később baloldalon feltűnt a falu régi, gótikus temploma is, ennek az az érdekessége, hogy különálló harangtornya van. Mivel volt rengeteg időm, ide is tettem egy rövid kitérőt. A hosszú lépcsősoron a kis dombra felkapaszkodva körbesétálható a XV. században épült templom, amit később, a XVIII. században kiegészítettek egy barokk résszel és a különálló harangtoronnyal. Szép innen a kilátás is a völgyben fekvő falura!

Folytatva az utamat bélyegeztem a buszfordulóban, a tájékoztató tábla oldalára szerelt dobozkában található kéktúra pecséttel, aztán nekiindultam a Romhányi-hegyre vezető hosszú kaptatónak. A Béke utcán kezdtem meg a kapaszkodást, aztán jobbra, a Rákóczi utcára térve az emelkedés kissé megenyhült. Az utolsó házakat is elhagyva és egy kis mezőről visszapillantva a falura, pár pillanatra megállított a szép kilátás. Lenn a völgyben terült el a falu, mögötte a másik domboldalon jól látszott a régi templom is.

Továbbindulva már földutakon folytattam a kapaszkodást felfelé a hegyre. Változó meredekséggel, de állandóan emelkedett az utam. Elhaladtam egy „emeletes” erdészház mellett, itt a terméskőből falazott földszintre építették rá a faház emeletet. Innen folytatva az utamat az emelkedő lassan megenyült, néhol szinte már meg is szűnt. Irtásfoltokat keresztezve értem el a gerincet, itt csatlakozott bele az utunk a kéktúra korábbi nyomvonalába.

Röviden rátértem a kelet felé vezető gerincútba, de innen egy éles kanyarral északnyugat felé térítettek a jelzések egy másik földútra. Itt már ereszkedtem a Romhányi-hegy északi oldalán, aztán egy idő után a jelzések jobbra, egy ösvényre tereltek. Kényelmesen ereszkedtem az ösvényen a füves aljú bükkösben, később egy vízmosás bal oldalára kanyarodott a kitaposott nyom. Egy ideig az árok peremén haladt az utam, később kereszteztem azt.

Lassan elértem az öreg erdő határát, az ösvény egy földútba csatlakozott be, itt balra, lefelé indultam el egy fiatal akácoson keresztül. Lassú, folyamatos ereszkedéssel hagytam magam mögött az erdőt és értem el a Romhány feletti mezőket. Itt egy keskeny erdősáv mögött haladt a földút, ezen átvágva, az elhanyagolt kertek széléről szép kilátás nyílt lefelé, a völgyben fekvő Romhányra. Később kiértem a mezőkre, ezeket keresztezve pedig megérkeztem a faluba.

A Batthyány utcán folytattam az ereszkedést, innen balra, a Wesselényi utcára fordultam, letérve a kéktúra útjáról, hogy meglátogassam a falu nyugati szélén álló Rákóczi törökmogyorófát. Nagyjából tíz perces menettel értem el a faluvégen, a domboldalban álló fát, ami a hagyomány szerint még II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek a Romhányi csata idején itt leszúrt botjából fejlődött ki. A domboldalban, bekerített területen álló védett fához egy sövénnyel szegélyezett ösvény vezet az utcáról.

A fától már a jelzés útján tértem vissza a faluközpontba, ahol betértem a Lilla presszó mostanra már eléggé megfakult lila épületébe. Természetesen a presszó kéktúra pecsételőhely, meg aztán jó volt elüldögélni a hűvös ivóban is egy pár percig! Itt is elfogyasztottam egy üveg Drehert, kizárólag a meleg elleni védőitalként, aztán rövid szieszta után indultam tovább.

Elhaladtam a kerámiagyár épületei mellett, aztán a jelzéseket követve elértem a XVIII. században épült öreg kőhidat. A Lókos-patak régi hídja ma már le van zárva a forgalom elől, az tőle pár méterre bonyolódik egy új közúti hídon, de szépen felújítva áll még magában a patak felett, közepén Nepomuki Szent János szobra figyeli a hídon mostanság áthaladó elég gyér forgalmat.

Innen rövid kitérőt tettem a Kossuth Lajos utcán a dombtetőn álló templomhoz. A klasszicista római katolikus templomtól nagyon szép panoráma nyílt a falura és a Romhányi-hegyre, aztán ha már itt jártam, a lepusztulófélben lévő késő barokk Prónay-kastélyt sem hagytam ki.

Visszaereszkedve az öreg hídhoz rátértem a Kétbodony felé vezető országútra és elhaladtam a Fáradt Vándor Panzió előtt. Lassan elhagytam az utolsó házakat és a főút szélén gyalogolva átvágtam a mezőkön. Rövid kaptatón értem fel a Borda-hegy oldalában fekvő Kétbodonyba, pontosabban Felsőbodonyba, hiszen a mostani település a lassan összenövő Felső- és Alsóbodonyból jött létre. Végigballagtam a Rákóczi utcán egészen az alsóbodonyi elágazásig. Egy pillanatra megállva elvégeztem az adminisztrációt, ugyanis az itt álló ház kerítésére van szerelve a kéktúra pecsét kis dobozkája.

Miután a stemplizés után mindent elpakoltam, továbbindultam az Alsóbodony felé vezető aszfaltúton. Kereszteztem a csupán erecskényi Kétbodonyi-patakot aztán egy rövid emelkedőn megérkeztem Alsóbodonyba. A dombtetőn tér le a főútról a jelzés jobb felé, de én továbbmentem az úton, hogy megnézzem a falu kis evangélikus templomát.

Később visszatérve az útelágazáshoz leereszkedtem a dombról egy faluvégi telephelyhez, innen kezdtem meg aztán a kapaszkodást a Cser-hát gerincére egy földúton. Figyelem! Itt többszörös útelágazás van, figyelni kell a jelzéseket! A helyenként löszös mélyútként méteres bevágásban emelkedő földúton szuszogtató emelkedő kezdődött, ami aztán elég sokáig ki is tartott. A kaptató csak nagyon lassan enyhült meg a gerincet elérve, és váltott át lassú hullámvasutazásra. Fenn a tetőn elég sok volt az irtásfolt, szerencsére kora délutánra a szél is feltámadt, így az állandó légmozgás kissé enyhítette a kialakult döglesztő hőséget.

Az irtások felső pereméről persze a kilátás is szép volt, egy balra induló S kanyarból visszatekintve például jól látható volt a már távoli Alsóbodony és a falu határában fekvő horgásztó is. Egy idő után növendék akácosba fordultam a jelzéseket követve, ezen szinte egyenesen vágott át a földút. Ezután az erdőt elhagyva bokros-bozótos hegyoldalba érkeztem, itt egy nagyfeszültségű távvezetéket elhagyva élesen balra fordítottak a jelzések, egy meredeken ereszkedő földútra. Ezen az úton értem el a Kisecset felől érkező, térképem szerint szilárd burkolatú utat. Valóban, helyenként fellelhető volt rajta valami halvány nyoma egy korábbi burkolatnak, de nem ez volt rá a jellemző!

Enyhe kapaszkodással értem el rajta a vasútvonalat, ezt később kereszteztem is egy átjáróban. Itt jobbra fordulva egy, a vasúttal párhuzamos földútra tértem, aztán egy kisebb erdőn átvágva kiértem a mezők szélére. Itt balra indultam tovább a jelzéseket követve és kereszteztem az errefelé eredő Galga-patak most teljesen kiszáradt medrét. Ezután jobbra, keréknyomokra térve hosszan haladtam a patakmederrel párhuzamosan, vegyesen erdőben, és rétek, megművelt foltok között.

Talán húszpercnyi gyaloglás után kifliben balra hajlottak a keréknyomok és kapaszkodni kezdtek a mezőkön keresztül egy dombhátra. A tetőről aztán megpillantottam magam előtt balra a Szanda-hegy ikercsúcsait, jobbra pedig a Berceli-hegy lebányászott oldalát. Lassan ereszkedve értem el az úton Becske szélső házai mellett az országutat. Balra, a falu felé fordultam rajta és tízperces menettel érkeztem meg a faluközpontba, a Vadász kocsmába. Mivel még csak öt óra felé járt az idő, a vonatom pedig csak 18:16-kor indult a vasúti megállóból, lepakoltam az egyik asztalhoz, aztán a pultnál kértem egy korsó sört és a kéktúra bélyegzőt. Miután mindkettőt megkaptam, leültem és sziesztáztam egy nagyot.

Csak fél hat után kerekedtem fel, hogy kényelmes gyaloglással magam mögött tudjam a faluközpontból Becske-Alsó vasúti megállóhelyig tartó vagy két kilométeres utat. A falut elhagyva áttértem az út bal oldalára, a padkán haladva értem el az állomás rövid bekötőútját, aztán az egyik, még ép padra letelepedve megvártam a Balassagyarmatról Aszódra tartó egykocsis Bzmot kisvonatot. Aszódon még volt pár percem a budapesti gyors érkezéséig. Nyolc előtt pár perccel szálltam le a vonatról a Keletiben, aztán a városon átbumlizva negyed tíz felé léptem be otthon a lakásajtón.