A vasárnap reggel kicsit nehezen indult, főként a téli-nyári időszámításból adódó óraátállítás miatt. Én még este átigazítottam egy órával többre a karórámat, a telefonomat és a GPS-t, de a Vörösmarty turistaház gondnoka ezt elfelejtette! Így aztán amikor fél nyolc felé lementem reggelizni a hallba, még semmi mozgás nem volt a házban. Szerencsére a gondnok hölgy nem sokkal később megérkezett, és amikor tudatosult benne, hogy most már egy órával több van, mint amit gondolt, gyorsan összedobta a reggelimet, amit azonnal be is faltam. Ezután már csak fel kellett szaladnom az emeleti szobámba a már összepakolt hátizsákért és negyed kilenckor indulhattam is, persze valamivel később, mint terveztem!

A hétvégére jósolt rossz idő még mostanra sem jött meg, verőfényes reggeli napütésben vágtam bele az aznapi túrámba. A turistaház kapuján kilépve átkeltem a kihalt 24-es főúton, és az út túlsó oldalán indultam tovább a szélső fák között kanyargó ösvényen. Kis patak csobogott kanyarogva az utam mellett, élvezettel hallgattam a hangját a reggeli madárfüttyös csendben. Jó tempóban haladhattam, az avarral borított gyalogút egyáltalán nem volt sáros. Később leereszkedtem a Nagy-Hidas-völgy fejezetébe, itt egy kis fahídon kereszteztem a sziklákon lerohanó, tavaszi hóolvadás miatt megduzzadt, szinte folyónyi méretű patakot.

Innen már elkezdődött a kaptató, az utam folyamatosan emelkedett egészen Mátraházáig. Háromnegyed kilenc felé értem el a falut, természetesen még mindent zárva találtam, nem volt nyitva sem a buszállomás jegypénztára, sem a posta. Pedig valahol pecsételnem kellett az igazolófüzetbe! Szerencsére a kékestetői elágazás utáni nagy parkolóban a bodegás kocsmák, pecsenyesütők már nyitáshoz készülődtek, így betértem a legelsőbe, a Csülök büfébe. Kértem egy sört, és a tulaj szívesen bepecsételt az igazolófüzetembe is, méghozzá két helyre, hiszen itt kéktúra szakaszhatárhoz érkeztem!

Az adminisztráció után kiültem pár percre a büfé előtti napos padokra, hogy pihenjek egyet a Kékestetőre vezető hosszú kaptató előtt. Végül kilenckor álltam fel, és vettem a hátamra a zsákot. A tulaj és a felesége jó utat kívántak, én pedig nekigyürkőztem a kaptatónak. Az elágazásban a jelzéseket követve rátértem a Kékestetőre vezető aszfaltútra, ennek a szélén ballagtam egy darabon. Elhagytam a falu utolsó házait is, aztán a műút következő hajtűkanyarját levágva földútra fordultam és beléptem az erdőbe. Rövid kapaszkodás után megint feltűnt mellettem az aszfaltút, pár lépés erejéig ismét rátértem, de amikor az tovább kanyarodott, már meg is érkeztem a sípálya aljába.

A sípálya 30-40 méter széles, füves nyiladékában vezet fel a kéktúra a Kékestetőre, nagyjából 250 métert emelkedve nem egészen két kilométeren. Azonban ez az emelkedés nem volt egyenletes: kisebb-nagyobb huplik, bukkanók követték egymást a pályán, hol neki kellett veselkednem, hol pedig pihenhettem néhány tucat lépés erejéig. Ahogy egyre feljebb értem, észrevehetően lehűlt a levegő, bár ez nem csak a növekvő magasságnak volt betudható, közben ugyanis beborult az ég, és feltámadt a szél is. 900 méter környékén értem el az első hófoltokat, fenn a csúcs közelében pedig már egybefüggő hótakaró borította a pályát. Persze mindez még a korábbi hóágyúzások miatt volt így, az erdőben máshol már egy dekányi havat sem lehetett látni!

Tízre értem fel a hegytetőre, be is ültem az első utamba eső büfébe a pálya felső végén. Kicsit megmelegedtem itt, ki is fújtam magam, megittam egy dobozos sört, aztán felsétáltam az 1014 méteres magasságot jelző, nemzetiszínűre pingált csúcskőhöz. Innen egy kis kitérőt kellett tennem: lementem a szanatórium portájára, hogy pecsételhessek a kéktúra füzetembe. Bizony eléggé zegernye idő volt a hegytetőn, nyakig behúztam az anorákomon a cipzárt és még a kesztyűmet is elővettem, mialatt a sétányon leballagtam a szanatórium kapujához! Amikor a portás kinyitotta a kis tolóablakot, hogy kiadja a pecsétet, megcsapott a bentről kiáramló meleg levegő hulláma! Bizony kedvem lett volna pár percre behúzódni az épületbe!

Gyorsan elvégeztem az adminisztrációt, aztán iszkiri vissza a hegytetőre, a kéktúra útjára. A TV-adó kerítése melletti kis bazárnál megálltam még egy percre szuvenírt vásárolni, megnéztem az északi sípálya végéből nyíló kilátást, aztán háromnegyed tizenegy felé belevágtam a túra érdemi részébe, hiszen a tetőre felvezető utam csak bemelegítés volt a most következőkhöz képest!

Magam mögött hagyva a hegytető épületeit, kanyargós, kissé köves ösvényen kezdtem meg a hosszú ereszkedést. Viszonylag gyorsan leértem az Erzsébet sziklához és a mellette álló fakereszthez. Itt meg sem álltam, továbbindultam az itt egészen keskeny gerincen kanyargó ösvényen. Alig öt perc múlva pillantottam meg magam előtt a Sas-kőn, a gerinc egyik nagyobb szikláján álló turista emlékművet. A kéktúra ösvénye elkerüli ezt, néhány méterrel alatta halad el, de érdemes felkapaszkodni a rövid, de meredek ösvényen a csúcs teraszára, hiszen szép időben csodálatos kilátás nyílik innen!

Most borongós volt az idő, de azért messzire el lehetett látni. Jobbra, az Alföld felé pillantva észrevettem a Mátrai Erőmű kéményét és hűtőtornyait, balra, észak felé tekintve a kis mátraaljai falvakra nyílt kilátás. Levettem a hátizsákot és pár percre megálltam szusszanni egyet. Készítettem pár fényképet, aztán továbbindultam. A lejtés a Sas-kő után is folytatódott: a kéktúra ösvénye otthagyta a gerincet, és az északi hegyoldalban egyre ereszkedve megkerülte a Kis-Sas-kő tömbjét. A meredek hegyoldalban oldalazó ösvényről helyenként nagyon szép kilátás nyílt vissza a Kékestető és a már távoli Galyatető irányába! Kényelmes sétával értem el a Markazi-kapu nyergét.

Itt kezdődik a kéktúra azon szakasza, amit szinte minden kéktúrázó megemlít a visszaemlékezéseiben! A Mátra-gerincen fűrészfogszerűen egymás után sorakoznak a hegycsúcsok, ebből az irányból érkezve először a magasabbak, aztán kelet – Sirok felé haladva – az egyre alacsonyabbak, de a kéktúra szinte valamennyi hegytetőt útba ejti! Ebből adódik, hogy az 1014 méter magas Kékesről lefelé a 200 méter magasan fekvő Sirokig több mint 700 métert emelkedünk is! Ezen a szakaszon felfelé jönni pedig tényleg embert próbáló feladat, csakis jó kondiban lévő túrázók számára ajánlott!

A Markazi-kapunál a jelzések nem térnek rá a hegyoldalban szintező földútra, hanem felkapaszkodnak az első, meglehetősen alacsony csúcs, a Mrazica-tető oldalába. Itt hullámvasutazik aztán egy darabig a kéktúra útja, alatta néha feltűnik a földút csíkja is, de a jelzések mindig maradnak a kanyaró ösvényen. Végül a gyalogút kényelmesen leereszkedik a következő nyeregbe, a Hármashatárhoz. Itt mindenképpen meg kell állni, hiszen itt van a következő kéktúra pecsételőpont, a bélyegző egy kis sárgára festett oszlopon található ott, ahol a fák között kanyargó ösvény a nyeregbe felkapaszkodó földutat keresztezi.

Elvégeztem a papírmunkát, aztán egy farönkre letelepedve meg is ebédeltem, közben igyekeztem rákészülni a most következő hegyekre. Szorosabbra fűztem a bakancsaimat, meghúztam a hátizsák vállpántjait is, mert tudtam, az előttem álló lejtők és emelkedők helyenként elég meredekek lesznek! Egy óra felé indultam tovább. Az első kaptató a Nagy-Szár-hegy csúcsára vezetett, ide egy szuszra felmentem. Fenn pihentem pár percet, kifújtam magam, aztán pont olyan meredekséggel, mint ahogy felkapaszkodtam a tetőre, leereszkedtem a következő nyeregbe.

Innen egy kisebb kaptatóval jutottam fel Cserepes-tetőre, majd újabb lejtő következett a Selyem-rétre. Közben két, hozzám hasonló méretű zsákkal túrázó fiatalember jött velem az ösvényen. Köszöntünk egymásnak, és csak percekkel később kapcsoltam, hogy ők bizony Szarvaskőről indulhattak szombat reggel, és megkérdezhettem volna tőlünk, hogy tudtak-e pecsételni Rozsnakpusztán?

A kéktúra pecsételőhelyek fórumán olvastam még a túrára készülődve, hogy Rozsnakpusztán tönkrement a kéktúra bélyegző: leszakadt róla a kis gumilap, amivel pecsételünk. Ezért aztán bementem az MTSZ központba, és elmondtam, szívesen kivinném az új bélyegzőt a helyszínre, hiszen úgyis útba esik majd a túrámon. Mivel már évek óta személyesen ismernek, hiszen különböző dolgok miatt rendszeresen feltűnök ott, nemes egyszerűséggel a kezembe nyomták a bélyegzőt és adtak egy-két tippet, milyen szerszámokat vigyek magammal a felszereléséhez. Így aztán ott lapult most a pecsét a hátizsákom oldalzsebében, ha szólok, a fiúk nyomhattak volna vele az igazoló füzetükbe!

A butaságomon mérgelődve indultam tovább, ekkor tűnt fel előttem az Oroszlánvár szabályos kúpja. Erre is rákészültem: csak a botjaimra támaszkodva pihentem egy-két percet, aztán nekiindultam a vadvédelmi kerítések közötti ösvényen a cserjés-ligetes hegyoldalnak. Ezzel a heggyel már jobban megszenvedtem, ez volt ugyanis a legmeredekebb! Meg is álltam pár lélegzetvételnyi szünetre a dereka tájékán! Végül két óra felé elértem a hegytetőt és megkönnyebbülve dobtam le a hátamról a zsákot! Leültem a csúcs nyugati oldalában a selymes fűbe és élveztem az innen nyíló panorámát.

A Cserepes-tető oldala mögül a Kékestető csúcsa kandikált elő, tőle jobbra a távolban a Galyatető is feltűnt, balra tekintve pedig látszott újra az Alföld síksága is. Érdemes körbesétálni a hegytetőn, mert a csúcson állnak Oroszlánvár nagyon szerény romjai. A várárok vonalát még ki lehet venni a fák között, de a vár köveit már nehéz megkülönböztetni a csúcs bazaltszikláitól. Végül negyed három felé vettem fel újra a hátizsákom, hogy utamra induljak.

Az Oroszlánvár keleti oldala szerintem meredekebb, mint a nyugati, mélyebbre is kell ereszkedni a Domoszlai-kapu nyergébe, mint a Selyem-rét volt a túlsó oldalon. Innen kezdődött a következő kaptató, most fel a Jagusra. Erre a hegyre egy, az erdőgazdasági gépek által alaposan kijárt földút vezetett fel. Egy darabon a mély nyomok között bukdácsoltam, de aztán ezek balra kitértek, én pedig újra ösvényen haladva értem el a hegytetőt. A csúcs alatti réten elhaladtam egy zöldre festett, tornyos vadászház mellett, aztán már lejtve értem el az első kerítést. Átmásztam a létrán és az irtásfolton keresztül folytattam az utam egy földúton.

Sajnos, ez az út félrevitt, mivel itt jelzések nincsenek felfestve, és csak a GPS-re véletlenül rápillantva vettem észre, hogy kijelzőjén nem látszik már a turistaút piros vonala! Visszamentem a nyomaimon, és csak akkor jöttem rá, hogy kerítéstől talán százlépésnyire balra kellett volna térnem, alig kijárt nyomokra! Ezen a szinte nem is használt gyalogúton kapaszkodtam fel az irtásfolt helyén növő susnyás felső végébe és hagytam el a területet egy másik létrán. Újra beléptem az erdőbe, és hamarosan megkezdődött a következő kapaszkodás, most a Szederjes-tető tetejére!

Ez az emelkedő már embert próbáló volt, a csúcson le is ültem pár percre a magassági pont kövére pihenni egyet. Magam sem hittem volna, mennyi erőt kivesz belőlem a fűrészfogas gerinc szüntelen, meredek fel-le hullámvasutazása! Alaposan kifújtam magam, és pár perc múlva továbbindultam. Újabb kerítések következtek, ezeknek a kapui nyithatóak voltak, közöttük egy ritkított, tiszta aljú erdőrészen vágtam át, most a változatosság kedvéért lejtve. Végül elértem a hegyoldalban szintező földutat a Jóidő-kút foglalatánál. Itt feltöltöttem a vízkészletemet a jéghideg, bővizű forrásból és a földúton indultam tovább.

Felkapaszkodtam az úton a Jóidő-nyak nyergéhez, itt az elágazásban jobbra tértem, egy másik földútra. Erre már kezdett kisimulni az utam, a keményre taposott földút ugyanis már széles ívben megkerülte a Remete-tetőt, nem kapaszkodott fel rá! Ezen értem el Remete-tisztás füves rétjét. Itt a jelzéseket követve letértem az útról, átvágtam a mezőn és egy ösvényen léptem be az erdőbe. Egy szép, szemmel láthatóan új kopjafa állt az erdő szélső fái között, a 29 évesen elhunyt Ozsvárt Péternek állított emléket. Egy percre megcsodáltam a szépen faragott oszlopot és arra gondoltam, mennyivel jobban illik ez az erdőbe, mint az előző nap látott márvány sírkő a Csalánoson!

A kopjafa után ismét egy kapaszkodó következett a Cseresnyés-tető oldalában, de ez már nem volt hosszú, csak kissé meredek. A széles tetőre felérve aztán minimális szinttel pár perc alatt átjutottam a Gazos-kőre. A Gazos-kő a kilátásáról nevezetes, pontosabban arról, hogy a Sirok felé haladók innen látják meg először a falut és a mögötte álló várat, valamint a távolban feltűnik a Bükk szélesen elterülő tömbje is. Megálltam itt pár percre, és elgyönyörködtem a kilátásban. Bár úgy tűnt, mintha a lábaim alatt feküdne a falu, tudtam, hogy még legalább kétórai út áll előttem, ezért fél öt felé tovább is indultam.

Innen kezdve aztán már szinte teljesen eltűntek az emelkedők: először az itt már széles gerincen kanyargott az ösvény, aztán egy vadvédelmi kerítés mellé fordult az utam, ezt követtem hosszan. Alattam irtásfoltos ritkított erdő húzódott, ezen keresztül időnként szép kilátás nyílt a még mindig távoli Sirok felé. Aztán a kerítésen átvezető létránál balra fordultam, és megkezdődött a hosszú lejtmenet. Újabb kerítéseket kereszteztem létrákon, földutakra tértem, de ezek az eddigiekkel ellentétben már eléggé sárosak voltak.

Többször váltottam utat, a legváltozatosabb irányokba haladtam, közben már teljesen elvesztettem az irányérzékemet is: csak fordultam automatikusan jobbra-balra a jelzéseket követve! A földutakat elhagyva ösvényen egy kis patakvölgybe ereszkedett le a kéktúra, itt aztán hirtelen eltűntek a további jelzések! Megálltam, alaposan körülnéztem: hirtelen balkanyarral és kis kihagyással az árok túlsó oldalán vezettek tovább a jelzések!

Ezután nem sokkal már elértem a hegyek alját: a lejtés gyakorlatilag megszűnt, elhagytam egy meglehetősen elhanyagolt esőházat és erdei pihenőt, aztán néhány perc alatt kiértem az aszfaltútra. Ráfordultam, és néhány száz lépés után megpillantottam a vasúti átjárót és a volt vasútállomás épületét. A pecsételőhelyek fórumából tudtam, hogy a kéktúra bélyegzője a volt vasutas által lakott ház kertkapujának postaládájában található, de egy kis időbe beletelt, mire a kapun benyúlva belülről ki tudtam nyitni az ajtaját és kibányásztam belőle a bélyegzőt! Nyomtam vele a füzetbe – méghozzá itt is kétszer, mert újabb szakaszhatárhoz érkeztem, közben az öreg is kijött a házból megnézni, miért ugat olyan veszettül a kutyája!

Hat órára pakoltam el mindent, és indultam tovább. Innen már végig aszfalton haladtam Sirokig. Először gyalogoltam vagy egy kilométert a tökegyenes úton a 24-es főútig – ezt Mátraházán hagytam magam mögött –, aztán erre rátérve még volt további másfél kilométer, mire a kéktúra útjáról letérve elértem Sirokon a célomat: a Sirok motel épületét. A gondnoknővel gyorsan elintéztem az adminisztrációt, és felmentem a szobámba. Korábban még arra gondoltam, átmegyek a szomszédos vendéglőbe vacsorázni, de aztán zuhanyozás után már nem sok kedvem volt újra felöltözni! Így aztán a szobámban maradtam és megvacsoráztam a hazaiból. Este megnéztem még a fél nyolcas híradó időjárás-jelentését, aztán hamar eltettem magam másnapra.