Kedden este még az eső dobolására aludtam el, ahogy tam-tamot vert a sátor ponyváján az irotai Talentum vendégház kertjében, de szerda reggel már verőfényes napsütésre ébredtem, és ahogy kinéztem a sátor ajtaján, egy felhőt sem láttam az égen! Óriási volt a kontraszt a keddi szomorkás, felhős, esős délután, és a napos szerda reggel között! Persze vizes volt minden a kertben, a sátrat is nedvesen kellett eltennem a tokjába. Reggel hétre végeztem mindennel és már a hátizsákkal ballagtam fel a kertből a bejárati kapuhoz, hogy megvárjam a ház gondnokát. A hölgy hét után pár perccel be is futott, lerendeztük az anyagiakat, aztán a hátamra kanyarítottam a zsákot és belevágtam az aznapi túrába.

Már az utcán megkerültem a vendégház kertjét, és egy enyhe kaptatón magam mögött hagytam Irotát. Mezők közé értem fel, egy darabig követtem a jól kitaposott keréknyomokat, aztán egy kerítés sarkára érkeztem. Itt aztán a mobilom szapora pittyegésbe kezdett, jelezve, hogy megjött a térerő, ami egyáltalán nem volt lenn a faluban! Egymás után sorjáztak az SMS-ek, amik a korábban érkezett hívásokról értesítettek! A feleségem keresett többször még az este és aznap reggel is, hiszen a többnapos túrákon minden este fel szoktam hívni, amit persze előző nap nem tudtam megtenni. Természetesen most visszahívtam, és csak később tudtam meg, hogy Irotán semmilyen mobil nem működik, mert a szolgáltatók nem telepítettek a faluba átjátszó állomásokat!

Földút indult a kerítéssaroktól mindkét irányba, jelzések persze sehol sem voltak! Elindultam a kerítés aljával párhuzamosan, a GPS szerint az az út félrevitt, aztán a másik irányba induló keréknyomokon próbálkoztam, az viszont befordult egy erdőfoltba, szóval az az út sem volt jó! Visszatértem a kerítéssarokra, a GPS szerint felfelé – délkelet felé – kellett volna követnem a kerítést, de a bekerített telken kívül nem volt semmiféle nyom, benn viszont igen! Kidrótoztam hát a kétszárnyú kaput és beléptem az elkerített területre.

Valami széles nyomtávú traktor nyomain ballagtam felfelé a kerítés mellett, aztán elérve a déli sarkot kelet-északkelet felé fordultam, továbbra is belülről követve a kerítést a nyomokon. A bekerített terület vége felé közeledve láttam, hogy nincs kapu a sarkon, csak körülbelül száz lépéssel előtte. Itt aztán kidrótoztam ezt a kaput is, aztán miután kimentem a bekerített telekről, ismét bezártam magam mögött. Az erdő elmaradt mögöttem a kerítéssarkon, egy már régen kaszált mezőn folytattam az utam az eddigivel megegyező irányban: kelet-északkelet felé az alig látható nyomokon. Nem voltak erre jelzések, pedig a kerítés oszlopaira festhettek volna párat, de a mezőn már alkalmas pózna, vagy fa sem volt erre a célra. Szerencsére a kéktúra térkép pontosan jelölte a továbbvezető utat, ami megegyezett a tájolóm szerint a halvány keréknyomok irányával, ebben pedig a GPS is megerősített.

Átvágtam a széles mezőn, közben a Vesszős-oldal lapos gerincének tetejéről végig szép kilátás nyílt balra, a Kecske-hát dombvonulatának irányába, jobbra pedig a lapos Dió-völgyön túl, az irtásfoltok túlfelén jól láttam azt az erdőt is, ahol a további utam vezet majd. Egy idő után bokros-csalitos tűnt fel az utam jobb oldalán, ennek a határán kerültem meg egy hatalmas ív mentén a mezőket és értem el végre az öreg erdőt. Még korán volt, fél kilencre járt az idő, de már erősen tűzött a nap, és jólesett beérni az árnyékba. Közben lassan megváltozott az utam iránya: a Vesszős-oldalban még északkelet felé mentem, de az erdőben haladva már délnyugat felé tartottam, és a jobbra nyíló irtásfoltokon keresztül jól láttam a korábbi, mezőkön átvezető utat.

Az erdei út kissé sáros volt az éjszakai eső miatt, a levelekről is csöpögött még a víz, de a melegben kimondottam jól esett ez a fentről jövő áldás! Földutakon, keréknyomokon haladtam az erdőben, itt a jelzettség is egészen jó volt, egy helyen néztem csak el a továbbhaladást, ahol az addigi széles földútról balra, kevésbé kitaposott keréknyomokra kellett térnem. Szerencsére hamar észrevettem a hibát és visszatértem az elágazásba. Nagyjából órányi erdei út után értem el a Felsővadász feletti mezőket. Egy darabig még a dombgerincen haladtam az itt újra alig látható nyomokon, balra szép kilátás nyílt Felsővadászra és a távoli Zempléni-hegység csúcsaira – először innen pillantottam meg a Regéci várat –, jobb felé tekintve pedig még a távoli Bükk-fennsík is feltűnt a csereháti dombok felett!

Egy alig látható csapáson kezdtem meg a leereszkedést Felsővadászra, később kiértem a kaszálatlan mező és a szántóföldek határára. Az ereszkedés a falu cigánytelepénél ért véget egy időre, az egyik ház elhanyagolt, bekerítetlen telkén átvágva értem el az első utcát. Végigbandukoltam a házsor mellett, aztán jobbra térve egy ösvényen értem el a lejtő alján a Petőfi utcát. Kereszteztem, aztán a Dózsa György utcán indultam el a faluközpont felé. Elhaladtam a jelenleg általános iskolaként működő volt Rákóczi kastély mellett, itt egy szép kiállítást lehet megtekinteni a fejedelem életéről. Most nem tértem be ide, mert a fiammal 2006-ban itt szálltunk meg az iskola tornatermében, és akkor volt lehetőségünk mindent alaposan végignézni.

Pár perc alatt elértem a pecsételőpontként is működő kis vegyesboltot. Elkértem az eladóktól a kéktúra bélyegzőt, nyomtam vele az igazoló füzetbe, aztán egy kicsit be is vásároltam a boltban. Feltöltöttem a vízkészletemet, vettem friss pékárut aztán megittam még egy üveg Borsodit. Kicsit kiültem pihenni a bolt előtti árnyékos betonterasz szélére, csak háromnegyed tizenegy felé indultam tovább.

Végigbaktattam a tűző napon a falu északi végéig, itt vágtam bele a dombra vezető kaptatóba a görög katolikus templomnál. Ezzel elkezdődött az a kéktúra szakasz, amit a legegyszerűbben így lehetne jellemezni: egy domb, egy falu, az egész további utam ennek a jegyében telt el azon a napon! Egy hatalmas búzamezőn átvágó keréknyomokon indultam neki a névtelen dombnak, aztán a mező felső szélén elértem a bozótos-erdős dombtetetőt. Pár lépést ennek a határán tettem meg, de aztán a keréknyomok befordultak a bokrok közé és néhány lépés után egy mélyszántott terület szélére érkeztem, az út pedig eltűnt a lábam alól, mert azt is beszántották!

Itt aztán választhattam a bozótosban való törtetés, és a mélyszántáson való bukdácsolás között, én erre az utóbbira szavaztam és elindultam a felszántott terület legszélső rögein haladva. Talán négy-ötszáz lépést haladhattam így, már látszott a terület vége, amikor egy jókora rögre rálépve az összetört a lábam alatt, én meg az egyensúlyomat vesztve eldőltem, mint egy liszteszsák! Éreztem azt is, hogy esés közben kibicsaklik a bal bokám. Néhány másodperc múlva felültem és megmozgattam a bal lábfejem. Szerencsére nem volt nagy baj, nem fájt és mozgott rendesen. Azért levettem a bakancsom és a zoknim is, szerencsére törést, ficamot így sem láttam. Kissé megnyugodtam, mert semmi kedvem nem lett volna így pont a közepén megszakítani a túrám egyetlen rossz lépés miatt! Ha már úgyis ültem, pihentem egy hosszabbat az ijedtségre.

Aztán visszavettem a bakancsot, felálltam, a hátamra kanyarítottam újra a hátizsákot és továbbindultam. Az őrült traktoros a mező végén még vagy százméternyi szakaszon a fák között továbbvezető utat is beszántotta, aztán a kanyargó és egyre inkább silányodó nyomokon elértem a széles dombtetőt. Itt minden nyom eltűnt, viszont megláttam magam alatt a völgyben Nyésta templomtornyát. A kéktúra atlaszomban még a régi – 2002 előtti – nyomvonal volt berajzolva, de tudtam, hogy a fiammal 2006-ban már a megváltozott úton értük el a falut, de arrafelé nem volt most kitaposott ösvény. Viszont úgy láttam, hogy a régi útvonalon valamivel járhatóbb a kaszálatlan mező, ezért arra indultam el lefelé. Később keréknyomokra akadtam, azokon értem a falu északi szélét a kéktúra régi útvonalán.

Elindultam befelé, és a templomot elérve fordultam balra, itt lettek meg a jelzések is. Néhány száz lépés után már el is értem a falu másik szélét, itt a megművelt földek közötti füves sávon kezdtem a soron következő dombra való felkapaszkodást. Hamarosan itt is elértem az erdőhatárt, az öreg erdő és egy bozótos, ligetes terület határán indult tovább az alig kitaposott gyalogösvény. A gerincen átvágtam egy csalitoson és megérkeztem a másik oldal ligetes mezőire. Itt sem sűrűn kaszáltak az utóbbi időben: néhol embermagas volt a fű és gaztenger. Az egyetlen továbbvezető nyom a lapos gerincen dél felé indult, az tehát nem volt jó, mivel nekem kelet felé kellett innen továbbmennem. Ezért aztán csak úgy, a tájoló alapján indultam el a jónak tűnő irányba. Szerencsére itt is beleakadtam egy gyenge gyalogösvénybe, ami aztán átvezetett egy sűrű csalitos sávon. Ezen a részen gyalogút nélkül átkelni szinte lehetetlen!

Ahogy kibukkantam a sűrűből, megpillantottam magam alatt Abaújszolnokot! A domboldalban búzamező hullámzott alattam a forró déli szélben, én pedig egy kicsit jobbra indultam el az erdőhatáron, hogy ráforduljak a faluba levezető keréknyomokra. Éppen elértem a faluvéget és az utca elejét, amikor észrevettem, hogy talán kétszáz lépésnyire, a faluba vezető országúton egy fehér mikrobusz közeledik. Mivel a kéktúra pecsételőhelyek fóruma szerint Zolié, a falugondnoké az egyetlen fehér mikrobusz a faluban, ráadásul ő tud adni kéktúra bélyegzést is, kocogósra vettem a figurát és persze csápoltam is ezerrel, hogy észrevegyenek.

Észre is vettek, meg is álltak, de mint kiderült, ez nem Zoli kocsija volt! Szerencsére csupán pár lépés volt innen a hivatalos pecsételőhely, vagyis Fehér Sándorné, Mari néni háza, ami a buszmegállóval szemben található, kerítésére ki is van téve a tábla: Országos Kéktúra pecsételőhely. Sajnos, csengő nincs, a kiabálásomra meg csak a szomszédság figyelt fel, de segíteni ők sem tudtak. Mivel innen csak pár lépés a faluvég, gondoltam készítek pár felvételt magamról a falunév tábláról. El is baktattam odáig, és a mobilommal készítettem néhány képet. A negyedik már egészen jól sikerült: látszott rajta a fejem és a tábla szövege együtt!

Éppen elpakoltam a telefont, amikor egy fekete Skoda Octavia állt meg mellettem és egy 30-40-es hölgy kiszólt az ablakán, hogy akarok-e bélyegezni a faluban, mert ő a polgármester és szívesen segít! Nekem sem kellett kétszer mondani, bevágódtam a kocsiba és Gönczi Gáborné bevitt a falu közepére, a polgármesteri hivatalba. Miután beütötte a füzetembe az „Abaújszolnok Község Polgármestere” feliratú pecsétet, még elbeszélgettünk vagy félórát. Nem sok kedvem volt kilépni a kora délutáni rekkenő hőségbe, de nem volt más választásom: menni kellett tovább!

Visszakutyagoltam a faluvégre, aztán a Dózsa György utcán megkezdtem a kapaszkodást a soron következő dombra. Megkerültem a falu kis temetőjét, az erdő és megművelt földek határán haladó keréknyomokon kaptattam egyre feljebb. Távoli dörgésre lettem figyelmes, és körülnézve vettem csak észre, hogy tőlem pár kilométerrel északabbra egy megtermett zivatarfelhő sötétíti el az eget. Megálltam pár percre, figyeltem, merre mozdul el a felhő, de most szerencsém volt: a zivatar kelet felé tartott, úgy láttam, nem fogok majd belebotlani!

Utam itt is bevezetett a dombtető dzsindzsás bozótosába, de itt nem tűnt el teljesen, nem veszett bele a gaztengerbe, egészen jól követhető volt egész Baktakékig! Persze jelzés nem volt sok errefelé, hiszen nem volt hová festeni őket, de a térképen egészen jól követhető volt az utam. Egy darabig elbóklásztam a kanyargó úton fenn a dombtetőn, aztán egy rövidebb erdei szakasz után kiértem a Baktakék feletti mezők szélére. A falu lenn feküdt a völgyben, és mögötte, a következő dombsor felett újra feltűntek a Zempléni-hegység egyre közelebbi csúcsai.

Rövidebb pihenő után egy búzamezőn keresztül leereszkedtem a dombról a völgyben futó útra, itt a mezőn átvágó út egy kicsit félrevitt a térképhez képest, ezért a búzatáblán átvágva korrigálnom kellett, hogy pont a volt tsz-hez vezető bejáróúttal szemközt érjem el az aszfaltutat. Az út túlsó oldalán felkaptattam a kis dombra az épületekhez, a földutat követve elhaladtam a bekerített terület mellett, magam mögött hagytam a rozsdás víztornyot, aztán egy erdősávon átvágva keskeny aszfaltútra ereszkedtem le. Erre rátérve értem aztán el a baktakéki faluvéget, és indultam el befelé a község főutcáján.

Egy idő után a jelzések balra tértek, én pedig továbbmentem egészen az út mellett álló világoskékre festett házig, aminek a földszintjén a kéktúra pecsételőhelyként is szolgáló kocsma-vegyesbolt páros üzemel. Betértem a hűvös ivóba, elkértem a kéktúra bélyegzőt, aztán egy hideg Borsodival elvonultam az egyik asztalhoz pihenni és elvégezni az adminisztrációt. Mivel már eléggé éhes voltam, megkérdeztem, hogy tudnak-e adni valamilyen pizzát, vagy melegszendvicset vacsorára? Sajnos, ezzel nem tudtak szolgálni, de az egyik pultos hölgy elmondta, hogy a mellettük lévő boltban van még friss felvágott és zsömle, ott is ő szolgál ki, ad szívesen! Így aztán megvettem a szomszéd helyiségben a vacsorámat, amit a kocsmában, a söröm mellett el is fogyasztottam.

Még sokáig elüldögéltem a hűvös ivóban, csak öt óra után álltam fel, hogy továbbinduljak. Nem volt konkrét tervem a sátorozás helyére vonatkozólag, úgy gondoltam, hogy valahol Baktakék és Fancsal, vagyis a következő falu között keresek majd valami alkalmas helyet magamnak. Gyorsan magam mögött hagytam a házakat, elhaladtam a temető mellett, aztán a mezők közötti földúton folytattam az utamat. Elmaradt mellettem jobbról egy erdőfolt, aztán az úttól balra feltűntek a falu feletti zártkertek. Az elsőt egy jó másfél méteres sövénykerítés övezte, kapuja nem volt, belül krumpli volt ültetve az egész területre, de a sövény mellett egy két-három méter széles füves terület futott körbe a telek peremén, itt gyümölcsfák álltak hosszú sorban.

Nagyon megtetszett a hely, nem is tűnt túl forgalmasnak, ezért gyorsan döntöttem: itt fogok sátorozni! Felkapaszkodtam a telek tetejére, itt ütöttem fel a sátrat, hatra már be is rendezkedtem! Kiültem a sátor elé a kiterített matracomra, megvacsoráztam, aztán már csak ejtőztem a késő délutáni napsütésben a fák félárnyékában. Estig kinn heverésztem, egy lélek nem járt arrafelé egész idő alatt! Csak naplemente után húzódtam be a sátorba, amikor már kissé lehűlt a levegő.

---

Reggel felébredve éreztem, az előző napi bokaficamító esésem Felsővadász felett a felszántott mezőn csak nem múlt el nyomtalanul. Kicsit szúrt a lábam, amikor megmozgattam, de nem volt megdagadva, és ez jó jel volt! Még egy kicsit megmozgattam, akkor jobb lett. Elég korán összekészülődtem, hat órára már menetkészen álltam. Igyekeztem elkerülni a rekkenő déli hőséget, és minél nagyobb utat megtenni a reggeli, viszonylag hűvös időben. Meg aztán jó lett volna egy korai vonatot megcsípni még Boldogkőváralján! Na, mindegy, ez még a jövő zenéje – gondoltam –, odáig még el is kell jutni, azzal a hátamra vettem a batyut és nekiindultam az aznapi szakasznak.

Nem fájt a bal bokám, jól tudtam haladni, ezért aztán fokozatosan felvettem a szokásos túratempómat. Egy darabig még a zártkertek szélén haladtam, aztán a vízmű telephelye mellett balra tértem az útelágazásban. Egy ideig még a domboldalban ballagtam a földúton, megművelt földek között, aztán az utam leereszkedett a Baktakéket Fancsallal összekötő országútig. Rátértem a kanyargó aszfaltcsíkra és elkezdődött a kaptató a két falut elválasztó dombgerincre. Az emelkedő egyre meredekebb lett, és ott, ahol az út szerpentinezni kezdett, egy ösvényre térve indultam tovább most már tényleg erősen kapaszkodva. Néhány perc után értem ki ismét az aszfaltútra fenn a gerincen, itt kereszteztem azt, aztán megkezdtem az ereszkedést a présházak, víkendházak között kanyargó keskeny aszfaltcsíkon.

Pár perc után ismét kiértem az aszfaltútra. A jelek most már a szélén vezettek tovább, elhaladtam a temető mellett és pár perces sétával elértem a pecsételőpontot. A kéktúra bélyegző kis dobozkája egy családi ház kerítésére van felszerelve, pontosan szemben az út túlsó szélén álló presszóval. Éppen hét órakor pecsételtem a füzetembe, aztán átballagtam az úton és beültem az egész szépen berendezett kocsmába. Öt éve is ide ültünk be a fiammal, akkor is pont ilyen mutatós volt a berendezésével, festésével, szép padlóburkolóival. Szokatlan az faluhelyen, hogy nem amortizálódik le egy ilyen hely pár év alatt!

Kértem egy hideg Borsodit, aztán hosszasan elbeszélgettem a szimpatikus pultos hölggyel az itteni életről és a kéktúrázásról. Csak fél nyolc felé álltam fel a bárszékről és indultam a falhoz támasztott hátizsákomhoz. Itt éreztem először, hogy belenyilall a fájdalom a bal bokámba. Úgy látszik, nem úszom meg olyan könnyen a tegnapi balesetet! Óvatosan, minden lépésemre vigyázva indultam tovább, és ereszkedtem le a főútról a Rákóczi utcán a Fancsali-patak völgyébe, az alvégre. Az elágazásban a Béke utcára fordulva kezdem meg az utolsó csereháti „dombmászásomat”.

Emlékszem, öt éve még egy kajszibarackosban kapaszkodtunk fel a fiammal a dombtetőre, most már a földút bal oldalán szántóföld húzódott, a jobb oldali gyümölcsös pedig elég elhanyagoltnak tűnt. Talán azt is ki fogják vágni egy-két éven belül! A gerincet elérve átvágtam egy erdősávon, a kéktúra itt letért a földútról és egy eléggé benőtt ösvényen indult tovább a fák között. Gondolkoztam, nekiinduljak-e dzsindzsás ösvénynek, végül a fasor keleti oldalán mentem tovább a keréknyomokon. Ezek könnyebben járhatóak voltak, viszont megvolt emellett az az előnyük is, hogy innen kitárult a panoráma a Zempléni-hegység felé. Aztán ezek a keréknyomok egy időre betértek a fák közé – itt torkollott bele a kéktúra ösvénye, de aztán talán száz lépés után az út végleg kifordult balra, a mezőkre.

Fejedelmi kilátás nyílik innen: a széles Hernád-völgye túlsó oldalán húzódik hosszan a Zempléni-hegység, szinte az északi látóhatártól a déliig! Itt célszerű megállni pár perc pihenőre, és gyönyörködni a látványban. Én nem is tudom, van-e vajon ezen kívül még egy olyan hely a kéktúra útvonalán, ahonnan ilyen szépen fel lehet mérni, be lehet látni egy előttünk fekvő tájegységet! A pihenőt jelen esetben az is indokolta, hogy egyre jobban éreztem, hogy van bal bokám! Nem volt ez még fájdalom, de azért óvatosságra intett. A keréknyomokon megkerültem egy füves domboldalt – innen nyílt a legszebb kilátás – aztán leereszkedtem rajtuk Abaújdevecser szélső házaihoz. Végigporoszkáltam a végtelennek tűnő Fő utcán, aztán a Csoma-kúria parkja előtt balra fordultam, kereszteztem az aszfaltúton a Devecseri-patak völgyét, aztán felkaptattam a falu jóval magasabban fekvő, délkeleti részébe. Már láttam magam előtt a fogalmas 3-as főút kereszteződését, amikor megálltam egy pihenőre az útszéli Hörpintő sörözőnél.

Fél kilenc felé ültem be az ivóba, aztán ott ragadtam! Egyrészt jól elbeszélgettem a helybeliekkel, akik meglepően jól informáltak voltak a kéktúra itteni útvonalával kapcsolatban, másrész már tudtam, hogy a lábam is akkor fáj a legjobban, amikor egy pihenő után terhelem meg újra, ezért halogattam egy kicsit az indulást. Csak kilenc felé indultam tovább, most már egyre többször érezve a bal lábfejembe nyilalló fájdalmat. Ennek a fele sem tréfa, gyorsan döntöttem, hogy a napi túrát befejezem az encsi vasútállomáson, nem megyek el egészen Boldogkőváraljáig!

Kereszteztem a 3-as főutat egy zebrán és leballagtam Encs bejáróútján a város szélén álló Spar áruházig. Vettem magamnak pár zsemlét és előre csomagolt párizsit, ezzel aztán letelepedtem a parkolóban egy fa árnyékába és kényelmesen megtízóraiztam. Amikor továbbindultam, már csak bicegni tudtam, szerencsére már nem volt messze a vasútállomás sem. Az állomásig hátra lévő körülbelül két kilométeres utat nagyjából egy óra alatt tettem meg, tizenegy felé léptem be a váróterembe. Megnéztem a menetrendet, láttam, hogy csak dél után pár perccel lesz vonatom Miskolc felé, így aztán nem kellett kapkodnom. Kényelmesen megvettem a jegyet Budapestig, aztán leültem a hűvös váróterem egyik padjára.

Csak a vonatom érkezése előtt pár perccel sántikáltam ki a peronra és vártam meg ott, az agyforraló déli hőségben a vonatom érkezését. Miskolcon átszálltam, és fél öt felé értem fel a Keleti pályaudvarra. A vonatról leszállva éreztem, a lábam állapota tovább romlott, ezért aztán nem is a metróhoz mentem, hanem ki a taxiállomásra. Így még nem ért véget egyetlen túrám sem: taxival vitettem magam haza!

Másnap reggel persze azonnal lebicegtem az egyik túrabotom segítségével az SZTK-ba a sebészetre. A doki csak hümmögve nézegette és nyomogatta az időközben bizony eléggé bedagadt bal bokámat, aztán felküldött a röntgenbe. Ott lefényképezték az illető testrészemet minden irányból és nagyjából negyedóra után kezembe nyomták a képeket, meg a szakvéleményt: nincs törésem! Ezzel aztán uccu visszasántikáltam a sebészetre! A doki csak a fejét csóválta, de törést ő sem vett észre a képeken, pedig percekig nézegette azokat! Végül azt mondta, szerencsém volt és valószínűleg megúsztam a balesetet egy kis ínhúzódással. Végül egy hónap pihenőt rendelt el, mindenféle hosszabb-rövidebb túrák nélkül!