Miután februárban egy háromnapos túrán bejártam a Keleti-Bakonyt – ezzel pedig az utolsó kihagyást is befoltoztam a második kéktúra bejárásom Írott-kőtől Mátraverebélyig vezető útvonalán –, elmondhattam, hogy egyvégtében megvan már a teljes táv kétharmada. Eddig meglehetősen össze-vissza jártam be a szakaszokat, de most megfogadtam, hogy a Mátra lábától továbbindulva már folyamatosan fogom egymás után fűzni a megtett szakaszokat. Ezért aztán a soron következő bejárandó tájegység a Mátra volt.

Sikerült szabaddá tennem magam március utolsó hétvégéjére, ehhez hozzácsaptam még a következő hétfőt, így aztán szombaton reggel belevágtam a túrába. Habár Mátraverebélyre vonattal is el lehet jutni, busszal egyszerűbb és gyorsabb volt az utazás, hiszen nem kellett átszállni. Ezért aztán a budapesti Stadion buszpályaudvarról 6:30-kor induló ózdi távolsági buszra szálltam fel, amivel nyolc órára meg is érkeztem a Mátra tövében fekvő kis faluba. Leszállás után röviden összekészülődtem, aztán elindultam az utamra.

Erre a hétvégére nem jósoltak valami szép időt, erős frontnak kellett volna elérnie az országot még a hajnali órákban, széllel, esővel. Ehhez képest Budapesten ragyogó napsütéssel indult a nap, Mátraverebélyen sem volt még felhős az ég, bár eléggé párás volt a levegő és fátyolos a napsütés. Képzeletben megvontam a vállam: jöjjön, aminek jönnie kell! Bíztam abban, ha lesz is eső, az a hegyek között hó lesz inkább, a lényeg, hogy ne csináljon nagy sarat!

A 21-es út melletti buszmegállóból visszasétáltam az útkereszteződésbe, és balra, a hegyek felé vettem az irányt. Végigbaktattam a hosszú Vasút utcán, átkeltem a Zagyva felett egy közúti hídon, aztán lassan megérkeztem a mátraverebélyi pecsételő helyhez, a Vasút utca 107. alatti kocsmához. Betértem, lettem a málhát az egyik asztal mellé, aztán a pultnál kértem egy sört. A tulaj szó nélkül tette elém a kéktúra bélyegzőt is. Leültem, elintéztem az adminisztrációt, megittam a sört, aztán fél kilenc felé továbbindultam.

Egy-két perc alatt elértem a falu kis vasúti megállóhelyét, itt az átjáróban egy fára szerelt dobozkában szintén van egy kéktúra bélyegző, mégpedig egy fémstempli. Ellenőriztem, rendben megvolt, aztán még ezzel is nyomtam egy extra bélyegzést az igazoló füzetembe: ha már lúd, akkor legyen kövér! Kicsit körülnéztem: utolsó ittjártam óta lebontották a kis várótermet, csak a szerény romjai álltak a kavicsos peron mellett. Már néhány métert kellett kapaszkodnom a sínekig, innen szép kilátás nyílt a falura és a völgy túlsó oldalán húzódó cserháti dombokra. Egy kicsit elnézelődtem még, aztán a hátamra kaptam a batyut: indulnom kellett, hiszen hosszú és nehéz út várt rám!

A vasúti átjáróban kereszteztem a síneket, és a földúton indultam tovább. Egy bozótos erdősávon átkelve elértem a mezőket, itt ballagtam tovább a keréknyomokon a vasúttal párhuzamosan. Hat-hétszáz lépés után értem el a túlsó erdőszélt, megkerültem egy facsoportot, és nekiindultam a hegyoldalnak! A kapaszkodástól aztán eléggé kimelegedtem, le is vettem a kabátomat és elpakoltam a hátizsákomba a hálózsák helyére. Az idő is kezdett kimelegedni, mire elértem a Kőerdő-tető oldalában fekvő régi irtásfoltot.

2004 őszén eltévedtünk itt a fiammal az akkor embermagas újulatot átszelő ösvények között, csak nagy nehezen találtuk meg a továbbvezető utat. Az azóta eltelt évek alatt a fák már eléggé megnőttek, festhetővé váltak, most már jelölve is volt a kéktúra útja minden elágazásban! Folyamatos kapaszkodással értem el újra az öreg erdőt, ez aztán a fák között sem enyhült meg. Favágókkal találkoztam, ők is most indultak munkába, úgy látszik, még mindig túl sok az erdő errefelé! Sajnos, egyre jobban kiütközik itt is az erdőművelés rablógazdálkodás mivolta, a Mátra északnyugati oldalában egymást érték a hatalmas, részben friss, részben néhány éves irtásfoltok!

Sáros, nagykerekű erdőgazdasági gépek által kitaposott földutakon kapaszkodtam fel az Agyagos-tető oldalában lévő pihenőhelyig. Lemálháztam a padoknál és ránéztem a GPS kijelzőjére: már négyszáz méter magasra kapaszkodtam fel! Kicsit kifújtam magam, aztán körülnéztem. Az alattam elterülő irtásfolton növekvő kefesűrűségű fiatalos felett szép panoráma nyílt a hegyek lábánál, mélyen alattam fekvő Nagybátonyra. Itt is látszott, eléggé párás a levegő, de azért meglehetősen messzire el lehetett látni a bágyadt márciusi napsütésben!

Kis pihenő után folytattam a hegymenetet, és a Csalános gerincére felérve újabb tarvágásba botlottam! Megálltam szusszanni egyet, és visszafordulva megpillantottam a Tepke-gerincet a távolban! Furcsa érzés volt, hogy tavaly nyáron a Tepke kilátójából személtem a Mátrát, most pedig innen visszanézve látom az akkori kilátópontomat! Továbbindulva néhány perc múlva egy sírkő akadt az utamba. Az aranybetűs fekete márványtömb inkább illett volna egy temetőbe, mint ide az erdőbe, a kő Bócsi Andrásnak állított emléket. Azt csak hazaérve találtam meg az interneten, hogy a férfit 2005-ben érte itt halálos vadászbaleset: egy társa néhány lépésről lelőtte.

A sírkő után még átvágtam egy, az erdőgazdasági gépek által mélyen felszántott rakodó tisztásán, aztán megkezdődött az Ágasvár turistaházhoz vezető végső, eléggé meredek kapaszkodó. Egy darabig az erdőben kanyargott a sáros földút, aztán feljebb egy újabb tarvágást értem el! Megpillantottam magam előtt az Ágasvár 789 méter magas csúcsát, azzal vigasztaltam magam, hogy oda már nem kell felkapaszkodnom! Aztán hamarosan elértem a gerincet, egy földúton megérkezett a jelzés, később pedig a is. Itt egy nagyobb turistacsoportba botlottam, ők Nagybátonyból indulva kapaszkodtak fel idáig. Közösen értük el néhány perc alatt az Ágasvár csúcsa alatti nyereg tisztásán álló turistaházat.

Ekkor már negyed tizenkettő felé járt az idő, meg is éheztem, ezért beültem a turistaház társalgójába ebédelni. Kértem egy üveg sört, aztán elővettem a hátizsákból a hazait. Miközben ettem, a gondnok kiskamasz fiát figyeltem, ahogy serényen fát hordott be a társalgó kandallójához, többször is fordulva. Végeztem tíz perc alatt, aztán bár úgy láttam, hogy tartom a kitűzött menetrendet, gyorsan továbbindultam. A ház mellett bélyegeztem az igazolófüzetembe a tájékoztató táblára felszerelt kéktúra pecséttel, aztán folytattam az utam. A keskeny gyalogút szintezve vezetett az Ágasvár meredeken leszakadó déli oldalában, csak alig hullámvasutazva. Negyedórás kényelmes sétával értem el rajta a Szamár-kőhöz.

A Szamár-kő sziklái az Ágasvár csúcsa óta folyamatosan ereszkedő éles gerinc egy részét képezik, innen szép kilátás nyílik északnak, Nagybátony felé. Felkapaszkodtam az egyik szikla tetejére és körülnéztem. Úgy láttam, egyre párásabbá válik a levegő, bár a Nap még mindig sütött. Mindenesetre messzire nem lehetett látni. Ekkor már sejtettem, hogy ez nem a fantasztikus kilátások túrája lesz! De a rossz idő sem jött még meg – legalább is mostanáig! Ahogy a sziklákról a kéktúra ösvénye felé pillantottam, észrevettem a gondnok fiát, ahogy hátizsákosan szaporán ballag alattam a faluk felé.

Néhány perc nézelődés után folytattam az utamat, és a kölyök nyomába szegődve vegyesen ösvényeken, földutakon haladva fél óra alatt elértem Mátraszentistvánt. A falu széléről jól lehetett látni a sípályákat: már csak imitt-amott volt rajtuk néhány hófolt, rajtuk kívül pedig már sehol. Itt is megálltam néhány percre nézelődni, közben a Három Falu Templomát is megpillantottam a sípályák feletti gerincen. Ezt a templomot a három egymással szomszédos község: Mátraszentistván, Mátraszentlászló és Mátraszentimre emeltette közös pénzből a közöttük fekvő dombtetőn.

Rövid sétával értem el Mátraszentistván központját, itt lemálháztam a pihenőpadoknál. Odaballagtam a Vidróczky csárda kapujához, itt van ugyanis felszerelve a kéktúrás pecsét dobozkája egy villanyoszlopra. Pecsételtem az igazoló füzetbe, aztán szaporán továbbindultam, mert éreztem, feltámadt a szél! Aszfaltos utcákon felkapaszkodtam a magasabban fekvő Mátraszentlászlóra, közben újra összeakadtam a gondnok fiával, aki most már megpakolt hátizsákkal ballagott visszafelé. Hát igen, leküldték a fiút vásárolni, de sajnos itt a sarki bolt egyórai járásra van a lakástól! Ezen morfondíroztam, közben folyamatos hegymenetben elhagytam ezt a települést is. A GPS szerint itt már jóval 800 méter felett jártam, kereszteztem egy sípályát, aztán a bokros, ligetes hegyoldalban feltűnt előttem a Piszkéstetői Csillagvizsgáló kerítése és az egyik épülete.

Néhány percre megálltam a kilátópontnál, innen már jól látszott a távoli Tepke-gerinc, amit még a Csalánosról pillantottam meg először. Most már éreztem, foga van a szélnek, meg persze, ahogy egyre feljebb értem, amúgy is alaposan lehűlt a levegő, ezért előkaptam a kabátom a hátizsákból és belebújtam. A kilátópont után már néhány perc alatt felértem a csillagvizsgáló kapujához és rátértem a Galyatetőig vezető széles, sétányszerű gyalogútra. Ahogy közeledtem a hegycsúcshoz, egyre több sétálgató emberrel találkoztam, de hátizsákossal itt nem akadtam össze.

2005-ben éppen csatornázták ezt a hegyoldalt, akkor mély gödrök mellett botorkáltunk a fiammal, mostanra már eltűntek a munka nyomai, csak a kocka alakú csatornafedelek voltak láthatóak a turistaút mellett. Kényelmes sétával értem el a galyatetői víkendházak szélét, elhaladtam a székely kapu mellett, aztán kapaszkodtam tovább a hegytető felé. Rövidesen felértem a kilátóhoz, de itt már olyan erős szél fújt, hogy szinte levitt a csúcsról. Fel sem mentem a toronyba, inkább leereszkedtem a kikövezett sétányon a Nagyszálló parkolójába. Könnyen megtaláltam a villanyoszlopra szerelt kéktúra bélyegzőt, pecsételtem, aztán helyet kerestem magamnak a szállóval szemközti oldalon álló büfék padjai között.

Elég sokan voltak most fenn Galyatetőn, tele volt a szálló parkolója, az asztalok között is sokat kellett keresgélnem, mire le tudtam ülni. Itt éppen volt kiszolgálás, ezért arra gondoltam, úriasan meg is ebédelek. A pincér kedves volt, serény is, de ő szolgálta ki szinte az egész teraszt, így aztán elég lassan mentek a dolgok, majdnem egy órába telt, mire megettem a kissé késői ebédemet.

Ez az oldal védett volt a széltől, de azért halottam, hogy zúg a még kopasz fák agai között! Három óra felé vettem a hátizsákomat és nekiindultam a maradék távnak. Magam mögött hagytam a Nagyszálló parkolóját, egy darabig még aszfalton ballagtam, aztán ösvényre fordulva kezdtem meg az ereszkedést. Rátértem egy pokolian sáros, szintező földútra, erről pillantottam meg először a még távoli Kékestetőt. A Galya-csurgó forrásánál tértem le erről a vendégmarasztalóan sáros útról és fordultam ismét ösvényre. Rövid ereszkedés után kereszteztem a Galyatatőre vezető országutat, aztán nekiindultam a jól megépített, kemény talajú erdőgazdasági makadámútnak.

Jól lehetett haladni ezen az úton, lejtmenetben pedig pláne! Hamarosan magam mögött hagytam az erdőt, és kiértem a Nyírjes-bérc hatalmas irtásfoltjára. Újra megpillantottam magam előtt a Kékest, de most már valamivel közelebbről. Készítettem pár felvételt, aztán ereszkedtem tovább. A lejtő alján a Galyatető és Kékestető közti völgy mélyén értem el a Nyírjesi erdészházakat. Pecsételtem a középső épület kertkapujára kirakott kéktúra bélyegzővel, aztán leültem pár percre egy, a ház melletti fatönkre. Még csak negyed öt felé járt az idő, és mivel csak fél hat és hat közé ígértem az érkezésem a Mátraháza előtti Vörösmarty turistaházba, volt időm szusszanni egyet!

Talán a szél hatására, de délutánra teljesen kitisztult az idő, melegen sütött már a Nap. A kabát újra a hátizsákba került, hiszen úgyis kimelegedek majd a majd a Mátraházáig tartó kaptatón – gondoltam! Végül egy hosszabb szieszta után csak fél öt felé kerekedtem fel és vágtam bele a soron következő kaptatóba. Elsőször még elhaladtam a harmadik erdészház mellett, kereszteztem a völgy alján csobogó kis patakot aztán a házak bekötőútján kezdtem meg a kapaszkodót. Egy darabig a szerpentinező makadámúton vezettek a jelzések, de az út nagy hajtűkanyarja előtt egy meredeken indító ösvényre tereltek. Ezen folytattam a hegymenetet, közben megálltam néha lihegni egyet, mert a kapaszkodó eléggé izmos volt! Néhány perc után elértem a galyatetői országutat – ezt kereszteztem már korábban közvetlenül a hegytető után is –, most újra kereszteztem és az ösvényen folytattam az utamat egy darabig az úttal párhuzamosan, de néhány perc múlva folytatódott a meredek emelkedő.

Már majdnem felértem a Csór-hegy tetejére – a kopár fák között tisztán ki lehetett venni a hegytetőt –, amikor az ösvény sarkosan jobbra fordult és szintezni kezdett a hegyoldalban. Ezen a kényelmesen járható, szinte egyáltalán nem emelkedő úton félig megkerültem a hegytetőt, aztán ismét leereszkedtem a galyatetői úthoz, ott ahol az beletorkollott a Mátrát átszelő 24-es főútba. Lényegében a Csór-hegyen keresztül az imént levágtam az út egyik nagy kanyarját!

Átvágtam az útelágazás aszfaltos területén és a főutat a fák között követő ösvényen folytattam az utam. A térképen láttam, hogy már csak alig egy kilométerem van a turistaházig, ráérősen ballagtam hát az út melletti szélső fák között kanyargó gyalogúton, közben élveztem az utolsó napsugarakban fürdő bükkös látványát. Tíz perc után tűnt fel előttem a turistaház épülete, itt az ösvény abbahagyta a fák közötti csalinkázást és kivezetett az országútra. Az aszfaltcsík szélén értem el a ház kertkapuját, kinyitottam, aztán egy hozzám szaladó német juhász farkcsóválós díszkíséretével ballagtam fel az épülethez.

Nem akartam a napközben a bakancsomra tapadt sarat bevinni a házba, ezért percekig csiszatoltam a lábam a nagyon praktikus cipőtisztító keféi között, mire elég tisztának gondoltam már őket a belépésre. A hallban aztán gyorsan elintéztem a gondnokkal a papírmunkát és felmentem a szobába. Mint kiderült, én voltam az egyetlen vendég akkor az épületben, be sem indították a központi fűtést, csak egy villanykályhát tettek be a szobámba.

Megfürödtem, átöltöztem, aztán lementem a hallba vacsorázni. Miközben a rántott szeletemet eszegettem, hallottam a tévé meteorológiai jelentésében, hogy a mai napra ígért hidegfront szinte csapadék nélkül szaladt át az országon, de másnapra már erősebb felhősödést jósoltak, elszórtan záporokkal. De mivel eddig szerencsém volt az időjárással, bíztam abban, hogy a későbbiekben sem fogok sehol ronggyá ázni!

Hét óra után ballagtam fel az emeletre a szobámba, és tettem el magam másnapra. Tudtam, hogy az a nap lesz a legnehezebb, hiszen a Kékestetőre vezető hosszú kaptatóval fogok majd indítani, aztán onnan ereszkedek majd le Sirokra a fűrészfogszerű Mátra-gerincen. Így aztán korán lefeküdtem, már csak azért is, mert ezen a szombatról vasárnapra virradó éjjel volt az óraátállítás is, tehát ekkor veszítek egy óra alvásidőt!