Tehát folytatva az előző napi túraleírás gondolatmenetét: nagyon jó helyen fekszik a putnoki erdész háza a kéktúra útvonalán, ha valaki egyből tovább akar menni Kelemér irányába! Sajnos nálam ez a helyzet nem állt fenn, ugyanis reggel felmérve a készleteimet úgy döntöttem, jó lenne kissé feltölteni azt, hiszen a Borsodi-dombság kis falvai között már nemigen tudok friss pékárut vásárolni, másrészt előző nap délután csak úgy átrohantam Putnok belvárosán, szinte körül sem néztem. Így aztán amikor reggel hét felé elbúcsúztam a vendéglátóimtól, akkor nem Kelemér felé indultam tovább, hanem a hosszú Serényi Béla utcán visszasétáltam a városközpontba.

Először elintéztem a vásárlást a Gömör áruház szupermarketjében, aztán körülnéztem Putnok belvárosban is. Nagyon tetszett az áruház előtti kis park a szökőkútjaival, kacérkodtam a gondolattal, hogy egy rövid látogatás teszek a Gömöri múzeumban is, aztán mégis a továbbindulás mellett döntöttem. Habár sokkal rövidebb lesz ez a túranapom az előző kettőnél, nem akartam a késő délutánban sem megérkezni Zádorfalvára, a szállásomra. Így aztán rövid nézelődés után vettem a sátorfámat és belevágtam az aznapi túrába.

Ismét elhaladtam a szépen renovált római katolikus templom mellett, megálltam egy pillanatra a Serényi kastély kovácsoltvas kerítéskapuja mellett és vetettem egy pillantást a pusztuló klasszicista épületre, aztán átvágtam a lassan már ébredező Serényi utcai cigánysoron és fél kilenc felé ismét megérkeztem a szállásom, az erdész háza elé. Most le sem lassítottam, mentem tovább az utamon. Lassan magam mögött hagytam a települést, a keskeny, kopottas aszfaltút elérte a Szörnyű-völgy erdejét. Az út „S” kanyarjában tértem le ösvényre az aszfaltcsíkról és gyakorlatilag egyenesen folytattam az utam a keskeny gyalogúton.

Nagyjából ezer lépés után tűnt fel mellettem újra az országút csíkja, egy gazos mezőn átvágva csatlakozott bele ismét az utam. Nagyon kis forgalmú út ez, talán egy, vagy két autó húzott el mellettem, amíg a szélén baktattam. Kényelmes gyaloglás végén értem el a kis horgásztavat. Itt tartottam az első pihenőmet, letettem a hátizsákot és rövid sétára indultam a tóparton. Hat évvel ezelőtt már láttuk ezt a kis tavat, akkor is megkapó volt az azt körüllengő csend, a nyugalom. Azóta szinte semmi sem változott, a kis mesterséges tavacska azóta csak még jobban belesimult a tájba, úgy látszik, mintha öröktől fogva itt lett volna már, a csak nevében szörnyű völgy mélyén.

Most is jó negyedórán keresztül üldögéltem a partján, mire erőt vettem magamon és továbbindultam a keskeny aszfaltúton. Már nem sokat kellett talpalnom rajta, mert miután elhagytam egy, az előzőhöz hasonló nagyságú, de lecsapolt, üresen álló tó medrét, hamarosan elértem a Pálma-forrás tisztását. A füves rét az út bal oldalán nyílt, itt tért le a kéktúra is az aszfaltról ritkán használt keréknyomokra. A pihenőpadok mellett elsétáltam a forrás foglalatáig és csak úgy a kezemmel ittam egy keveset a szerényen csordogáló vízből. Még csak le sem vettem a hátizsákom a vállamról. Aztán visszatértem a kéktúra keréknyomaira és nekiindultam a Piroska-hegyre vezető kaptatónak. Először az út meredeken emelkedett egy kis szűk oldalvölgyben, aztán lassan elértem a lapos dombtetőt, ahol az emelkedés is megenyhült.

Irtásfoltok tűntek fel az út bal oldalán, ezeken keresztül szép kilátás nyílt visszafelé, a Sajó völgyére. Itt értem el azt a pontot is, ahol élesen jobbra kellett kanyarodni, és az irtásfolt pereméről újra bevettem magam az erdőbe. Néhány perc alatt értem el a Kis-Mohos-tó nyugati sarkát. A Mohos-tavak tőzeglápja a jégkorszak végén, illetve utána alakult ki úgy, hogy földcsuszamlással elzáródott a völgyből levezető patak útja. Így jött létre a két lápos tó: a Kis-Mohos és a Nagy-Mohos. 2005 őszén gyakorlatilag kiszáradva találtam mindkettőt a fiammal, de most, talán az utóbbi évek csapadékosabb időjárásának is köszönhetően ismét megtelt vízzel a két mélyedés, és most szigetekként álltak ki belőlük a magasabban fekvő területek. Elhaladtam egy „Földvár” feliratú fatábla mellett, az innen induló jelzések a gyalogút melletti dombra vezettek fel, az avar kori sáncmaradványokhoz. Tapasztalatom az, hogy ezeket inkább télen érdemes felkeresni, akkor a lomnélküli fák között jobban kivehetőek a lassan feltöltődő árkok maradványai, ezért aztán maradtam most a kéktúra jelzett gyalogútján.

Néhány perces gyaloglással megérkeztem a Nagy-Mohoshoz, ezt inkább csak a mérete különbözteti meg kisebb testvérétől, de látszatra pont úgy nézett ki, mint a korábbi tó. Itt letértem az útról, hogy néhány közeli fényképet készíthessek a tőzeglápról, aztán folytattam az utamat. Egy rakodón felhalmozott farönkök mellett értem el ismét a Putnokról Kelemérre vezető erdei aszfaltutat, amin már egy jó darabot eddig is megtettem. Most újra rátértem, és akkor láttam, hogy egy hozzám hasonló nagyságú hátizsákkal közeledik felém egy túrázó fiatalember. Amikor találkoztunk, akkor láttam csak, hogy az ő hátizsákján már sátor és polifoam matrac is van, ami ezen a túrán ez enyémről még hiányzott, mert úgy ítéltem meg az indulás előtt, hogy sátrazásra még elég hűvös az idő. De úgy látszik, mint minden, ez is relatív!

Elég hosszasan elbeszélgettünk, hiszen ő folyamatosan nyomta Hollóháza óta, gyakorlatilag akkor már két hete úton volt! Miközben beszélgettünk, idősebb úr húzott el mellettünk viharos tempóval, hátán kisebb túrazsákkal Kelemér felé. Aztán elbúcsúztunk, mindketten folytattuk az utunkat a jelzéseket követve. Elértem az országútról való letérés helyét, itt a kéktúra ösvényre váltva vágja le a szerpentinezve a völgybe tartó út hajtűkanyarjait. Az első kanyar levágása után, amikor az ösvény keresztezte az országutat, elsétáltam pár lépést nyugat felé, mert onnan nagyon szép kilátás nyílott a völgyben fekvő Kelemérre. Készítettem pár képet a faluról, aztán folytattam az ereszkedést az ösvényen.

A következő levágás után már gyakorlatilag Kelemér határába érkeztem és az utolsó, legkisebb kanyart már az úton tettem meg. A hosszú Tompa Mihály utcán érkeztem meg a faluközpontba, az útelágazásba. A kis falu büszkén őrzi Tompa Mihály emlékét, aki a forradalom és szabadságharc után körülbelül két évig élt ebben a faluban, mint református lelkész. Tompa költői álneve, a Rém Elek is a falu nevéből származik, hiszen ez épp a Kelemér szó visszafelé olvasva! Az útelágazásban álló református templom melletti kisebb épület van berendezve múzeumnak, ahol korabeli emlékeket és Tompa Mihály kézírását őrzik többek között.

A múzeumot már megnéztem a fiammal hat évvel ezelőtt, tehát oda nem tértem be, viszont pecsételni sem tudtam, mert tönkrement a lelkészlak kapujára szerelt kéktúra bélyegző. Azért megnéztem a Tompa Mihály emléktáblát, aztán elindultam a falu délnyugati vége felé, hogy a Mohos vendégfogadóban pecsételjek. Itt szerencsém volt: még csak fél tizenkettőre járt az idő, és a fogadó a kiírás szerint csak délután egykor nyitott volna ki, de a tulajdonos hölgy már ott volt, és beengedett. A kéktúra pecséten kívül egy hideg Sopronit is kaptam tőle, aztán leülve a hűvös ivóban még beszélgettünk is a közös ismerősökről (milyen kicsi a világ!).

Csak negyed egy felé indultam tovább, de nem volt okom a sietségre, hiszen az aznapi túra felét már meg is tettem! Visszaballagtam az útelágazásba, aztán a következő kis falu, Gömörszőlős felé vettem az irányt. A két falut összekötő keskeny aszfaltúton fél óra alatt értem át a szomszéd településre, és ballagtam el a Néprajzi Gyűjteményig. A háztól nem messze összefutottam az utcán É. Kovács úrral, aki az egész múzeumi anyagot az élete folyamán összegyűjtögette a környező gömöri falvakból.

Kinyitotta nekem a múzeumot, ezt végignéztem, mert az első bejárásomkor erre nem volt időnk, aztán átmentem a szomszéd udvarba és végigjártam Gazdálkodási Szabadtéri Gyűjteményt is. Pecsételtem a múzeum kerítésén lévő kéktúra bélyegzővel, aztán leültem ebédelni egy árnyékos padra a kertben. Csak negyed kettő felé álltam fel, és vettem ismét a hátamra a betyárbútort.

Gyorsan elértem a faluvéget és keréknyomokon indultam neki a Karu fészke-tető kaptatójának. Legelőnek, kaszálónak használt füves domboldalakon kapaszkodtam fel egészen a gerincig, itt megálltam egy percre és körbepillantottam. A Borsodi-dombság füves, erdőfoltokkal tarkított dombhátai húzódtak láthatártól láthatárig, készítettem is egy teljes panorámaképet a szelíd, lankás domboldalakról. Továbbindulva egy ligetes, bozótos erdőrészbe értem, aztán jobbra pillantva egy völgyön keresztül észrevettem a még távoli Zádorfalva házait. Errefelé meglehetősen ritkásan voltak felfestve a jelzések, de nem is igen volt mire pingálni őket a bozótosban. Én is csak a GPS-re pillantva konstatáltam, hogy elértem a letérési pontot: jobbra fordulva neki kellett indulnom az előttem nyíló völgynek!

Először nem láttam semmiféle utat, de aztán jobban körülnézve kibontakoztak előttem a nagyon már nagyon régen nem használt, lassan begyomosodó keréknyomok. Elindultam rajtuk lefelé, a GPS jelezte, hogy jó úton járok. Aztán ahogy egyre lejjebb értem, úgy lettek a nyomok egyre inkább kitaposottak, a végén már egész kényelmesen tudtam rajtuk haladni. Kiértem a bozótos, irtásfoltos erdőből a legelőkre, itt már füves domboldalak között ereszkedtem tovább.

Habár erre sem voltak jelzések felfestve, de itt nagyon nehéz eltévedni, csak tartanunk kell magunkat a völgy alján haladó földúthoz. Három óra felé értem el Zádorfalva határát és tértem rá a Kossuth Lajos utcára. Az elágazásban balra fordultam, a Nagy utcára, kereszteztem a Szuha-patakot, aztán az úttal együtt jobbra fordultam. Feltűnt előttem a kocsma, a falu kéktúra pecsételőhelye. Betértem az ivóba, elkértem a kéktúra pecsétet, aztán egy üveg Borsodi mellett elüldögélve elvégeztem a papírmunkát.

Telefonáltam a szállásadómnak, özvegy Rémiás Józsefnének (06-48-358-176), akivel aztán megbeszéltem, hogy négy óra felé meglátogatom, és együtt sétálunk fel a dombra, a református templom alatti parókiára. Itt volt a szállásom, igen jutányos árért, hiszen mindössze 1200 Forintot kértek tőlem egy északára.

Miután berendezkedtem a parókia melletti kisebb épületben, átmentem zuhanyozni a kis vizesblokkba, aztán a szobámban megvacsoráztam. Mivel ágynemű nem volt benne az árban, ezért elővettem a hálózsákomat, azzal ágyaztam meg magamnak éjszakára az egyik heverőn. A néni a lelkemre kötötte, hogy mindent zárjak, amikor kimegyek az épületből, mert tűntek már el turisták holmijai a szállásról, amíg ők nem voltak ott, ezért amikor estefelé sétáltam egyet a templom feletti domboldalon, alaposan bezártam minden ajtót.