Az ötnapos túrám utolsó napjára már csak egy rövidebb szakaszt hagytam: a Zádorfalváról Aggteleken keresztül Jósvafőig vezető, kiírás szerinti 17,5 kilométeres részt. Azon a pénteki napon két autóbusz indult Jósvafőről vissza Budapestre: az egyik 14:20-kor – ez útba ejtette a falu feletti Tengerszem Szállót és a barlang pénztárát is –, a későbbi pedig 16:10-kor. Nem terveztem el, hogy melyik busszal utazzak haza, de azért szokás szerint reggel hét órára aznap is elkészültem, és belevágtam a túrába.

Leadtam a szállásom, a parókia kulcsait, aztán el is indultam kifelé Zádorfalváról. A kocsma után ráfordultam a faluból kivezető országútra, ennek a kaptatóján hagytam magam mögött az utolsó házakat. Az út jobb oldalán elmaradt mellettem a falu temetője, rétek, mezők között kapaszkodott egyre feljebb az aszfaltcsík. Feltűnt előttem az erdős Cseres alja oldalában az utam, a Ragályra vezető országút szerpentinje, de nekem szerencsére nem kellett addig kutyagolnom az úton, bal felé keréknyomokra tértem róla.

A kaptató természetesen folytatódott a mezőkön, kaszálókon keresztül az alig használt keréknyomokon, itt jelzések nemigen vannak, hiszen nincs mire festeni őket. Egy-két helyen láttam csak földbe ásott póznákon elhelyezett fatáblákra festett nyilakat, ezek elágazásokban mutatták a továbbvezető utat. Mérsékelten meredek emelkedőn értem el lassan az erdőhatárt, itt megálltam pár percre kifújni magamat.

Körbepillantva láttam, hogy bizony már elég magasra felkapaszkodtam: az országútról való letérésnél még magasan felettem kígyózott a szerpentin a Cseres alja oldalában, most már mélyen alattam haladt a kanyargó aszfaltcsík. Zádorfalvát már nem láttam, az már megbújt a füves dombhátak mögött, de a távolban feltűnt a Bükk gerince. Eléggé felhős idő volt aznap reggel, de érdekes módon a látótávolság egyáltalán nem csökkent az előző napokhoz képest, most is nagyon szép kilátásban volt részem!

Néhány perces nézelődés után nyolc óra felé indultam tovább, és beléptem az erdőbe. A keréknyomok kényelmesen járható erdei földúttá alakultak, és hamarosan elértem a Nagy-Szőlő-tetőnél a dombgerincet. Ahogy ballagtam az úton, néhány fán papírlapokat pillantottam meg, számokkal, nyilakkal. Ezek jelentésén morfondírozgattam, amikor egy irtásfolt szélén kis csapat emberrel találkoztam.

Az erdészet dolgozói voltak, éppen akkor pakolták ki a szerszámokat a furgonból. Megálltam pár percre beszélgetni velük, persze az ő első kérdésük is az volt, hogy honnan, merre tart az utam? Tapasztalatom az, hogy ilyenkor hogy nem szabad foghegyről odavetni pár szót, inkább szánjunk néhány percet a beszélgetésre, mert sokszor hasznos információkat tudhatunk meg mi is az erdei emberektől! Rákérdeztem a fákra tűzött jelekre, ők mesélték, hogy vadászat volt nemrég, és a vadászok elhelyezkedését, lőirányát mutatták a papírlapok.

Végül néhány perces aktuálpolitikai beszélgetés végén indultam tovább és léptem ki a pár éves irtásfoltra. Nagyjából mellmagasságig ért nekem a szépen cseperedő, sűrű tölgyes újulat, kitűnő kilátás nyílt felettük a környező dombvidékre. A földút enyhén kígyózva kúszott fel az irtáson keresztül az Égés-tető lapos fennsíkjára, ott meg is álltam pár percre, kissé körbepillantani. Úgy nézett ki, hogy a reggeli borús időt okozó felhők lassan elvonultak kelet felé, melegen kisütött a kora délelőtti Nap!

Enyhe lejtőn értem el újra az erdőt. Az út csak enyhén hullámvasutazott a névtelen dombtetők között a széles gerincen, néha irtásfoltok szélét érintve. Nagyobb turistacsapat jött szembe velem az úton meglehetősen széthúzódva, percekbe tellett, mire folyamatosan köszöngetve végighaladtam a sor mellett. Számolgattam, honnan jöhetnek, de persze ez nem volt egy sok ismeretlenes egyenlet, hiszen éppen akkor járhattam feleúton Zádorfalva és Aggtelek között!

Még emlékeztem a hat évvel korábbi kéktúra bejárásomról egy útelágazásban őrt álló hatalmas tölgyre, már vártam, mikor fog feltűnni az utam mellett, de most egy erdőirtás miatt eléggé megváltozott arrafelé a táj, és a térkép szerinti helyen csak egy torzóként meredező csonkot találtam. Valószínűleg az irtásfolt szélére került famatuzsálemet egy vihar törhette ki, hiszen pont a nyugati oldalán tűntek el mellőle az őt oltalmazó fiatalabb testvérei. Kár, hogy kidőlt, hiszen még a térkép is jelezte, mint tájékozódási pontot!

Néhány perc után elértem a Kavicsos-hegyen az út azon szakaszát, amire még a kéktúra atlaszom is felhívja a figyelmet! Itt a földút több ágra szakad, ezek aztán egymás mellett, hol különválva, hol összefonódva haladnak tovább. Úgy láttam, az erdőritkítások miatt errefelé elég nagy lehet az erdei teherforgalom, aztán ha egy sűrűn járt nyom kátyússá válik, akkor a járművek új nyomokat taposnak a régitől pár tucat lépés távolságra. Mivel a jelzésfestők nem tudják követni a legjobban kitaposott nyom folyamatos változását, ezen a környéken többször megesett velem, hogy ott kellett hagynom a jól kitaposott utat egy elhanyagoltabb nyom miatt, mert a jelzések ott voltak felfestve.

Aztán nagyjából húsz perccel később magam mögött hagytam ezt az erdei labirintust, és elértem egy rakodónál a makadámutat. Rátértem a jelzéseket követve, és néhány száz lépés után megérkeztem a magyar-szlovák határra. 2005-ben itt még egy sorompó rekesztette el az utat, de azóta mindkét ország tagja lett a Schengeni-övezetnek, a határok szabadon átjárhatóvá váltak. Most csupán egy „Ökoturizmus határok nélkül” feliratú kopjafa és egy turista eligazító tábla állt az útelágazásban.

Nem mentem át a határon, jobbra fordultam a jelzéseket követve és egy ritkított erdőrészen keresztül pár perc alatt kiértem a Trizs és Aggtelek közötti országútra. Rátértem a kisforgalmú aszfaltcsíkra, és elkezdtem rajta az ereszkedést. Párszáz lépés után befordultam az út hosszú, több kilométeres egyenesébe, és messze előttem, az erdő nyiladékán keresztül megpillantottam Aggtelek templomtornyát. Jó félórás kemény kutyagolás végén értem el a falut, és már emelkedőn érkeztem meg a barlang és a szállodák felé való letéréshez.

Az út mellett jobbra járda vezetett, de a jelzések következetesen a bal oldali fákra voltak festve, ezért az út szélén folytattam az utam, szemben a gyakorlatilag nullának mondható forgalommal. Elhaladtam a Cseppkő Szálló kockaépülete alatt és feltűnt előttem a sziklafal. Körbesétáltam a Barlang Szálló és a barlang bejárata melletti kis parkban, elkészítettem az ilyenkor szokásos sablon képeket, aztán átvágtam a parkolón, gondoltam, megeszek egy korai ebédet az ottani butiksoron. Kiválasztottam egy pizzériát, rendeltem egy magyaros pizzát, aztán amíg az készült, körbenéztem a butikok között valami kis szuvenírért.

Egy kis falra akasztható kerámia tányérkát választottam, bíztam abban, hogy nem fog a még Jósvafőig hátra lévő pár kilométeren összetörni a hátizsákomban! Mindenesetre betekertem a törölközőmbe, és a holmik tetején helyeztem el. Csak tizenegy felé járt az idő, amikor nekifogtam az ebédnek, nem kellett sietnem, mert láttam, hogy még rengeteg időm van a korábbi jósvafői buszig is. Így aztán evés után még elüldögéltem pár percig a söröm maradékával a napernyő alatt, nem sok kedvem volt kilépni a tűző napsütésbe.

Így a túra végén belegondolva nagy szerencsém volt az időjárással, szinte zavartalan napsütésben túrázhattam egész héten! De az utolsó napra eléggé fülledtté vált a levegő, a szellő sem rezdült, szinte biztos voltam abban, valami erős zivatar fog véget vetni ennek a nyomott időnek! Ezért aztán fél tizenkettő után a vállamra kaptam a zsákot és nekiindultam a túra utolsó hat kilométerének.

Újra átvágtam a parkon, pecsételtem az igazolófüzetbe a barlang pénztárának kéktúra bélyegzőjével, aztán nekiindultam a szikla tetejére vezető sétány hosszú lépcsősorának. Teljesen leizzadtam, mire felértem a tető kis kilátópontjára. Pihentem pár percet, készítettem néhány fényképet, aztán folytattam az utam a karsztos domboldalon. Rövid kapaszkodás után szinteztem egy darabig, ahogy az erdőfoltok között visszakerültem a falu házai fölé. Innen fordultam be a Mész-völgy rétjeire, ezeken keresztül kapaszkodva értem el végre az erdőt. Ekkor már dél felé járt az idő, és örültem, hogy a fák közé beérve már nem égeti tovább a Nap a tarkómat.

A kaptató persze folytatódott, de itt már összeborultak a fák a fejem felett. A turistautak keresztezésében értem el a nyerget, innen már kissé lejtve, később szintben haladtam el az első hatalmas töbör mellett. Aztán ismét emelkedni kezdett a szépen kiépített, jól jelzett sétány, így érkeztem fel a Magas-hegy és a Somos-tető közötti nyeregbe. Itt bal felé hajlott az utam, már csak hullámvasutazva végigoldalaztam a Magas-hegy keleti és északi oldalában, aztán hirtelen irányt váltva hosszan és helyenként elég meredeken leereszkedtem a Tengerszem Szálló feletti kis nyeregbe. A jelzések itt a gerincen indultak tovább, de én lementem a barlang itteni bejáratához pecsételni.

Kissé meglepődtem, hogy mekkora tömeg volt a barlangbejáratnál, ugyanis az erdőben senkivel sem találkoztam, itt viszont hátizsákos turisták, kirándulók serege nyüzsgött, még egy komplett iskolai osztállyal is összeakadtam a pihenőpadoknál! Egyből odamentem az árkádok alatti pénztárhoz, sajnos itt a kassza össze van vonva egy mindenfélét árusító mütyürkés bolttal, ami nem lenne baj, de most 10-12 éves lánykákból álló hosszú sor állt a kis ablak előtt, és mindegyik legalább öt percig hezitált, mire kiválasztott magának valami kis nyakláncot, vagy fülbevalót!

Nem akartam kielőzni a sort és odafurakodni pénztárhoz a bélyegzőért, de tíz perc álldogálás után kénytelen voltam megtenni, mert a sor csak nem akart előrébb mozdulni! A pénztáros hölgy szó nélkül kiadta a stemplit, csak a gyerekek néhány marcona hölgykísérője tett pár rosszmájú megjegyzést, hogy egyesek miért nem tudják kivárni a sorukat, de az egyiknek az ablak előtti tumultusban sikerült a bakancsommal a szandálos lábára lépnem, egy másikat pedig a hátizsákommal töröltem képen, amikor megfordultam! Szóval kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok!

Egy pillanat alatt bepecsételtem a füzetembe, aztán elgondolkoztam azon, lesétáljak-e a faluba, mert a 14:20-as busz a menetrend szerint feljön Jósvafőről ide a Tengerszem Szálló előtti parkolóba is. De aztán hallottam, hogy sokan erre a buszra várnak a kirándulók közül, ezért döntöttem: lesétálok a faluba, hogy ott még kényelmesen helyet foglalhassak magamnak. Ezért aztán negyed kettő felé otthagytam a turista-sokadalmat, és visszakaptattam a rövid, de meredek emelkedőn a szálló feletti gerincre.

Elindultam az alig kilométeres úton Jósvafő felé, először ekkor hallottam meg az egyelőre még távolinak tűnő mennydörgéseket. A fáktól persze semmit sem láttam, de felettem még sütött a Nap, ezt is csak a gyalogútra vetülő apró fényfoltokból láttam. Gondoltam, negyed óra alatt leérek a faluba, ezért folytattam az utam. Hamarosan elértem a falu feletti temetőt, aztán alatta a harangtornyot. Ekkor láttam, hogy lassan már a fejem fölé érnek a felhők, ezért itt már kocogósra vettem a figurát!

Beértem a házak közé, egy kis fahídon kereszteztem a Kecső-patakot, aztán pár lépéssel később a Tohonya-patakot is. Itt kezdett el esni az eső, felkaptam a már előkészített esőkabátomat, és még magasabb fokozatba kapcsoltam. Csak pár percnyire voltam a buszmegállótól, de ronggyá áztam, mire elértem a mellette lévő kocsmát! Behúzódtam az ivóba, onnan néztem a szakadó esőt. Később átöltöztem a mosdóban, szerencsére az utazásra félretettem egy váltás tiszta ruhát! Egy sör mellett vártam meg a busz érkezését, velem együtt talán még hárman szálltunk fel a tök üres buszra a lassan már csillapodó, szemerkélő esőben.

A buszsofőr ismerős volt, hétfő reggel ő vitt le Budapestről Szarvaskőig, akkor kissé hitetlenül hallgatta, hogy öt nap alatt akarok eljutni onnan ide, Jósvafőre. Persze végigbeszélgettük szinte az egész utat, ő maga is sokat szokott kirándulni a fiával, így aztán volt sok mondanivalónk egymásnak! Hét után pár perccel értünk fel Budapestre, a Stadion buszállomásra, innen még egy órányit utaztam metróval és busszal, mire hazaértem.