A második Országos Kéktúra teljesítésem során már az egész Dunántúlt bejártam, csupán egyetlen lyuk maradt az Írott-kőtől Mátraverebélyig megtett távban: a Zirc és Bodajk közötti névlegesen 58,9 kilométeres táv. Ennek indultam neki egy hideg februári szombat reggelen. Habár a meteorológiai előrejelzések nem jósoltak különösebben szép időt arra a hétvégére, de nagyobb esőt vagy havazást sem ígértek. Amolyan igazi, tél végi időjárásra számíthattam, fagyos reggelekkel, borongós nappalokkal, de délben már pozitív hőmérsékletekkel.

Még egy kora reggeli busszal lezötykölődtem Kelenföldre, és jegyet vettem a 6:15-kor induló szombathelyi gyorsra. Ezzel utaztam Veszprémig, ahol aztán átszálltam a Győrig közlekedő személyvonatra. A menetrend szerint percnyi pontossággal, 8:38-ra értem Zircre, lekászálódva a vonatról a málhát a peron egyik padjára tettem, előhalásztam a hátizsákból a kéktúra igazoló füzetet és elballagtam vele a forgalmi irodához.

Már ácsorgott ott egy hozzám hasonló turista a kezében tartva a saját igazoló füzetét és együtt vártuk meg a peronról a vonat menesztése után visszatérő vasutast. Eludvariaskodtunk egymással egy darabig, hogy melyikünk pecsételhessen másodiknak, végül engedtem, így én bélyegeztem először. Nem tűnt ismerősnek a fizimiskája, így különösebben nem is foglalkoztam ezzel az epizóddal, csak később tudtam meg, hogy az internetről már évek óta ismerjük egymást, ő ugyanis Tavaszi Széll néven szokott írni a különböző kéktúrázó fórumokra.

Mindenesetre a pecsételés után két különböző irányba indultunk el, mivel ő Bakonybél felé, én pedig az ellenkező irányba, Nagyesztergár felé vettem az utam, miután a hátamra kaptam öreg, 75 literes Adventurer hátizsákomat. Kisétáltam a vasútállomásról a vasúti átjáró melletti útkereszteződéshez, itt tértem rá a Köztársaság útra, ahol a jelzések megérkeznek Zirc belvárosa felől. Az arborétum sarkán megálltam egy pillanatra, készítettem pár fényképet a Cuha-patakról, aztán keresztezve a síneket nekigyürkőztem a városból kivezető emelkedőnek.

Különösebben nem siettem ezen a túrán, egyrészt a tervezett túraszakasz hossza sem indokolta ezt, másrészt olvastam az Interneten a pecsételőhelyek fórumán, hogy Jásdon a kocsma, ahol bélyegeznem kellett, tizenegy órától délután háromig mindennap zárva tart. Mivel alig több mint két óra alatt csak kocogva lehetne végigjárni ekkora távot, úgy döntöttem, hogy inkább lazára veszem a figurát, komótosan sétálva, minden érdekes helyen megállva inkább délután háromra időzítem a kis faluba való megérkezésemet.

Néhány perc alatt elértem a város határát, itt véget ért a járda is, amin eddig haladtam, így aztán átváltottam az országút bal oldalára, és nem az aszfaltcsík szélén, hanem a padkán folytattam az utam a meglehetősen sűrű forgalom miatt. Megálltam egy pillanatra, mielőtt az út befordult volna a dombok közé és visszatekintettem az addig megtett útra. Eléggé párás, kissé ködös volt aznap az idő, már éppen csak kivehetőek voltak a távolban a bazilika tornyai és mellette az apátság épületének teteje.

Rövid szusszanás után továbbindultam, és egy negyedórás menet végén feltűntek előttem a dombtetőn Nagyesztergár házai. A települést elérve ismét visszaváltottam a jobb oldali járdára és néhány perc alatt elértem az Erdei Ferenc utcát, ahol a jelzések letértek a főútról, hogy a mellékutcán hagyják el a települést. Mivel egyáltalában nem siettem, úgy döntöttem, besétálok a falu központjába, és körülnézek ott is. Nemsokára fel is tűnt előttem a főút szélén a Purgly család kúriájának meglehetősen lepusztult épülete (szemmel láthatóan lakatlannak tűnt) és mögötte a falu római katolikus temploma.

Megnéztem mindkettőt, készítettem pár fényképet, aztán visszaballagtam a jelzésekre. Az Erdei Ferenc utcán végigsétálva értem el a falu szélét, itt aztán rátértem az erdőbe bevezető keréknyomokra. Egy darabig a szélső fák között kanyargott az út, aztán a mezőket magam mögött hagyva leereszkedtem a Gaja-patak egyik mellékágának völgyébe. A térképem szerint alig egy kilométerre járhattam a forrásától, mégis eléggé bővizűen csobogott a völgy alján a patakocska. Kereszteztem egy öreg kőhídon, aztán a patak mellett indultak tovább a keréknyomok.

Talán 6-800 lépést haladhattam az úton, amikor egy rövid időre a mezők szélére kanyarodott a földút, aztán ismét visszafordult az erdőbe. Itt újra kereszteztem a patakot – most ismét az út bal oldalára került –, aztán nem sokkal később a jelzések letérítettek az eddigi kényelmesen járható keréknyomokról és szűk ösvényen vágtam neki az úttól jobbra eső domboldalnak. Az ösvény kis idő után keréknyomokba torkollott, az erdőt magam mögött hagyva a ligetes domboldalban folytattam az utamat, aztán néhány perc múlva egy útelágazásban balra térve ismét leszaladtam a völgybe. Újra ráálltam az imént elhagyott földútra, ezen értem el néhány percen belül Veimpuszta elhagyatott épületeit.

Az „Y” elágazásban balra tértem, elhaladtam egy romos magtárépület mellett, végül a keréknyomok belefutottak egy keresztező, meglehetősen vízmosásos földútba. Ezen lekocogtam ismét a völgybe, a Gaja-patakhoz. Közvetlenül a híd előtt tértem jobbra, a patakparthoz közel kanyargó keréknyomokra. Talán ötszáz lépést ballaghattam a susnyás réteken átvezető, kanyargó nyomokon, amikor azt vettem észre, hogy a jelzések letértek innen, újra csak jobbra, fel a domboldalba! Ismét egy ösvényen léptem be a fák közé, az alig kitaposott nyomok aztán változó magasságban kanyarogtak a fák között, néha szinte leereszkedve a völgytalpra, néha pedig magasra kapaszkodva az fölé.

Itt aztán figyelni kellett a jelzéseket, szerencsére errefelé elég jól fel voltak festve, mindig láttam néhányat magam előtt! Vadcsapások keresztezték néha az ösvényt, itt nagyon kellett ügyelni, nehogy ezek a kijártabb nyomok félrevigyenek! Talán tíz perces út végén a mezőn kanyargó keréknyomok is befordultak az erdőbe, ezekre tértem rá és visszafelé, balra indultam el rajtuk a jelzéseket követve. Innen aztán pár lépés után, még a fák között jobbra hívtak a jelzések, és ismét ösvényen vágtam neki egy eléggé dzsindzsás szakasznak. Elhaladtam egy kitört fa mellett, emlékszem, ez már itt volt hat éve is, amikor a fiammal jártam errefelé az első kéktúra bejárásomon.

A gyalogút később lépegető köveken keresztezte a Gaja egy másik – meglehetősen bővizű – mellékágát, aztán ismét felkapaszkodott a domboldalban. Földútra tértem a tetőn, először a bal oldalán húzódott egy kidőlt-bedőlt vadvédelmi kerítés, aztán egy útelágazásban jobbra térve a jobb oldalon tűnt fel egy másik. Ezt követve ért ki a földút a Cser-hát dombja előtti tisztásra. Ezt a helyet rakodónak használhatták, mert mindenfelé glédában álltak felhalmozva a kivágott bükkök törzsei. Itt tartottam az első hosszabb pihenőmet egy vastag fatörzsre leülve.

Dél felé járt az idő, éreztem, elmúlt a reggeli fagy, sajnos a talaj is kezdett kiengedni, egyre nagyobb lett a sár az erdészeti gépek által mélyen feltúrt földutakon. Továbbindulva balra tértem a Cser-hát domb előtt vezető földútra, ezen haladtam vagy fél órát, mire elértem a Bakonynánára tartó keskeny aszfaltutat. Rátértem, aztán eléggé kilépve rajta néhány perc alatt elértem a falu határát. A jelzések itt jobbra fordultak, de nekem be kellett mennem a faluba, hogy a kocsmában pecsételhessek az igazoló füzetbe. Felkaptattam hát a falu főutcájának emelkedőjén, hamarosan meg is pillantottam a zöldre festett házat az utca jobb oldalán.

Betértem a kocsmába, beütöttem a pecsétet az igazoló füzetbe, aztán még elüldögéltem pár percet egy Sopronival az egyik asztal mellett. Rövid pihenő után itt is felderítésre indultam a faluban: megnéztem a templomot és a mögötte lévő cseppnyi kis kálváriát. Megálltam egy percre a szépen helyreállított kúriánál, megcsodáltam egy-két frissen renovált parasztportát (vannak sajnos lepusztulófélben lévők is), aztán visszamentem a faluvégre, ahol korábban letértem a jelzésektől.

Néhány lépés erejéig ráfordultam a Tésre vezető aszfaltútra, de innen balra térítettek a jelzések, egy autóparkolóba, ahonnan aztán egy murvás gyalogúton indultam tovább. Elhagytam egy Magánterület feliratú táblát, és megpillantottam a távolban a Prém malom épületét. Oda vezetett a kavicsos gyalogút is, az épületek mellett tértem balra, hogy egy kis hídon keresztezzem a Gaja soron következő mellékágát, aztán a gyalogút befordult a Gaja-patak völgyébe, és mélyen alólam, az út jobb oldaláról meghallottam ismét a patak csobogását.

Már többször jártam túrán itt a Gaja-völgyben, de mindig nyáridőben. Most viszont a lombtalan fák között megpillanthattam magát a patakot is, nem csak a hangját hallottam, ahogy eddig. Egy helyütt, ahol az út kissé lejjebb ereszkedett, le lehetett sétálni egészen a patakpartra. Ki is használtam a kínálkozó alkalmat és készítettem pár felvételt a völgy alján kanyargó Gajáról. A sétaúton továbbindulva aztán hamarosan elértem a völgy oldalában kapaszkodó bükkök csoportját. Közvetlenül a gyalogút bal oldalán állnak, erős karokként rögzítve magukat félig szabadon álló gyökereikkel az alóluk lassan kimosódó talajba. Mindig megbámulom őket, valahogy az élni akarást szimbolizálják számomra.

Továbbindulva hamarosan megérkeztem a völgy nagy kanyarjához és utána egy hatalmas erdőpusztulásba botlottam! A szurdok egy szakaszát szinte tarra borotválta egy vihar, a gyökerestől kicsavart fák sok helyen keresztben feküdtek a gyalogúton is. Már jártak erre az erdészettől, részben összevágták a törzseket és az ösvényen keresztbe fekvő fák között utat nyitottak a túrázóknak, de még így is sűrűn kellett bujkálni a fatörzsek alatt, vagy átmászni rajtuk. Ilyen gimnasztikai gyakorlatokkal értem el a patakparti pihenőhelyet az esőházzal és a tűzrakó helyekkel.

A jelzések itt hirtelen bal felé nekiindulnak a dombnak és kikapaszkodnak a Gaja-patak völgyéből, de érdemes innen egy rövid kitérőt tennünk az úgynevezett Római fürdőhöz. Talán ötpercnyi sétával érhetjük el a völgy azon pontját, ahol a patak kisebb vízesésekkel vagy tíz-tizenöt méterrel lejjebb ereszkedik egy sziklás szurdokba. Ez a hely a Római fürdő, ahol soha nem volt fürdő, pláne nem római kori, de a környékbeliek már csak így nevezik ezt a helyet. Ha megállunk a sziklák peremén, láthatjuk a Gaja-patak többlépcsős vízesését és a szűk, sziklás falú továbbvezető kanyont is.

Habár egész aznapi utamon nem találkoztam turistákkal, itt most is belebotlottam kiránduló családokba. Nyáron nagyon nehéz fényképezni itt, az árnyas völgy mélyén, de most télen sokkal több fényt kap a szurdokvölgy, jobban előjönnek a különleges sziklaformák is. Pár percig elnézelődtem itt, aztán az órámra pillantva láttam, ideje indulnom, hiszen már elmúlt két óra, és még legalább egyórás út állt előttem Jásdig! Visszabandukoltam hát az erdei pihenőig és újra rátértem a kéktúra útjára.

Az ösvény meredeken kapaszkodott ki a Gaja völgyéből, fenn a gerincen egy irtásfolton keresztül szép kilátás nyílt a Tési-fennsík oldalára, sőt odafenn jól lehetett látni a település egyik házát is! Úgy tűnt, csupán karnyújtásnyira vagyok tőle, pedig még jó kétórai túra várt rám odáig! Aztán a gerincről pont olyan meredeken ereszkedtem vissza a patak völgyébe, ahogyan kikapaszkodtam belőle, hiszen az út a Gaja szurdokát és egy kanyarját kerülte ki csupán.

Errefelé a völgy már kiszélesedett, pár perc után az erdőt is magam mögött hagytam a jól járható földúton. A mezők szélén elértem azt a pontot, ahol jobbra, egy másik földútra kellett térnem, ami aztán egy gázlónál keresztezte a patakot. A tavaszi olvadás miatt eléggé meg volt duzzadva a patak, mélyen eltűntek benne az átjutást segítő kövek is. Próbáltam rajtuk lépegetni, de egy helyütt sajnos félreléptem, mélyen bele is süllyedt a lábam a patakba és éreztem, felülről befolyik a víz a bakancsomba!

Megálltam egy percre a túlsó partra átérve, levettem a cipőmet, kiöntöttem belőle a vizet, aztán kicsavartam a vizet a zokniból. Nem sokáig üldögéltem, éreztem, hogy egyre hidegebbre fordul az idő, ahogy egyre lejjebb ereszkedik a Nap, felkaptam hát újra a bakancsot és belevágtam a mezőkön keresztülvezető utamba. A patakparti fasor és a Tési fennsík lábai közötti keskeny, hosszú mezőn kanyarogtak alattam a keréknyomok, vagy negyedórai menés után pillantottam meg magam előtt a patakparton álló volt Vadalmás malom épületeit, további negyedórai menet végén értem el a Szentkút bekerített telkét.

Az első bejárásunkkor a fiammal alaposan körülnéztem itt, megnéztük a kápolnát, a szabadtéri oltárt és a kálváriát is, ezért most megállás nélkül folytattam az utamat, a jelzéseket követve a kerítés végében letértem az eddigi földutamról, hogy aztán pár száz lépés után rátérjek a bekerített területről induló másik útra, ami közvetlenül a dombok tövében vezetett. Újabb néhány perc múlva megint kiértem a Gaja partjára és egy hídon kereszteztem is. Most újra a jobb oldalamra került a patak, balra pedig megpillantottam Jásd házait.

Letértem a kéktúra útvonaláról, hogy pecsételhessek a faluban. Az „Y” elágazásban balra, a falu fordultam és egy rövid sétával elértem a központban lévő „Bisztró” nevű kis kocsmát. Már nyitva volt, elintéztem az adminisztrációt, aztán még elüldögéltem pár percet a kellemesen meleg cserépkályha szomszédságában. Nem sok kedvem volt továbbindulni, de már fél négyre járt az idő, tudtam, hogy még egy órányira vagyok Téstől, és nem akartam este megérkezni oda. A kocsmából kilépve megéreztem, hogy foga lett az időnek: az egész nap felhős égbolt kitisztult, a tócsákat pedig vékony hártyában meghúzta már a jég.

Visszatértem a falu alá az útelágazásba, és balra fordultam a jelzéseket követve. Pár lépés után a földút megszűnt, mivel beszántották, de így volt ez 2005-ben is. Akkor ringó búzamezőn vezetett át a csapás, most az őszi mélyszántást keresztezték a keréknyomok. Átvágva a mezőn elértem a Gaján átvezető gyaloghidat és a lassan leereszkedő szürkületben nekiveselkedtem az aznapi utolsó kaptatónak: a Tési-fennsíkra vezető emelkedőnek. Egy darabig még a fás-ligetes domboldalban vezetett az utam – jól lehetett látni balra tekintve azt a helyet is, ahol hat éve sátrat vertünk a fiammal –, aztán az erdőbe belépve a fák között folytattam a kapaszkodást.

Elhaladtam a Siska-kút forrása mellett – szinte pataknyi méretű volt a feltörő forrás vize –, a gyalogút pedig folytatta a fennsíkra vezető hosszú emelkedőt. Később keréknyomok fordultak alám, az emelkedő felénél pedig elértem az irtásfoltokat. Hatalmas tarvágáson vágtam át, pár lépés erejéig rátérve a hegyoldalban kanyargó erdőgazdasági földútra is. Innen ismét ösvényre fordultam, és pár perc után egy pihenő padjait, asztalait értem el. Megálltam egy-két percre, szusszantam egyet, aztán nekigyürkőztem a hátralévő útnak.

Tőlem jobbra feltűntek a Siska-kúti-üregeket rejtő sziklafalak, - az utam pont a tövükben vezetett el –, aztán további tíz perces kapaszkodás végén értem fel a fennsíkra. A falu szélén lévő füves réten próbáltam megszabadulni a bakancsomra ragadt sárkoloncoktól, de nem sok sikerrel. Továbbindulva hirtelen értem ki Tés hosszú főutcájára, a Felszabadulás utcára. Ekkor már fél öt is elmúlt, de volt még időm, hiszen öt órára ígértem csak előzetesen az érkezésem a falu északkeleti határába, a Napocska vendégházba. Betértem az Erdei büfébe, pecsételtem a céges bélyegzővel, aztán elszopogattam még egy sört a nap lezárásaképpen. Csak öt óra felé álltam fel, hogy aztán néhány perc alatt elérjem a faluvégen fekvő vendégházat. Jó ez a szállás, hiszen egyetlen lépést sem kellett letérnem a kéktúra útvonaláról, hogy felkereshessem!

Sáros bakancsaim és kamáslijaim még a bejárati ajtónál levetettem, nem akartam az egész napos utam során rájuk ragadt sarat bevinni a házba, így csak zokniban mentem fel a szobámba a hátizsákommal. Hazatelefonáltam, megvacsoráztam, aztán megnéztem az időjárás jelentést a televízióban. Vasárnapra napos időt jósoltak, erős hajnali fagyokkal. Fáradt voltam, úgy aludtam el, hogy bekapcsolva maradt a TV.