Habár előző nap délután már kitisztult az ég az átvonult front után, szerdán megint borús napra virradt, még az eső is szemerkélt, amikor komótosan készülődtem az indulásra a nagyvázsonyi Kinizsi turistaházban. Az ablakon kinézve még a Kab-hegy csúcsát sem láttam, mert belemerült az alacsonyan járó piszkosszürke felhőkbe! Kicsit rosszkedvűen folytattam a csomagolást, egy pillanatra felmerült bennem az is, hogy a túrát abbahagyva hazaindulok, de aztán erőt vettem magamon és a készülődést befejezve fél hét felé kiléptem a turistaházból a csepergő esőbe.

Máskor azért nem szoktam ilyen korán indulni, de most szerettem volna Városlőd-Kislőd vasútállomáson elérni a 15:18-kor Veszprémbe induló személyvonatot, mert ahhoz gyors csatlakozásom volt és még délután hazatérhettem. A korábbi vonatokat egyébként csak rohanva érhettem volna el, viszont a későbbi, 17:04-es vonattal már csak estére érkezhettem volna Kelenföldre.

Újra elhaladtam Vázsonykő vára mellett, természetesen az előző délutánnal ellentétben kihalt volt az egész környék, aztán a gyalogúton leereszkedtem a vár alatti Varga utcára. Ott, ahol az aszfaltcsík jobbra tért, én egyenesen ballagtam tovább még egy darabon, aztán egy jobbkanyarral elhaladtam a Vázsonyi-séd-patak lepusztult vízimalma mellett. Átvágtam a patak völgyének mezőin, aztán lassan elértem az Új utcát. Elhaladtam néhány ház mellett, aztán újra kiértem a mezők közé, így érkeztem ki egy enyhe emelkedőn a Pulára és tovább Tapolcára vezető országútra.

Hétköznap reggel lévén elég nagy volt rajta a forgalom, ahogy nyugat felé ballagtam a szélén, inkább lehúzódtam a füves, kavicsos padkára, mert a szembejövő kocsik nagyon nem akartak kitérni előlem! Nagyjából itt hagyta abba az eső a szemerkélést, de persze az úton haladó járművek még ezután is keményen rám verték a vizet! Lassan magam mögött hagytam Baráti-puszta út menti épületeit, aztán a Tapolca és Sümeg távolságát mutató útszéli jelzőtábla előtt pár lépéssel jobbra letértem az országútról egy jó széles, keményre taposott földútra.

Ezen az úton haladtam vagy ötszáz lépésnyit, de aztán ez kifordult alólam a jobb oldalon fekvő szennyvíztisztító telep felé, ezután csak közönséges mezei keréknyomokon ballagtam tovább. Egy erdősáv szélén vezettek a nyomok, lassan kapaszkodva a Kab-hegy alatt elterülő széles mezők felé. Erdőfoltokon vágtam át, ligetes, bozótos területen vezettek egy ideig a nyomok, aztán kiértem a rétekre.

Ismét megpillantottam magam előtt a Kab-hegyet, most már sokkal közelebbről, mint a nagyvázsonyi indulásomkor. Sajnos, még most is felhőben volt a csúcsa, de azért még bíztam abban, hogy mire a csúcsra érek, ki fog tisztulni az idő! Enyhén kanyarogva vágtak át a keréknyomok a hatalmas réten, már messziről megpillantottam azt az erdősarkot, ahol a térképem szerint elérem majd a Kab-hegy déli oldalában húzódó erdőséget. Egy rövid jobb-bal kanyarkombinációval egy bozótos erdősáv jobb oldalára kerültem, aztán már néhány perc alatt elértem innen az erdőt. Vagy kétszáz lépésnyit még az erdőszélen haladhattam, aztán beléptem a fák közé.

Itt tartottam az első pihenőmet, egy órával a Nagyvázsonyból történt indulásom után. Ahogy a fűben üldögéltem, távoli morajlásra figyeltem fel, valószínűleg valahol a közelben zivatar lehetett, és csak bízni tudtam abban, én nem kapok majd a zuhanyból! Megettem az egyik maradék Balaton szeletemet, az utolsót pedig eltettem csúcs-csokinak a Kab-hegy tetejére!

Az erdősarkon az eddigi keréknyomom két ágra szakadt: az egyik nyílegyenesen folytatódott a fák között, a másik, egy kissé kevésbé kitaposott út pedig kicsit rézsútosan balra, északnyugat felé indult tovább. A jelzéseket követve erre tértem rá, aztán talán ötszáz lépés után egy keresztező nyiladékban balra tértem, de innen ismét egy északnyugat felé induló ösvényre tereltek a precízen felfestett jelzések. Ritkított tölgyesbe érkeztem, itt a köves talajon néha szinte eltűntek alólam a nyomok, ilyenkor csak a fákra festett jelzéseket követve lehetett navigálni. Ezután már néhány perc alatt megérkeztem az erdei tisztáshoz.

Egy darabig a magas gazzal felvert mező jobb szélén vezetett a kitaposott ösvény, később a nyomok balra kunkorodtak, be a mezőre. Magas gazban törtettem az alig kitaposott nyomot követve, a jelzések csak nagyon ritkásan tűntek fel egy-egy magányosan álló fa oldalán. Lassan átértem az északnyugati erdőszélre, itt torkollott bele az eddigi ösvényem egy már kijártabb szekérútba. Ezen folytattam az utamat, és hamarosan elértem rajta az 5. nyiladék délkeleti végét. Innen már a sakktáblaszerű pagonyokra osztott erdőben folytattam az utamat.

A Kab-hegyet övező erdőséget nagyjából négyzet alakú darabokra osztják a nyiladékok, a délnyugat-északkelet irányúakat északról dél felé haladva az ABC betűinek sorával jelölik, míg az északnyugat-délkelet irányúak nyugatról kelet felé növekvő sorszámokat kaptak. Egyszerű, nem? Én tehát most az 5. nyiladékon kezdtem meg az utamat, majd a keresztező „H” nyiladékra fordulva egy osztást haladtam benne a 6. nyiladékig. Erre rátérve folytattam az északnyugat felé vezető utamat.

A Kab-hegy csúcság tartó emelkedés nagyon lassan, szinte észrevétlenül kezdődött meg, mert az egyenes, füves aljú nyiladék mélyén nem igazán lehetett látni az előttem álló kaptatót. Aztán elértem a Kab-hegy oldalában szintező erdőgazdasági utat, ennek a túlsó felén kezdődött egy hatalmas, néhány éves irtásfolt, innen láttam meg újra a csúcsot. Illetve nem láttam meg, mert még most is felhőben volt a hegytető! Itt ismét pihentem pár percet, szórakozásképpen az irtás szélén növő szedresben szemezgettem közben.

Háromnegyed kilenc felé indultam tovább, azzal a szándékkal, hogy legközelebb már csak a hegytetőn fogok megállni! Most már az irtásfolton átvezető köves keréknyomokon kaptattam felfelé, mellettem balról kerítés húzódott hosszan. Már egy jó darabot megtettem, éppen azon gondolkodtam, hogy lassan már el kell érnem a térképem által jelzett Jánoskereszti utat, amire majd rá kell fordulnom, amikor a mellettem futó kerítésen egy bezárt kapuhoz érkeztem, mellette egy, a kerítésen átvezető létra állt.

Semmi nem jelezte itt a balra való letérést, de körbepillantva beljebb, a kerítéstől vagy ötven lépésre álló egyik fán egy jelzést vettem észre! Most már alaposan megnéztem a kerítésen keresztül a túlsó oldalt: alig látható keréknyomok indultak ott a gazos, dzsindzsás irtáson keresztül a túlsó oldali erdő ritkított tölgyese felé. Átmásztam hát a kissé ingó létrán a túlsó oldalra, aztán a halvány nyomokat követve elindultam az erdő felé. Ezen a részen a túrázó leginkább a fákra festett jelzésekre van utalva, a közöttük kanyargó, a hegyoldalban rézsútosan emelkedő nyomok ugyanis sokszor szinte eltűnnek az erdő magas aljnövényzetében!

Talán hét-nyolcpercnyi menet után ismét kerítéshez értem, a lezárt kapuja mellett itt is egy létra állt, mögötte pedig újra kezdődött a ritkítatlan öreg erdő. Ezen is átkapaszkodtam, és az itt már jobban látható keréknyomokon indultam tovább. Ezen a részen az út már szinte nem is emelkedett, szintezve haladt a Kab-hegy nyugati oldalában. Aztán a keresztező széles „E” nyiladékot elérve a jelzések az erdőátvágás alján kanyargó ösvényre tereltek és megkezdődött a tetőre vezető utolsó, de nagyon meredek kaptató.

Ahogy lihegve kapaszkodtam felfelé, lassan tejfehér lett körülöttem minden: beértem a csúcsot is eltakaró felhőbe. Szavamra, mintha nem is augusztus, hanem késő ősz lett volna! Az emelkedő vége volt a legmeredekebb, lassan, fújtatva értem el a csúcson álló épületeket körbevevő kerítést. Itt a nyomok balra tértek, hosszan követték már ismét szintezve a kerítést, aztán annak a végében jobbra fordulva néhány lépés után elérték a tetőre vezető keskeny, aszfaltozott utat. Itt a jelzések balra fordulva lefelé, a vadászházak felé vezetnek tovább, de a másik irányban nem jelent nagy kitérőt a Kinizsi-kilátóhoz vezető út.

Arra indultam tovább, egyáltalán nem a kilátás miatt, de tudtam, hogy ott vannak a pihenőpadok is. Az aszfaltút a TV-adó kerítésénél véget ért, innen már csak egy szűk ösvény indult tovább, ezen értem el néhány lépés után a meredeken leszakadó hegytető peremén a pihenőpadokat és a mögöttük álló, kissé magaslesre emlékeztető kilátótornyot. Lemálháztam az egyik padnál aztán közbetekintettem. Kilátás persze semmi sem volt a köd miatt, még a TV-adó tornyának sem láttam a tetejét, mert az is elveszett a felhőben! Letelepedtem az egyik nedves padra, elővettem a hátizsákból az ennivalót és komótosan megtízóraiztam. Az órámra néztem: pont fél tíz volt, éppen három órája indultam Nagyvázsonyból!

Nasiként megettem az utolsó Balaton szeletemet, aztán a padok melletti szedresben kezdtem el szemezgetni. Végül háromnegyed tíz felé untam meg a ténfergést, láttam, hogy az időjárásban nem várható komolyabb változás a közeljövőben, így aztán a hátamra kaptam a motyómat, és a kilátótól visszaindultam az aszfaltút felé. Ráfordultam a keskeny aszfaltozott csíkra, néhány lépés után magam mögött hagytam a hegytetőn álló épületeket, aztán már lefelé ereszkedve elhaladtam a háromszáz méter magas, rácsos szerkezetű rádió adótorony bekerített telke mellett is. Felpillantottam a toronyra, talán az alsó harmadát lehetett csak látni, a teteje eltűnt a sűrű ködben.

Továbbindulva már néhány perc alatt elértem az út bal oldalán álló erdészházak bekerített telkét, nagyjából itt érhettem ki a ködből is. Pecsételtem az út szélén, a kerítéssarkon álló fára szerelt kéktúra bélyegzővel, aztán pihenés nélkül indultam tovább. Ráfordultam az adótornyok szervízútjának hosszú, vagy két kilométeres egyenesére, végig lejtőn haladva szép tempót tudtam felvenni rajta. Az egyenes felénél a 7. nyiladék keresztezte az utat, aztán néhány perc alatt elértem a 8. nyiladékot. Ezt keresztezve talán kétszáz méterre a nyiladéktól az aszfaltút balra fordult, – már láttam a kanyarját is –, de a jelzések még előtte az erdőátvágásra tereltek, szintén bal felé.

Sajnos, ez a nyiladék már nem volt olyan jól karbantartott, mint a korábbiak, az alján már magasra megnőttek a bokrok, a gaz is sok helyen derékon felül ért benne, kidőlt fákat, dagonyákat kellett kerülgetni. Látszott, nem sokan járnak errefelé, alig látható ösvény kanyargott csak az alján. Valószínűleg a túrázók jó része is a párhuzamosan haladó aszfaltutat használja, és csak az elszántabbak választják a nyiladék dzsindzsás ösvényét! Nagyjából kilométeres dzsungelharc után értem el ismét az aszfaltozott utat, erre újra rátérve ballagtam tovább.

Nagyjából másfél kilométeres aszfalttaposás értem el azt a pontot, ahol a hajdani, már régen felszámolt erdei kisvasút keresztezte az utat és annak a nyomvonalán kellett folytatni az utam. Itt nagyon kell figyelni, mert az erdő már kezdi visszafoglalni a vasút helyét, alig lehet észrevenni azt a pontot, ahol egy keskeny rés nyílik a fák között, jelezve a régi kisvasút pályájának vonalát! Én rövid keresgélés után ráakadtam erre a helyre, és átbújva az útmenti bokrokon a kisvasút hajdani töltésén folytattam az utam.

Érdekes volt látni, a természet hogy foglalja vissza azt, amit korábban elvettek tőle! A néha több emelet magas töltés oldalát már sűrűn benőtték a fák és a tetején is kezdenek lassan megtelepedni. A sokszor derékig érő gazban még jól láthatóan húzódik a kitaposott ösvény, de egy-két évtized, és az erdő végképp visszahódítja majd a hajdani vasúti töltést! Nagyjából öt perc alatt értem rajta ballagva azt a helyet, ahol egy kerítés húzódott a töltésen keresztül. Itt jobbra, meredeken leszaladtak a nyomok, és a fák között kanyarogtak tovább. Körülbelül száz lépés után értem ki egy erdei földútra.

Itt a jelzések balra térítettek, és néhány lépéssel megérkeztem a kerítés kapujához. Itt is létra állt a lelakatolt kapu mellett, átmásztam rajta és egy hajdani, most már lassan beerdősülő irtásfolton keresztül folytattam az utamat. Bizony, ezt az utat sem használják sűrűn, a kétoldalt húzódó növendék erdő közötti sávot már felverte a gaz, a gyom, néha már olyan magasan, hogy ki sem lehetett látni belőle! Alig kivehető nyomokon törtettem sokáig, szerencsére egy másik kerítés után magam mögött hagytam a hajdani irtásfolton növekvő dzsungelt és kiértem az Úrkút előtti mezőkre. A keréknyomok lassan a tőlem jobbra húzódó erdőszélre kunkorodtak, innen már földúton haladhattam tovább.

Néhány perces menettel értem el Úrkút szélső házait, elhaladtam a szépen felújított, a községnek nevet adó kút mellett is. Ráfordultam a Rákóczi Ferenc utcára, ezen érkeztem meg a faluközpontba. Elhaladtam a Kék Túra vendéglő kis épülete mellett (ez a pecsételő hely a faluban), de én folytattam az utam a központban álló kis szolgáltatóház élelmiszerboltjáig. Szerencsém volt, még délben is volt friss zsemléjük, vettem néhányat és hozzá előre szeletelt párizsit is. Feltöltöttem a további útra a vízkészletemet, aztán visszaballagtam a cseppnyi vendéglőhöz.

Kértem benn egy hideg Borsodit, aztán kimentem a terasz erősen billegő kerti asztalaihoz, és ott letelepedve megebédeltem a frissen vett holmiból, közben elvégeztem az adminisztrációt és megiszogattam a sört is. Láttam, hogy elég jól állok idővel, hiszen csak éppen elmúlt dél, kényelmesen el tudom még érni Városlőd-Kislőd vasútállomáson a negyed négy után induló vonatomat. Így aztán nem siettem nagyon, kényelmesen ejtőzgettem még egy darabig az asztalnál. Csak negyed egy felé álltam fel, hogy továbbinduljak a falu legfőbb nevezetessége, az Őskarszt felé.

Rátértem az elég érdekes nevű Névtelen utcára, ezen kapaszkodva értem el a falu határában található természetvédelmi területet. Beléptem a kapuján a jelzéseket követve, és pár lépés után pihenőpadokhoz és tájékoztató táblához érkeztem. Lemálháztam az egyik asztalnál, aztán felderítésre indultam. Az Őskarsztot bányaműveléssel tárták fel a múlt század húszas éveitől kezdődően, kubikos módszerekkel termelték ki a karsztos mélyedésben felhalmozódott oxidos mangánércet. A bányászat során felszínre került karsztos formákat és a szakadékszerű mélyedést most kiépített ösvényeken, lépcsősorokon lehet bekalandozni. Itt is elnézelődtem vagy negyedórányit, aztán a hátamra kaptam a motyót és nekiindultam a vasútállomásig vezető még vagy hét kilométeres útnak.

A jelzéseket követve átvágtam a természetvédelmi területen, egy rövid erdei ösvényen ismét elértem a falu szélét, itt haladtam tovább egy földúton. A házak után megpillantottam magam előtt a nagy, bekerített területen lévő friss erdőtelepítést. Beléptem a rozoga kapun keresztül, innen, a mező felső széléről jól látszottak a telepítés szabályos sorai és a közöttük húzódó gazos keréknyomok is. Továbbindultam és lassan átvágtam a mezőn, igyekeztem magam a gazos sávhoz igazítani, de ami messziről jól követhetőnek tűnt, az a valóságban a derékig érő dzsindzsában való törtetéssé vált.

Vagy negyedóra alatt értem el a túlsó oldali kerítést pont a rajta keresztülvezető létráknál! Átmásztam az egyiken, aztán egyenesen indultam tovább, az erdőbe bevezető keréknyomokon. Ritkított bükkösben, egy kis árok jobb oldalán ereszkedtem le a fennsíkról, nagyjából tízperces menettel értem el a Csollányos-völgyben húzódó rét szélét. A keréknyomok itt beletorkollottak a völgy alján futó murvás, kavicsos makadámútba, én pedig leültem a rét füvébe egy utolsó pihenőre.

Még most is csak negyed kettő volt és a térkép szerint alig egy órás, kényelmes utam maradt a vasútállomásig, így hát heverésztem egyet a fűben és süttettem magam egy kicsit a napon. Így kora délutánra kezdett a zárt felhőtakaró felszakadozni és a réseken egyre többször sütött ki melegen a Nap. Végül fél kettő után untam meg a lustálkodást, keltem fel a selymes fűből és indultam neki a túra utolsó szakaszának.

Jól lehetett haladni a völgy aljában kanyargó, kényelmesen járható földúton, alig több mint fél óra alatt érkeztem meg az út végén álló erdészházakhoz. Miközben átvágtam közöttük, háromfős túrázó társaság jött velem szemben az úton. A három úriember, hátukon az enyémhez hasonló méretű hátizsákkal, vidáman köszönt, és indultak tovább arra, amerről én jöttem. A Bányatelepet is magam mögött hagyva a vasúti aluljáró előtt gyerekzsivajra lettem figyelmes, balra pillantva vettem észre egy nagy autóparkolót és mögötte a Sobri Jóska Bakonyi Kalandpark épületeit. Ez még nem volt itt az első kéktúra bejárásomkor, 2006-ban!

Rövid nézelődés után továbbindultam, kereszteztem a vasutat az aluljáróban, aztán felkaptattam egy rövid emelkedőn a Kislőd és Városlőd közötti országútra. Jobbra fordulva indultam el rajta, és néhány perc alatt elértem a vasútállomást. Az állomásépület teraszán letettem a hátizsákot az egyik padra, aztán beüttettem a túra utolsó pecsétjét az állomásfőnöki irodában a kéktúra igazoló füzetembe. Még mindig volt háromnegyed órám a vonatom indulásáig, ezt a terasz padján lebzseltem végig, közben persze át is öltöztem a vonatútra.

Úgy nézett ki, az időjárás tartós javulásnak indul, aztán megjött a Veszprémig közlekedő személyvonat, felszálltam rá és néhány perc múlva már azt vettem észre, hogy kinn szakad az eső! Esett akkor is, amikor Veszprémben a csatlakozásra vártam, de Budapestre megérkezve is vizes utcákon ballagtam ki a Kelenföldi pályaudvarról a sasadi úti buszmegállóba.