Az előző napon már mentem egy Nagyvázsony-Városlőd menetet (az már a nemrégen megkezdett harmadik kéktúra bejárásom részét képezte), és éjszakára megszálltam Városlődön. A korai fekvés miatt már hajnalban talpon voltam az Igaluer Park kastélyában, a szállásomon. Egy ideig a reggeli TV műsorokat nézegettem, aztán gyorsan összepakoltam mindent, megmosakodtam, és fél nyolc után leballagtam az étkezőbe. Csak egymagamban reggeliztem a hatalmas teremben, elbeszélgettem a konyhás hölgyekkel, azt mondták, nem csak az két szép szememért jöttek be ilyenkor korán reggel, már neki is láttak az ebéd előkészítésének, mert nagyobb társaságot várnak délre ide!

Nyolc után pár perccel végeztem a reggelivel, elintéztem a kijelentkezést a recepciónál, aztán még a reggeli fényben körülnéztem az erdei szálláson. A kastélyt az 1920-as években építtette a városlődi kerámiagyár tulajdonosa, Iglauer István. Az államosítást követően a parkban álló kastély és az mellé épített faházak úttörőtáborként üzemeltek, a rendszerváltás után a faluból kitelepített németek jelentős segítségével újították fel a kastélyt, és üzemel most mint erdei szálló, motel. Abszolút a környezetbe illő a domboldalban álló faszerkezetű villaépület, amit a tulajdonos által telepített park fenyvese vesz körül. A domb oldalában és tövében állnak az inkább csak nyári szállásként használható faházak.

Rövid nézelődés után csak negyed kilenc felé indultam útnak, de ezen a napon nem kellett nagyon sietnem, hiszen alig húsz kilométert kellett megtennem Bakonybélig, ráadásul még számottevő hegyeket sem kellett útközben megmásznom! A parkot elhagyva a Fenyő utcán visszasétáltam a vasúti átjáróig, ezen átkelve értem el a II. Világháború után kitelepített svábok emlékparkját. Lassan bandukoltam tovább a kéktúra útjára rátérve a község központja felé, így értem el a Templom teret. Az itt álló szép római katolikus templom a közőpkori karthauzi kolostor romjaira épült a XVIII. században, barokk stílusban. A templomkertben áll a Mesterségek Fája, ahol kis zászlócskák mutatják a faluban dolgozó különböző mesterembereket, valamint egy kőoszlopon egy Mária-szobrot is láthatunk. Érdemes megnézni a barokk templom belsejét is!

Lassan ballagtam tovább a falu főutcáján, a Kossuth Lajos utcán. Kissé továbbmenve egy családi ház sarkába ékelődött kis kápolnán akadt meg a szemem, a kitett tábla szerint 1822-ben építették egy tűzvész után Szent Flórián, a tűzoltók védőszentje tiszteletére. Kicsit távolabb pillantottam meg az első tornácos sváb házakat. Megálltam az egyikben berendezett Német Nemzetségi Ház előtt, de a kiállítás még zárva volt, annyit pedig nem akartam várni, hogy kinyisson és belülről is megnézhessem az épületet.

Ezért aztán továbbindultam és az elágazásban a jelzéseket követve jobbra tértem, a Veszprémi útra. Kereszteztem egy öreg kőhídon a Torna-patakot, egy aluljárón a vasutat, aztán a Hölgykő utcára rátérve megérkeztem a falu újtelepére. Tetszetős családi házak után hagytam magam mögött Városlődöt, aztán a magas töltésen futó 8-as főút alatt is átkeltem egy alagúton keresztül. Ezután tértem rá a Csehbányára vezető országútra, amin aztán egyre kapaszkodva elballagtam az ott már mély bevágásban haladó vasútvonal feletti hídig.

Kicsit elgondolkoztam, hogy a híd túlsó oldalán rátérjek-e a Hölgykő várának romjaihoz vezető jelzésre, de aztán győzött a lustaság: mivel azt már alaposan bejártuk a fiammal az első kéktúra teljesítésünkkor, most kihagytam a programból a várlátogatást! Inkább a jelzéseket követve folytattam az utamat, amik itt egy földútra térve elhagyták az aszfaltutat. Kis völgyecskébe ereszkedtek le a kátyús keréknyomok, a völgytalpon keresztezték az ott csurgó keskeny erecskét.

Susnyás mezőn indultam tovább, messze a távolban, egy fa törzsére pingálva tűnt fel a legközelebbi jelzés. Kereszteztem a fasort és megpillantottam magam előtt a dombra felfutó hosszú kaszálót. Néhány száz méterre tőlem egy középfeszültségű távvezeték érkezett oldalról erre a mezőre, annak az egyik oszlopára festve vettem észre a legközelebbi jelzést. Elindultam felfelé a mezőn, amit inkább legeltetésre használhattak, mint kaszálónak, mert a talpam alatt halmokban álltak a már kiszáradt „kecskebogyók”. Később keréknyomok fordultak jobb felől a mezőre, ezek a jobb szélén haladtak tovább, egészen közel a fákhoz. Erre tértem rá én is, és bandukoltam egyre feljebb a domboldalban.

Utam legmagasabb pontján megálltam, hogy kissé kifújjam magam. Előretekintve láttam, hogy innen már nem emelkedik, inkább csak hullámzik majd az utam, visszapillantva pedig már csak éppen ki tudtam venni a párás levegőben a távoli Városlőd házait. Pihentem még egy sort, aztán a zsákot ismét a hátamra kapva továbbindultam. Leereszkedtem a mező hullámvölgyeibe, aztán nemsokára fel is tűnt a balra, az erdőbe vezető letérés. Egy kicsit még kapaszkodtam a fák között, aztán egy szép szálbükkösben leereszkedtem meredeken a Torna-patak völgyébe.

Itt következett az aznapi utam talán legszebb szakasza: folyásirányban haladtam vagy hat-nyolcszáz lépésnyit a patak mellett. Szemmel láthatólag a völgyet nem „tartja karban” az erdészet, meghagyták a kidőlt fákat a természetes állapotukban, így azokat csak a korhadás pusztítja, nem pedig emberi kéz. A patak apró zúgókon keresztül ereszkedik egyre lejjebb, néha csupán pár lépésnyire az ösvénytől. Mert bizony a sokszor szinte alig látható ösvény sokat kanyarog a völgyben, a kidőlt fákat, kisebb dagonyákat kerülgetve! És mindehhez társul az a végtelen csend és nyugalom, amit csak a patak csobogása tör meg. Szinte el sem akartam hinni, hogy ez az a Torna-patak, amit néhány héttel az ottjártam előtt az alsó folyásán katasztrófaszerűen beszennyezett az ajkai timföldgyár zagytározójából kiömlött több százezer köbméternyi savas iszap, elöntve a patakparti településeket, Kolontárt és Devecsert is!

Az ösvény hirtelen kanyarodott el a pataktól és kapaszkodott fel meredeken egy magas töltésre. Itt tért rá a kéktúra útvonala az 1918-28 között épült Városlőd-Farkasgyepű 760 mm nyomtávú erdőgazdasági vasút már rég megszüntetett nyomvonalára. Az 1960-as évek végéig a keskeny nyomtávú vasutak egész hálózata szőtte át a Bakonyt, igazán kár, hogy ezekre ráfogták, hogy gazdaságtalanok, most pedig zajos, dübörgő teherautókkal szállítják a bauxitot és a kitermelt faanyagot széles, poros erdei földutakon!

Nagyjából háromnegyed órát haladtam a kanyargó vasúti töltésen a Vámos-patak völgyében. A nyomvonal a völgy nyugati oldalában futott néhol bevágásokban, néhol pedig töltéseken, ahol a pályatest oldalvölgyeket keresztezett. Természetesen a vasúti felépítménynek már nyoma sem volt, hiszen a síneket már régen felszedték, a pálya zúzottköves alapja pedig már rég belesüppedt a talajba az erre járó nehéz terhergépkocsik kerekei alatt. A vasút nagyon enyhén, szinte észrevétlenül emelkedett egészen egy lapos gerincig, itt keresztezte az egyik széles, kavicsos bauxitszállító utat. Kis rét volt az út mellett a kereszteződésben, pihenőpadokkal, esővédő házikóval. Mivel már elég régóta úton voltam, itt megálltam egy hosszabb pihenőre.

Emlékszem, pont az első kéktúra bejárásom idején betonozták a házikó alapját, akkor úgy gondoltam, mobilátjátszó torony fog épülni itt a gerincen, de tévedtem! Jobb is ez így, hiszen szívesen pihennek itt, a lakott településektől messze lévő gerinc tisztásán az ide eljutó turisták. Gondolatban egy nagy jópontot kapott tőlem az ezt építő és most rendben tartó erdőgazdaság! Az órámra néztem, fél tizenkettőre járt az idő, éhes is voltam már, így aztán kényelmesen megebédeltem az egyik asztalhoz leülve, közben munkanap lévén szinte percenként húztak el a földúton a vöröses földdel, a bauxittal vagy farönkökkel megrakott teherautók. Evés közben elmorfondíroztam azon, miért volt érdemes felszámolni a kisvasutak rendszerét, ha ekkora errefelé a teherforgalom, de nem találtam erre épkézláb választ!

Háromnegyed tizenkettő felé indultam tovább, néhány lépés erejéig rátérve a Németbányára vezető erdei földútra, aztán innen balra lekanyarodva ösvényen folytattam az utamat. Ez a szakasz is egy szép része a túrának: egy kis nevenincs patak völgyecskéjében ereszkedik lefelé az ösvény kanyarogva, sokszor keresztezve az egyre duzzadó vízfolyást, néha csupán néhány méterre a gyalogút mellett-felett haladó erdészeti úttól. Szerencsére errefelé sem nagyon akaródzik az erdészetnek a munka, így hát igazán vadregényessé teszik az utat a kidőlt fák, és a patakon való számtalan átkelés.

Egy keskeny erdei aszfaltút keresztezése után hamarosan feltűnt előttem a magányosan álló vadászház épülete, a kerítése mellett vezetett el a kéktúra ösvénye. A bekerített telek után az ösvény kivezetett arra a kavicsos útra, amin elindultam az erdei pihenő után, ezen ballagva értem el nagyjából húsz perc alatt a jelzés letérését. A kéktúra itt ösvényre váltva meredeken megmássza a Szállás-tető oldalát, de aki pecsételni is akar, annak tovább kell mennie a széles, kavicsos úton Németbányáig.

A kéktúra bélyegzője a falu üdvözlő táblájának oldalára szerelt kis dobozkában található, én pecsételés után még egy rövid sétára indultam a faluban. Nagyjából tíz perc alatt értem el a falucska központját, itt áll a faluház és a templom is. Itt is van egy turistapihenő, leültem hát pár percre, hogy kifújjam magam, és csak egy óra előtt szántam rá magam a továbbindulásra. Néhány perc alatt visszagyalogoltam arra a helyre, ahol a kéktúra letért a faluba vezető földútról.

Nekiveselkedtem a Szállás-tető oldalában kapaszkodó ösvénynek, komoly emelkedő volt ez bizony, több mint száz métert kapaszkodtam, mire elértem a dombok között kanyargó bauxitszállító utat. Innen már enyhén ereszkedtem egy keskeny aszfaltútig, ami ugyanannak a rég felszámolt kisvasútnak a nyomvonalán haladt, mint amin már talpaltam egy sort Városlőd után. Talán egy kilométernyit haladhattam rajta, amikor a jelzések jobbra letérítettek innen, hogy egy kis völgy tisztásán átvágva egy másik keskeny aszfaltútba fussanak bele.

Ezen az úton folytattam az utam, sőt, egészen Bakonybélig már le sem tértem róla! Nagyon kellemes élmény volt a dombtetők között kanyargó, csak nagyon enyhén hullámvasutazó úton haladni, miközben a Nap átsütött az út fölé hajló fák lassan őszi színekbe forduló lombkoronái között! Külön szerencse volt, hogy utamon egyetlen járművel sem találkoztam, zavartalanul élvezhettem az erdő csendjét!

Vagy egyórai út után az út hullámvasutazása véget ért és egyértelműen ereszkedni kezdett! A jelzés földútja keresztezte itt a keskeny aszfaltcsíkot, innen pár lépésnyivel továbbmenve lehetett elérni a kilátópontot a Bakonybél feletti mészégető kemencéknél (tábla jelzi a letérést). Az itteni pihenőpadoktól aztán pompás kilátás nyílt a völgyben elterülő falura és a mögötte álló Nagy-Som-hegy erdős oldalára. Néhány percre meg is álltam itt, és levéve a hátizsákom kissé kinyújtóztattam a tagjaim, aztán persze a kilátást is megcsodáltam.

Innen már szinte be lehetett gurulni Bakonybélbe a folyamatosan lejtő aszfaltúton. A völgytalphoz közeledve feltűnt az út alatt jobb oldalon a Gerence fogadó épülete. A kéktúra elhaladt mellette a keskeny aszfaltcsíkon, majd egészen a völgy aljáig leereszkedve tért le a jelzett ösvény jobbra, a fogadó bejáró útjára. A murvás úton visszafelé kellett ballagni vagy százötven lépésnyit, hogy elérjük a kertkaput. A kéktúra bélyegző a szokásos kis dobozkájában a fogadó teraszáról nyíló bejárat mellett található. Gyorsan elintéztem itt is a papírmunkát, aztán továbbindultam.

A fogadó teraszától gyalogúton egyből Bakonybél központjába visz az út – erre mentem én is négy éve a fiammal, de most inkább visszatértem a kéktúra jelzett ösvényére! Egy összetákolt kis hidacskán kereszteztem a Gerence-patakot – a rendes hidat még a nyáron elvitte egy nagyobb áradás – aztán egy susnyás réten átvágva elértem a Bakony hotel bejárata mellett a Fürdő utcát.

Bakonybélben több szálló, panzió, vendégház és sok kiadó szoba várja a környékre látogatókat, én a Vadszőlő szállót választottam a sok közül könnyű megközelíthetősége miatt, ugyanis le sem kellett térnem a Fürdő utcáról! Bár a jelzések jobbra tértek innen az Ady Endre utcára, én még pár lépést tovább ballagtam és már el is értem a szállásomat! Gyorsan berendezkedtem a szobámban, aztán még egy rövid sétára indultam a faluban. Megnéztem a központban az apátságot és a templomot, a Bakonyi Erdők Házát és a Tájházat is, a késői időpont miatt mindet csak kívülről.

Felsétáltam a domboldalba, a temetőhöz is, innen nagyon szép kilátás nyílt a völgyen elterülő falura. Csak a sötétedés vetett vissza a szállásomra, megvacsoráztam a szálló éttermében, aztán gyorsan nyugovóra tértem a szobámban. Tudtam, hogy a következő nap nehéz szakasz vár majd rám a Kőris-heggyel, és ráadásul még viszonylag korán akartam Zircre is átérni, hogy még sétálhassak egyet az arborétumban.