Napkeltekor már talpon voltam Tésen a Napocska vendégházban és az emeleti szobám ablakán kinézve alaposan megszemléltem a vérvörösen felkelő Nap fényében ragyogó deres mezőket. Az ég derült volt, egyetlen felhőt sem láttam rajta, emiatt aztán alaposan lehűlt az éjszaka! Gondoltam, egy korai indulással kihasználom a reggeli fagyot, és igyekszem minél messzebbre jutni a sár kiolvadásáig! Gyorsan megreggeliztem, megmosakodtam hát, aztán összekészítettem a betyárbútort. Negyed nyolc felé búcsúztam el a vendéglátómtól és indultam az utamra – méghozzá először visszafelé, Tés felé.

Mivel erre a napra is csak húsz kilométer körüli távolságot terveztem be, nem kellett hát most sem sietnem, de mivel nagyon hidegen indított a reggel, meglátogattam tehát újra az Erdei büfét! Benn a tulaj vitte a boltot, és miután felhörpintettem a folyékony télikabátnak szánt féldeci cseresznyét, a söröm mellett el is beszélgettünk. Ő maga is erdőjáró, alaposan ismeri a Tés környéki erdőket, így hát elég sok mondanivalónk volt egymásnak. Csak nyolc óra után álltam fel az asztalomtól, hogy aztán tényleg nekiinduljak az aznapi távnak.

Az utcára kilépve éreztem, hogy a büfében eltöltött idő alatt cseppet sem melegedett az idő, habár a Nap már egyre magasabbra kapaszkodott az égen. Hamarosan ismét magam mögött hagytam a falut, ismét elhaladtam a vendégház előtt, aztán néhány perc alatt elértem az aszfaltút nagy ívű jobbos kanyarjában azt a helyet, ahol le kellett térnem róla, hogy gyakorlatilag egyenesen induljak tovább egy ösvényen.

Pár lépés után megpillantottam jobb oldalon Csőszpuszta épületeit, de a pecsételőhelyek fórumán olvastam az indulásom előtt, hogy az egyik tulaj teljesen elkerítette a telkét, ezért ebből az irányból már nem lehet eljutni az Alba Regia Barlangkutató Központ épületéhez. Így aztán végigbandukoltam a kerítések mentén a Jásdra futó aszfaltútig. A kéktúra útvonala keresztezi az aszfaltutat, hogy aztán egy jól kitaposott földúton induljon tovább, de én jobbra fordulva rátértem erre, gondoltam, a másik irányból érem el a barlangkutatók szállását, vagyis a pecsételőhelyet.

Néhány lépés után meg is pillantottam az épület hátsó frontját, szerencsére ez nem volt bekerítve, ezért aztán a kerten átvágva kerültem előre a bejáratához. Zárva volt az ajtó, de szerencsére megtaláltam az ajtófélfára szerelt kis dobozkában a kéktúra pecsétet. Miközben a bélyegzést intéztem, előkerült egy kicsit csipás szemű, koromfekete macska is, aki addig sertepertélt körülöttem, míg csak megsajnáltam, és adtam neki a nálam lévő hideg kosztból. Miután befalta egy pizzás csiga jó részét, én megettem a maradékát, aztán mire mindent visszacsomagoltam a hátizsákba, kinyílt a ház ajtaja is, és egy álmos szemű barlangász srác lépett ki rajta. Beinvitált, hogy használjam a benti, szebb pecsétet, de akkor már nem vettem elő még egyszer a füzetet, inkább elköszöntem és indultam tovább.

Most kissé jobban szemügyre vettem a kis telepet, voltak itt mindenfajta házak! Habár a barlangász központ épülete szépen karbantartott, a mellette álló viharvert, málló vakolatú, megrogyott tetejű, hulló cserepű épületből éppen akkor sorjáztak elő a lakók. Nem is akartam sokáig feltűnősködni itt a fényképezőgéppel, a hátizsákom vállszíjára akasztott GPS-sel, ezért aztán indultam tovább az utamra. Visszatértem a kéktúra jelzett útjára, és a széles földúton indultam tovább.

Ekkor már kilenc óra múlt, éreztem, hogy kezd ereje lenni a Napnak, gyorsan felmértem, hogy a fagy hamarosan ki fog engedni, ezért aztán alaposan kiléptem, hogy minél tovább juthassak addig, ha már így ellinkeskedtem a reggelt! Talán öt perce bandukolhattam, amikor háromfős túrázó társaság jött szemben velem az úton, vezetőjük, egy huszonéves fiatalember pedig hangos „Szervusz Hörpölin”-nel indított.

Megvallom, elég rossz az arcmemóriám, nem tudtam hová tenni a srácot, de mint kiderült, az Index kéktúra fórumán olvasta, hogy most ezt a szakaszt fogom bejárni és kiszámolta, hogy nagyjából most kell majd találkoznunk. Pár percig elbeszélgettem Péterrel, ő és társai Kisgyónról indultak aznap reggel, és elmondta, hogy arrafelé meglehetősen sárosak a földutak. Mondjuk, ez látszott a ruhájukon is, éppúgy, ahogy az én kamáslijaim is őrizték még az előző napi sarat – igaz most keményre fagyva.

Aztán elbúcsúztunk, én pedig most már elhatároztam, hogy tényleg alaposan kilépek, mert amíg én alig félórányi járóföldre voltam még csak Téstől, ők már vagy kétórai menettel a hátuk mögött érkeztek ide! A könnyen járható földúton körülbelül húsz perc alatt meg is érkeztem a Hamuházhoz. Elég jó menetben voltam, de azt még korábban eldöntöttem, teszek egy rövid kitérőt a Csiklingvárhoz, amit hat éve már felkerestem egyszer a fiammal. Akkor nem sokat láttunk a sűrű erdőben a romokból, gondoltam, most a lombtalan fák között talán jobb lesz a helyzet!

Néhány perc alatt el is értem a romokat a jelzéseket követve. Most jól látszott az erdőben a körkörös sáncárok, belül pedig egy kis dombocska tetején némi romok is előkandikáltak a talajból. A tájékoztató tábla eléggé szűkszavúan intézte el a „vár” történetét, szerinte ez inkább amolyan vadászkastély, megerősített hely lehetett a középkorban, ahol talán még a királyink is megfordulhattak, amit a környékbeli Királyszállás név is bizonyíthat. Alaposan körbenéztem, készítettem pár felvételt, aztán visszaballagtam a Hamuházhoz.

A jelzéseket követve indultam tovább, letérve a földútról egy ösvényen levágtam az egyik kanyarját, aztán ismét rátértem néhány száz méter erejéig. Ezután a jelzések balra küldtek tovább, sáros keréknyomokon. Dzsindzsás tisztás szélén vezettek a nyomok, aztán az erdőbe ismét belépve megérkeztem a Tűzköves-árok peremére. Az ösvény a keskeny völgy bal oldalán ereszkedett lefelé, tőlem jobbra jól látható volt a völgy, alján befagyott erecske kanyargott lefelé. Egy idő után a gyalogút elfordult az ároktól, egy irtás szélén keréknyomokba torkollott, ezeken folytattam az utam egyre ereszkedve.

Egy idő után egy óriási irtásfolt peremén végleg magam mögött hagytam az erdőt, erre a még emlékeztem a korábbi kéktúra bejárásomról, ugyanis 2005-ben volt ez a hely tarvágás. Akkor még az egész domboldalt beborították a meghagyott fatönkök, most már embermagas, kefesűrűségű fiatalos szegélyezte a földutat. Egyre ereszkedve néhány lépés erejéig rátértem egy erdőgazdasági makadámútra, de aztán ösvényen értem el a fiatalos alján a völgyet és az öreg erdőt.

Elhaladtam az Erdei szentély fakeresztje és padjai mellett, aztán ráfordultam a Kisgyónra vezető széles makadámútra. Kényelmes sétával értem el a már régen bezárt kisgyóni szénbányatelep központját, egy kis parkot. Az innen már aszfaltburkolatú úton érkeztem meg nagyjából tíz perc alatt a Kisgyóni Természetbarát Telephez. Régebben bányászok lakták a települést, de még évekkel ezelőtt turistaházakká, aztán később kulcsosházakká alakították a bányászkolónia épületeit. A kéktúra a telep szélén jobbra tér, egy földútra, de a pecsételéshez be kell menni a Gyöngyvirág kulcsosházhoz. Meg is találtam a „nyalókás” szalagot a villanyóra szekrénye mellé szerelt dobozkában. Elhasználtam az utolsó öntapadós bélyeget a szalagról, sajnos az utánam jövőknek egy sem maradt!

Ekkor már fél tizenkettő felé járt az idő, kiültem hát a kulcsosház napos teraszára, és kényelmesen megebédeltem. Most már kellemesen melegített a déli napsütés, még evés után is tovább üldögéltem a teraszra kitett kanapén. Végül dél felé csak rászántam magam az indulásra, a hátamra kaptam a zsákot, és belevágtam aznapi túrám második felébe. Sáros földúton hagytam magam mögött a telepet, aztán innen egy ösvényre térve kezdtem megmászni a Dóra-hegyet. A gyalogút jól járható volt, de örömöm nem tartott soká, mert egy-két perc után az ösvény beleszaladt egy irtásfolt szélén haladó rettenetesen sáros, erdőgazdasági gépek által szörnyen tönkretett földútba! Ezen folytattam a kapaszkodást, néhány perc alatt úgy kimelegedve, hogy a kabátomat le is kellett vennem!

Több év alatt foltokban vágták ki a Dóra-hegy erdejét, most irtásfoltok és különböző korú, kefesűrűségű fiatalosok között másztam meg a dombot, egy dolog volt csak állandó: a néha méter mély keréknyomokban cuppogó vendégmarasztaló sár! Megváltás volt, amikor elértem a dombgerincen álló öreg erdőt! Avarral borított erdei útra tértem itt, és végre megszabadultam a bakancsomon cipelt kilónyi sárkoloncoktól! Ezen az úton kapaszkodva értem el a Barkócás dombjának lapos tetejét, ahol egy különös fára figyeltem fel!

Öreg, göcsörtös törzsű tölgyek kis csoportján vágott át az út, de az egyiket derékba törte egy téli vihar. Nem dőlt el a famatuzsálem, mert megtartották a társai, de már nem a megmaradt csonkján állt, hanem valahogy az erdei út közepére került a törzsének alja. Pár percre megálltam, és megbámultam ezt a különös facsoportot. Nyárra valószínűleg az erdészet elviszi a kitört öreg tölgyet, talán a társait is kivágják, mert biztosan balesetveszélyesek, de a kopár tél végi erdőben én még láttam őket, a fiatalok között magányosan álldogáló százéves öreg tölgyeket!

Innen már gyorsan elértem az erdő szélét, a fennsík mezőinek kezdetét. Először csak az út bal oldaláról tűntek el a fák, és a réteken keresztül szép kilátás nyílt észak felé, Mór irányába. Aztán egy idő után az erdőszélen haladó földút egy bozótoson haladt át, majd a jobb oldaláról is eltűntek a fák, egy széles nyiladék indult itt délkelet felé. Az ebben haladó földútra fordultam rá, és folytattam az utat. Errefelé eléggé ritkák a jelzések, imitt-amott lehet csak látni belőlük, mert a földút sokszor messze halad a fáktól.

Később megérkezett balról a jelzés, aztán egy szűkebb nyiladékra fordulva kereszteztem egy középfeszültségű távvezetéket. Egy erdősarkon feltűntek előttem a megművelt földek, és messze a távolban, a mezőkön túl megpillantottam Isztimér templomának tornyát. Az erdőszéli földúton haladtam tovább, aztán hat-hétszáz lépés után a jobb oldalamról is elmaradtak a fák, végleg kiértem a földekre.

Egy elágazásban ívesen jobbra tértem és az eddigi délkeleti irányból délnyugatira fordult az utam. Ismét kereszteztem a távvezetéket, aztán elértem a mezők szélén futó másik földutat. Hosszú idő után itt tűntek fel újra sűrűbben a jelzések, a mezőkön átvezető utam során csak egy-egy, az út mellett levert karón lehetett látni őket. Nagyjából ezer lépés után értem el ahhoz a ponthoz, ahol jobb felé térve ott kellett hagynom az addig kényelmesen járható utam.

Bal felől a jelzés érkezett Isztimér irányából, és a jelzéssel együtt indultak jobbra, egy keskeny ösvényen be egy szabályos sorokba telepített fekete fenyvesbe. Nem sokkal később az ösvény balra fordult, délkelet felé, és jobb felé a fák között már látható volt a Burok-völgy hosszú árka. A völgy egy geológia törésvonal mentén alakult ki, az ösvény most a tíz kilométer hosszú főág bal oldalán, egészen közel a peremhez haladt. Több mint fél órát mentem az ösvényen a mély völgy szélén, mégsem láttam valami sokat belőle! A sűrű fenyves szinte minden kilátást elzárt, alig néhány helyen volt csak letekintés a völgybe! Azért pár képet sikerült készítenem róla, bár a Nap is szembesütött már akkor!

Később az ösvény újra elérte a réteket, itt fordult jobbra a jelzés, hogy aztán leereszkedjen a Burok-völgy mélyére. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy a hátizsákot lerakom valahol és lemegyek egy sétára a völgybe, de már fél három felé járt az idő, egyre alacsonyabban járt már a Nap és a mély völgy lassan homályba burkolózott. A bakonykúti szállásadóm is hívott, hogy mikor érkezem, így aztán győzött a lustaság, és csak pihentem egyet a fűbe letelepedve! Majd legközelebb, gondoltam, bár ugyanezt történt az első kéktúra bejárásom idején is! Nem baj, eljövök még ide a harmadik kéktúra bejárásom során!

Három óra felé indultam csak tovább, de most is megéreztem, milyen gyorsan hűl le a levegő, amikor a Nap már erősen leszálló ágba kerül. Fel is kaptam azonnal a kabátomat. Egy darabig még a fás-ligetes mezőkön haladtam, aztán Bakonykúti előtt elértem a megművelt földeket. Végül egy, a mezőgazdasági gépek által alaposan tönkretett, sáros földúton értem el a falu határát.

Ráfordultam a Szabadság utcára, itt a két útpályát egy széles, füves sáv választotta el egymástól. Egy odvas fatörzsbe faragott majdnem életnagyságú remeteszobor köszönti az ebből az irányból Bakonykútiba érkezőket, de ahogy haladunk egyre beljebb a faluba, egyre több és több látnivalóba botlik az ember! Külön megcsodálandóak a szépen felújított, rendezett parasztporták, de még több faszoborral is találkozik az ember az útja során!

Lassan nézelődve ballagtam el a templom mellett és értem el a faluközpontban a buszfordulót. Pecsételtem az információs tábla oldalára szerelt fadobozban fellelt kéktúra bélyegzővel, aztán elindultam megkeresni a szállásomat. A kéktúra útjáról letérve megérkeztem a falu kocsma-vegyesbolt párosához, és mivel volt még rengeteg időm a telefonon megbeszélt érkezési időmig, meglátogattam mindkettőt.

A bolt és a kocsma tulajdonosa már többször is írt az Index kéktúra fórumára, gondoltam, most megnézem mindkettőt. A kis bolt valóban jól felszerelt, aztán a kocsmában elüldögéltem még egy üveg Borsodi mellett. Csak négy óra felé indultam el a szállásomra, Tóthékhoz, a Gagarin utca 9-be. A ház a falu újtelepi részén található, körülbelül ötpercnyi sétára a bolttól és a kocsmától. Ennél a nagyon kedves, vendégszerető, négygyerekes családnál töltöttem az estét, kaptam vacsorát és másnap reggelit is. A család akkor már összekészülődött a nagy utazáshoz, hiszen külföldre költöztek munkavállalási céllal, két nap múlva kartak indulni. Én voltam az utolsó vendégük.