Borongós, szeles napra virradt Bakonykútin, szokás szerint már aznap is hatkor talpon voltam, csendesen megmosakodtam és összekészülődtem. Háromnegyed hét felé mentem le reggelizni, mert hallottam, hogy a család is készülődni kezdett. Közösen elköltöttük a reggelit, egy kicsit még elbeszélgettünk, aztán fél nyolc után lehurcoltam a csomagomat az emeletről, és kinn a tornácon felhúztam az éjszaka a szabadban meglehetősen kihűlt, rettenetesen sáros bakancsaimat és a kamáslikat. Háromnegyed nyolc felé búcsúztam el Tóthéktól, és indultam neki az utamnak.

Visszaballagtam Bakonykúti központjába, megnéztem, nyitva van-e a kis bolt vagy a kocsma, de mindkettőt zárva találtam, így most nem tudtam meginni a féldeci „folyékony télikabátot”. Pedig rám fért volna, mert a borongós ég alatt metsző északi szél vágta az arcomba a hódarát, és bár a hőmérséklet alig volt fagypont alatt, a szél utolért mindenhol. Fázósan nyakig felhúztam a bélelt anorákom zipzárját, még a téli sapkát és a kesztyűket is előkaptam a hátizsákból, úgy indultam tovább.

Rátértem a jelzéseket követve az Ady Endre utcára, hátszéllel mentem egészen a végéig, közben elhaladtam az útszéli kis csobogó mellett, amit a turisták számára épített a falu. Most természetesen szárazon álltak a sziklák, lezárták télire a vizet a kis mesterséges forrásról. Elmentem a falu focipályája mellett is, aztán felkapaszkodtam egy szekérúton a fennsíkra. Az erdős domboldalból felérve a füves mezőkre aztán megint telibe kapott a szél! Pár pillanatig szinte lélegzethez sem jutottam, aztán az anorák gallérját teljesen felhajtottam, hogy védjem az arcom a hegyes tűkként az arcomba támadó hódara ellen!

2005-ben jártam erre a fiammal, egy forró június végi napon, akkor sokat bolyongtunk, tévelyegtünk ezen a környéken, keresve a jelzéseket. Végül csak nagy nehezen találtuk meg a Bogrács-hegyen átvezető utat, kis külső segítséggel, mert összeakadtunk az akkor a dombon gyakorlatozó katonák parancsnokával, aki útba igazított minket. Egész túrázásom történetének egyik legnagyobb eltévedése volt ez, és már régen megfogadtam, ha legközelebb erre vetődök, pontosan igyekszem majd bejárni ezt az útvonalat, egyrészt a saját lelki békém miatt, másrészt, hogy ide is leírhassam az útvonalat!

Az út eleje nem volt túl bonyolult, mert a keréknyomok keresztezték a Baglyas-hegy tövében elterülő széles mezőket, már messziről látszottak róla Bakonykúti-puszta épületei. Egy darabig pont feléjük tartott az út, de aztán egy dombgerinc után ívesen befordultak a keréknyomok jobbra, egy oldalvölgybe. Hamarosan egy elágazáshoz értem egy befedett kút mellett: balra a puszta épületei felé indult felfelé az út, kicsit jobb felé ment tovább egy másik keréknyom a kis völgyben. Itt mi hat évvel ezelőtt a puszta felé indultunk tovább, de most észrevettem a két út közötti keskeny jelzett ösvényt, ami nekiszaladt a bokros, dzsindzsás domboldalnak!

Szerencsére követhető volt az alig kitaposott nyom, ezen kapaszkodva értem el egy valaha volt épület szerény romjait. A falak szinte már nem is látszottak a gaztól, dudvától, pedig csak a lombjuk vesztett ágak takarták, nyáron talán észre sem lehet venni őket. Elhaladtam mellettük, aztán az ösvény továbbkanyargott a gondozatlan kert fái között. Néhány perccel később magam mögött hagytam a gaztengert, mert egy erdőfoltba beérve egy, már régen nem használt földút kitisztított nyomvonalára fordultam a jelzéseket követve. Ezen értem el a Bakonykúti-puszta felől a Bogrács-hegyre felkanyargó földutat. Ez már ismerős volt: itt jöttünk fel a dombra hat éve a fiammal.

A fenyvesben felfelé szerpentinező köves földúton értem el a kőfejtőt. Balra kerültem ki, aztán egy régi kerítés foghíján léptem be a dombtető bekerített területére a jelzéseket követve. A kitaposott nyom átvágott a területen, elérte a másik kerítést, és az mentén indult tovább. A kerítést követve szinte már visszafordultam – hiszen félig körbejártam a területet – amikor egy másik foghíjon távozhattam a bekerített dombtetőről. Erdei ösvényen folytattam az utamat, ami leoldalazott egy kis völgybe, aztán ennek az alján futó nyomokon értem el ismét az erdő szélét.

Itt kissé meg voltak keveredve a nyomok, a jelzések sem voltak egyértelműek. Itt kértem először GPS-es segítséget, és jöttem rá, hogy az erdőt elhagyva a mezőkön továbbhaladó keréknyomokon kell folytatni az utam. Ez is ismerős volt, ezen az úton haladtam a fiammal hat évvel ezelőtt is. Egy jó darabon jól követhetőek voltak ezek az északkelet felé tartó egyenes nyomok, balra egy bokros erdősáv húzódott, ezt követte az út. Útelágazáshoz értem, a kitaposottabb nyomok balra indultak, de itt észrevettem egy kőre festett jelzést, ami a szinte egyenesen továbbhaladó halvány keréknyomokon küldött tovább! Ezt bizony nem vettük észre 2005-ben!

Aztán pár perccel később a halvány nyomok is elfogytak alólam, amikor elértem egy kőbányát. A nyomok talán ötvenlépésnyire vittek el tőle, de tettem egy rövid kitérőt, hogy közelebbről is megnézhessem. Szinte holdbéli táj fogadott, ahogy több méter mélységben kitermelték a murvát egy hatalmas területről! Készítettem volna pár képet, de a hidegben a fényképezőgépem is mintha csütörtököt mondott volna, nem akarta kinyitni a lencsét sem! Tapasztalatból tudom, nagy hidegben szokott ez előfordulni, amikor lecsökken az akkuk kapacitása! Kivettem őket a gépből, és a kezemben melengettem őket pár percig, aztán utána már tudtam velük fényképezni! Persze közben a szél egy percre sem csillapodott, vágta az arcomba továbbra is a hódarát!

A bánya után ívesen jobbra fordult az ösvény, megmászott egy domboldalt és beletorkollott másik, a dombra felszaladó keréknyomokba. Erre is emlékeztem a régi túráról, de akkor valahogy másképp érkeztünk ide! Elindultam a köves keréknyomokon, de talán száz lépés után balra, ösvényre térítettek a jelzések! Ezt a letérést is bizony elnéztük hat éve a fiammal és ezután tévedtünk el reménytelenül! Elindultam az ösvényen, átvágtam egy ligetes területen, aztán a nyomok beleszaladtak egy földútba. Jelzések semerre, a köves, kopár fennsíkon nem is lehetett volna hová festeni őket, legfeljebb csak a kövekre, de azokon sem láttam egyet sem! Ismét a GPS-hez fordultam segítségért, az pedig balra küldött tovább az úton.

Talán háromszáz lépés után az út hurokban visszafordult (katonai gyakorlóterület!), de megtaláltam a következő jelzést, ami egy ösvényre hívott tovább. Innen már könnyű dolgom volt: az ösvény befordult az erdőbe és levezetett egy nyiladékba. Jobbra rátértem az ebben futó keréknyomokra, ezen értem el a keskeny aszfaltút derékszögű törését. Itt balra kellett fordulnom, és a földúton aztán pár perc alatt lekocogtam a Gúttamásiba és Isztimérre tartó országútra. Hát ennyi volt a mumusom, a Bogrács-hegy! Most pontosan végigkövettem a jelzések útját a fennsíkon, de GPS nélkül nehéz dolgom lett volna!

Délkelet felé indultam el az országúton és talán 150 lépés után elértem a letérési pontot, egy erdei földút kezdetét. Rátértem, aztán kikerültem a lezárt fémsorompót. Itt egy viszonylag könnyű szakasz következett, hiszen csak jórészt sarkosan kellett fordulgatnom egyik földútról a másikra az erdő- és irtásfoltok között. Bár, ahogy elnéztem, az utóbbi hat évben erre is csak csökkent az erdő, és nőttek a tarvágások, de kanyarokban azért rendesen fel voltak festve a jelzések!

Most örültem először a fagynak ezen a napon, mert bizony az erdőgazdasági gépek alaposan tönkretették az utakat! Néha méter mély, fagyott keréknyomok között botladoztam, de ez még istenes lehetett ahhoz képest, ami a fagy kiolvadása után fogadott volna itt! Vendégmarasztaló sár lehet itt, ha kimelegszik az idő! Nagyjából háromnegyed órás út végén értem el egy keskeny aszfaltutat, ami aztán leereszkedett a Fehérvárcsurgói-víztározó partjára. Leszaladtam lépcsőkön a vízpartra az öreg, vízre hajló fűzfa mellett.

Gyorsan körülnéztem a parton, készítettem pár képet az öreg fáról és az erős szélben hullámzó tóról, de a metsző északi szél most is gyorsan továbbkergetett! Visszatértem a szélcsendesebb aszfaltútra, ezen értem el a tavat délről elrekesztő gátat. Gyorsan átvágtam rajta, közben a szél mindent megpróbált, hogy letérítsen az utamról. A szél a két domb között, mint egy szélcsatornában szinte viharrá fokozódott, alig vártam, hogy végre elérhessem a másik domboldalt!

Öreg, elhanyagolt, a domboldalban vezető sétányon indultam tovább, és egyre magasabbra kapaszkodtam a víztározó fölé. A legmagasabb pontról szép volt a kilátás a vízre, itt talán a szelet sem lehetett annyira érezni. Csak itt vettem észre, hogy a tó északi fele be volt fagyva. Aztán az út lejjebb ereszkedett, végül a vízmű kapujához vezető lépcsőkön ismét lesétáltam a tópartra. Lassan teljesen megkerültem a dombot, nemsokára elértem a vízparti kis üdülőtelepet, és megpillantottam a Becsali kocsma cégéres bejáratát. Szerencsére ez nyitva volt, ezért be is menekültem az ivóba!

Fél tizenkettő felé értem ide, a pultnál gyorsan felhörpintettem egy kis szíverősítőt, aztán egy Borsodi mellett a tulaj beleegyezésével megebédeltem a hazaiból. Jó volt elüldögélni a kellemes melegben, de indulnom kellett tovább! Eldöntöttem, hogy megcélzom a Bodajkról 15:29-kor induló vonatot, azzal ugyanis még világosban haza is érhetek! Hogy miért éppen ezt? Sajnos a Székesfehérvár – Komárom vonalon nem járnak sűrűn a vonatok (2009-2010-ben egy időre le is állították a forgalmát), a következő vonat csak 16:54-kor indult, ráadásul számomra kerülővel, Komárom felé. Persze hazamehettem volna busszal is Bodajkról, de ezt nem szerettem volna a nagy pakkom miatt. Így aztán dél előtt pár perccel a hátamra kaptam a zsákot, és nekiindultam a további útnak!

Rátértem a Fehérvárcsurgóra vezető keskeny aszfaltútra, ezen ballagtam egy telephelyig, ennek a kerítése mellett kezdődött a víztározó gátja. A térképem szerint a gáton kellett továbbmennem, de a jelzések következetesen a tóval ellentétes oldalon, a gát mellett futó földutat szegélyező fákra voltak felfestve. Habár a viharos szél éppen szembefújt, maradtam a gát koronáján futó keréknyomokon, mert innen legalább volt valami kilátás, lentről semmit sem lehetett volna látni a tóból!

Később rátértem a földeken keresztülvezető keréknyomokra, ezen értem el az üdülőtelep szélső házait. Végigballagtam a kertek végében haladó, gyengén járt földúton, aztán kereszteztem a falu aszfaltos főutcáját. Folytattam az utam a víkendházak között, aztán egy lejáró útnál letérve a jelzett útról leszaladtam a tópartra, ott ahol a régen a Gúttamásiba induló országút eltűnt a vízben. Ez egy viszonylag szélvédett hely volt, ezért röviden pihentem is egyet a vízparton.

Rövid bámészkodás után visszatértem a kéktúra jelzett útjára és elkezdtem kapaszkodni a borospincék és hétvégi házak kis kertjei között a Kövecses-hegy oldalában. Hamarosan elértem a legfelső kerteket, itt balra fordulva egy földúton megkerültem az egész zártkerti övezetet, aztán egy rövid erdei sétával megérkeztem a tó fölé nyíló kilátópontra. Innen jól lehetett látni, hogy az elmúlt órában félig megkerültem a tavat, hiszen pont velem szemben, a túlsó parton tűnt fel a széles gát, aminek a koronáján korábban végigmentem. Itt is elbámészkodtam pár percet, aztán továbbindulva hamarosan meredeken leszaladtam a dombról és elértem a tavat megkerülő új országutat.

Röviden rátértem, néhány perc után kereszteztem a tavat vízzel ellátó Gaja-patakot – ugyanazt a patakot, amit két nappal korábban Jásdnál elhagytam – aztán megpillantottam a Gaja-völgyi Tájcentrum bejárati kapuját. Bár a nagykapu nyitva volt, én a murvás parkolón keresztül elsétáltam a gyalogos bejáratig, mert a jelzések is arrafelé hívtak tovább.

Benn elolvastam a tájékoztató táblákat, aztán nekivágtam a kaputól induló széles földútnak. Pár perc múlva elértem a kis tavat az esővédő házzal, aztán már a Gaja partján folytattam az utamat. Pár lépéssel megérkeztem a patakon átvezető hídhoz, pontosabban csak a helyéhez! Már olvastam az Index kéktúra fórumán, hogy a hidat elvitte egy tavaly nyári árvíz, de azt hittem, már pótolták. Persze itt reménytelen volt az átkelés a patakon, mivel az olvadás miatt eléggé bővizű volt a Gaja, de a leírások szerint kissé továbbmenve volt más átkelési lehetőség is!

Tehát maradtam a bal parton, és néhányszáz lépés után elértem a vízen keresztben fekvő Ádám-Éva fát. A már évtizedekkel ezelőtt kidőlt vénséges tölgy keresztben fekszik a patakon, de nem ez az átkelés, hanem néhány méterrel arrébb egy másik fa is keresztbe dőlt az elmúlt hónapokban a Gaján. Itt a völgyben már nem sodorta a szél az egész nap szállingózó hódarát, a földet vékony lepelként beborító havon láttam, többen is itt keltek át a patakon. Én is ezen a tölgyön egyensúlyoztam át a túlpartra, aztán az ottani sétányon visszakerültem az elsodort híd helyéig, hogy teljes legyen a kéktúráról készített GPS nyomvonal (tracklog).

Később újra visszatértem a kidőlt fákhoz pár fénykép erejéig, aztán az órámra nézve láttam, hogy már negyed három felé jár az idő, sietnem kell, hogy elérjem a fél négyes vonatot! Így aztán továbbindultam, de persze még több helyen is megállásra késztetett téli Gaja-völgy páratlan látványa! Csak háromnegyed három felé értem el a völgy végén fekvő Varjúvár épületét. Átmásztam a kerítéshez felállított létrán, megkerültem a házat és nekiindultam a völgyből kivezető meredek ösvénynek. A kanyargó gyalogút egy időre ismét belépett a bekerített tájcentrum területére (létramászás befelé és kifelé egyaránt), és háromra értem fel a gerincre, a sípálya felső végéhez.

Már csak fél órám volt, hogy leérjek a körülbelül két és fél kilométerre lévő a vasúti megállóig, ezért aztán itt nem álltam meg nézelődni, pedig szép volt a kilátás az alattam elterülő Bodajkra, futólépésben igyekeztem inkább lefelé! A sípálya alján a házakat elérve rátértem a Vásártér utcára, aztán pedig a széles Dózsa György utcán értem el a falu központjában az útelágazást. Nem álltam meg a Fenyő büfénél sem bélyegezni, igyekeztem tovább az állomás felé.

A kissé kanyargós Petőfi Sándor utcán hagytam magam mögött Bodajkot és pillantottam meg magam előtt a vasúti átjárókat. Először a volt balinkai bányákhoz vezető iparvágányt kereszteztem, aztán értem a Komárom és Székesfehérvár közötti vasúthoz. Amikor átmentem a síneken, még fehéren villogott az átkelő lámpája, de a hosszú egyenesbe benézve már láttam a távolban a vonat lámpáit. Odaszaladtam a peronnal ellentétes oldalon álló villanyoszlophoz, ledobtam a hátamról a zsákot, lekaptam a kesztyűm és előrántottam a hátizsák oldalzsebéből a pecsételő füzetet és a bélyegzőpárnát.

Gyorsan stempliztem a füzetbe, közben persze a szél igyekezett mindent kitépni a kezemből, aztán a vonat is becsattogott az állomásra. Sebtiben intettem a vezetőnek, hogy várjon meg, de már nem volt időm semmit sem elpakolni! Fél vállamra felkaptam a hátizsákot, a fogaim közé vettem a füzetet és a bélyegzőpárnát, aztán egyik kezemben a kesztyűkkel, a másikban a túrabotokkal körbeszaladtam a peronon, hogy még megcsíphessem a vonatot! Szerencsére a kalauz rendes volt, megvárta, hogy felugorhassak a legutolsó ajtón, csak utána indította a szerelvényt!

Lerogytam az első szabad ülésre, és csak akkor kezdtem számba venni, hogy megvan-e mindenem? Szerencsére semmit sem hagytam el, de a GPS-t csak Székesfehérvár előtt jutott eszembe kikapcsolni, így belemért a túrába még vagy tíz kilométernyi vonatozást is! Aztán Fehérváron késett a csatlakozásom, ezért majdnem egy órát kellett dekkolnom a huzatos várócsarnokban, mire megjött vonatom! Fél hét felé, már sötétben értem haza, teljesen átfagyva.