Korán keltem kedden reggel, hiszen hosszú út várt rám aznap: a Szabó-pallag erdészház melletti sátorhelyemről Irotára szerettem volna eljutni. Persze nem volt mindez kötelező érvényű dolog, hiszen nálam volt a sátram, azt bárhol felüthettem, ahol erre alkalmas helyet találok az utam során, de tapasztalatom alapján szeretem a többnapos túráim második napját a legerősebbre tervezni, az első nap ugyanis amúgy is csak egy félnap a hosszú utazás miatt, ezért jó az bemelegítőnek, a harmadik-negyedik napon pedig már fáradok, ezért tervezek azokra a napokra már kevesebbet. Így aztán már reggel öt óra felé talpon voltam, megreggeliztem, összepakoltam még a sátorban, aztán hatra azt is lebontottam és már útra készen álltam. Eléggé felhősen indult a reggel, kicsit lassan világosodott, reméltem, hogy nem kapok komolyabb csapadékot, semmi kedvem nem volt bőrig ázva róni a kilométereket!

A táborhelyemről továbbindulva egy darabig még a fennsíkon kanyargott az ösvény, aztán elkezdődött a lejtő. Töbrök beszakadásait kerülgette a gyalogút, aztán egy nagyobb töbröt félig körbejárva megkezdődött a meredek ereszkedés. A Pócsai-kői-víznyelő után következett a legmeredekebb szakasz, le a Barlangkutató-forrás völgyébe. A néha bizony meglehetősen gatyafékes lejtő végén az ereszkedés megszelídült, kényelmes sétával értem el a szépen foglalt Barlangkutató-forrást. Feltöltöttem a vízkészletem a kristálytiszta, jéghideg forrásvízzel, aztán továbbindultam.

Szinte őserdő szegélyezte már errefelé az utamat, sokszor kellett bujkálnom a mélyre nyúló faágak között a szűk ösvényen. Itt már éreztette a hatását az indulásom előtti csapadékos hétvége: széles dagonyákat kerülgetve tudtam csak haladni. Az erdőnek hirtelen szakadt vége egy talajgyaluk által feltúrt terület szélén. Az Index kéktúra fórumáról már tudtam, hogy záportározó épül Bódvaszilas védelmére a Barlangkutató-forrás völgyének alsó végén, közvetlenül a falu felett, de nagyon meglepett a munka mérete! Kiirtották egy jó darabon a völgytalp erdejét, a munkagépek pedig már javában dolgoztak a meder kiépítésén. A kéktúra nyomvonala eddig a völgy alján haladt, ami most a víztározó medrének a tulajdonképpeni feneke lesz, de úgy látszik, a gépek itt közlekedtek, mert széles csapás húzódott tovább errefelé.

Így aztán erre folytattam az utam, és átvágtam a jövendő időszakos tó medrén. Egy kerítéssaroknál értem a mesterséges medence végére, itt kikapaszkodtam a mederből és a kerítés melletti ösvényen – a kéktúra tulajdonképpeni útján indultam tovább. A kerítés túlsó sarkán az ösvény belecsatlakozott a telephelyről induló jól kijárt földútba, ezen folytattam az utam és értem el rajta Bódvaszilas első lakóházait. A Zrínyi Miklós utca átvezetett a még csendes cigánytelep házai között, de kissé lejjebb érve hangfoszlányok ütötték meg a fülem, pár perc után pedig meg is pillantottam az okát: kirakodóvásár volt a hosszú, enyhén kanyargó utcán. Még csak negyed nyolc felé járt az idő, de már kipakoltak az árusok, és zsúfolt volt az utca a falusiaktól.

Megálltam egy utánfutó-büfé előtt és rendeltem magamnak egy óriás hamburgert, miközben készült, elbeszélgettem az eladókkal. Ők mesélték, hogy Bódvaszilason minden hónap harmadik keddjén tartják ezt a kirakodóvásárt, amin aztán megjelenik az árusokon kívül a falu és a környék apraja-nagyja is! Közben elkészült a hamburgerem, amit megettem némi reggeli-kiegészítésként, aztán az egészet lenyomattam a Borsodival. Nézelődve indultam tovább az árusok közötti szűk és időnként zsúfolt utcácskán, közben lépten-nyomon megállítottak az árusok, ahogy szinte elém állva kínálták a portékáikat.

Aztán lassan elértem a falu főutcáját, a Kossuth Lajos utcát, itt a jelzések jobbra indultak tovább, de én balra fordultam, hogy a vasútállomáson kérjek bélyegzést az igazoló füzetembe. Néhány perc múlva már be is léptem a kis váróterembe, de csodálkozva láttam, hogy pénztár még zárva van, a függönye is be van húzva! Lepakoltam hát a zsákom az egyik padra, aztán a füzettel körbesétáltam az állomásfőnöki irodához. A kicsit mogorva vasutas először el akart hajtani, hogy még el van zárva a pénztári dátumos stempli, és a kulcsot csak egy későbbi vonattal hozzák majd (?), de erre azt mondtam, hogy jó nekem az asztalán kint lévő hosszúbélyegző is. Na, erre nagy kegyesen stemplizett vele a füzetembe, méghozzá öntevékenyen két helyre is, hiszen itt kéktúra szakaszhatárhoz érkeztem! Persze szépen megköszöntem, már csak az utánam jövők miatt is!

Pecsételés után megálltam pár percre még az állomáson, mert nagyon szép innen a kilátás nyugat felé az Aggteleki-karszt meredeken leszakadó oldalára – itt ereszkedtem le az imént –, és a túlsó oldalon a lebányászott tetejű Esztramos-hegyre is. Készítettem pár fényképet kihasználva azt, hogy éppen kezdett felszakadozni a kora reggel óta zárt felhőtakaró, aztán nyolc óra felé a hátamra kanyarítottam a hátizsákom és nekiindultam a következő tájegységnek: a Cserehátnak. Végigballagtam visszafelé is a Kossuth Lajos utcán, az egyre inkább felélénkülő piacnál megérkeztek jobbról a jelzések, ezeket követve indultam tovább.

Gyorsan magam mögött hagytam a falut, a forgalmas 27-es Bódva-völgyi főút bal szélén ballagtam tovább. Mellettem balra teljes szépségében feltűnt az Esztramos-hegy, kár, hogy a kora reggeli időpont miatt pont mögüle sütött a Nap! Amikor elhúzott egy kis háromkocsis Bzmot motorvonat a főúttól pár méterre húzódó vasúti vágányon, azért késztettem pár képet a hegyről. Néhány száz méterre az utolsó bódvaszilasi házaktól értem el a bódvarákói bekötőút leágazását. Jobbra tértem, átkeltem a vasúti síneken és elindultam a még távolinak tűnő csereháti dombok felé.

Öt-hatszáz lépés után kereszteztem a Bódvát egy kis hídon, innen jól láttam, hogy a folyó menti lapályon kilométereken keresztül, ameddig a szem ellátott, hatalmas földmunkák zajlottak, szinte percenként keresztezték a kis bekötőutat a nagy munkagépek, talajszállító hatalmas teherautók. Úgy láttam, hogy gátat építenek, ami a 2010-es hatalmas Sajó- és Bódva-völgyi árvizek után nem is meglepő! Néhány perces nézelődés után továbbindultam és már néhány percen belül elértem Bódvarákó első házait. Végigsétáltam a rendezett kis falucska főutcáján, a Szabadság utcán, kerestem a 23-as számú házat, ahol a kéktúra pecsét a kerítésre szerelt kis dobozkájában megtalálható.

Eléggé kevés házon van házszám, de ezen éppen van, és az utcáról is jól látható! A kertkapu mellett fel is fedeztem a kék-fehér fémdobozt, a bélyegzőt is megtaláltam benne! Pecsételtem vele az igazoló füzetbe, aztán még pár percig elüldögéltem a füves árokparton. Élveztem a kora reggeli napsütést és figyeltem az embereket. Tőlem pár tucat lépésnyire szorgos brigád takarította a túlsó oldalon az árokpartot, pár lépéssel arrébb nyírták a füvet a járda és az úttest közötti széles sávon, a falusiak pedig megrakott szatyrokkal, kosarakkal akkor igyekeztek hazafelé a boltból. Néhány perces nézelődés után aztán a hátamra kaptam a betyárbútort, és folytattam az utamat.

A falu templománál tértem balra a jelzéseket követve, enyhe kaptatón hagytam magam mögött a templomot meg a kis temetőt és jutottam ki a falu feletti mezőkre. Alig vettem észre az erdőszélen haladó földútról az elágazást, ami balra bevezetett az erdőbe! A letérő keréknyomok eléggé gazosak voltak, csak a sarkon álló, az Aggteleki Természetvédelmi Terület határát jelző ovális táblára figyeltem fel. A nyomokra térve aztán a jelzések is felbukkantak. Megkezdtem a Szalonnai-hegységbe vezető kaptatót, ami aztán váltakozó meredekséggel eléggé sokáig kitartott.

Háromszáz méter felett az addig eléggé dzsindzsás erdőalj kitisztult, szellős bükkösben kapaszkodott egyre feljebb az erdei földút. Öt éve már megcsodáltam ezt a világos erdőt, akkor a Gerecse-hegy északi oldalán vezető útra emlékeztetett, de ez az érzésem most is megvolt. Szinte azt vártam, mikor tűnik majd fel az út mellett a tekintélyt parancsoló Sandl-hárs és az egyházi üdülő kastélyszerű épülete! Később egy széles nyiladékon végigpillantva feltűnt a félig lebontott tetejű Esztramos-hegy kőfejtője, aztán egy meredekebb kaptató után megérkeztem a jelzés és az északi kereszteződéséhez.

Ezután a kaptató megenyhült, kényelmesen hullámvasutazott már csak az utam a dombtetők között. Balra, egy irtásfolton keresztül szép kilátás nyílt az Aggtekei-karszt magam mögött hagyott dombvilágára, itt le is telepedtem a fűbe és szusszantam egyet. Kezdett egyre melegebb lenni, pedig még csak tizenegy felé járt az idő. Az irtásfolt után vegyes erdőben folytattam az utam, később egy feketefenyvesen vágott át az enyhén, de szinte folyamatosan ereszkedő földút, végül beletorkollott a Tornabarakonyba vezető keskeny aszfaltútba. Ezen aztán folytattam az ereszkedést, és a nagy hajtűkanyar utáni hosszú egyenes végén feltűntek Tornabarakony szélső házai.

Végigballagtam a Dózsa György utcán egészen az alvégig, mert a pecsételőhelyek fóruma szerint a görög katolikus templom melletti parókián van elhelyezve a kéktúra bélyegző. Az alvégen, a templomnál kiszúrtam egy forgatócsoportot, nem tudtam akkor még, kicsodák, de nem akartam őket zavarni, ezért elmentem felhajtani a kéktúra stemplit. Aztán bélyegzés után láttam, hogy nyitva a templomajtó, gondoltam megnézem belülről. Amikor felmentem a templomkertbe, akkor ismertem meg Bayer Zsoltot, a HírTV szerkesztő-riporterét. Készítettem pár képet a templombelsőről, aztán odamentem az árnyékos padhoz, ahol a háromfős stáb hűsölt.

Rövid kitérőképpen annyit elmondanék, hogy a túrám előtt már hetek óta sok szó folyt az Index kéktúra fórumán arról, hogy a Bayer Zsolt pályázaton pénzt nyert arra, hogy leforgasson egy filmet az Országos Kéktúra útvonaláról. Egy cikkben nyilatkozott is arról, hogy mércének tekinti a Rockenbauer Pál által az 1970-es évek végén fogatott folytatásos sorozatot, a Másfélmillió lépést és az azóta eltelt több mint három évtized változásaira szeretné helyezni a hangsúlyt a saját filmsorozatában. Akkor egy kérdésre válaszolva kijelentette, hogy nem szándékozik a forgatócsoporttal gyalog bejárni a teljes távot – ahogy elődje tette –, hanem vegyesen, autóval és gyalog igyekszik lebonyolítani a forgatást. Ez akkor komoly vitát váltott ki közöttünk, kéktúrázók között, végül annyiban maradtunk, hogy kivárjuk a végét, vagyis megnézzük, milyen filmet tud készíteni Bayer Zsolt.

Tehát ledobtam a hátimotyóm az egyik vadgesztenyefa tövébe, helyet kértem mellettük a padon, aztán valami olyasmivel indítottam, hogy "Jó napot Zsolt, örülök, hogy belefogott a kéktúra-filmbe". Aztán kölcsönösen bemutatkoztunk, beszélgettünk körülbelül öt percig a kéktúrázásról, a Rockenbauer-féle filmről, meg az ő forgatásukról. Kérdeztem, hogyan teljesítik a távot: gyalog, autóval, vagy vegyesen? Erre válaszolta, hogy a vegyes teljesítés volt tervbe véve, de időhiány miatt ez meghiúsult. Kérdezte, honnan jövök, merre megyek, mennyi van még hátra a teljesítésből, ezekre a kérdésekre becsületesen megfeleltem. Végül ennyiben maradtunk. Én lassan szedtem a sátorfámat, ők még maradtak, mert várták a görög katolikus papot (vagy talán a gondnokot, nem tudom), aki az ismertetőt mondta volna a filmen a templomról.

Háromnegyed egy felé búcsúztam el a forgatócsoporttól, és indultam tovább az utamon. Tornabarakony völgyben fekszik, tehát ismét kapaszkodó következett, most a Barakonyi-hegy széles hátára. Nem volt ez valami komoly kaptató, a faluból induló jól kitaposott földút kényelmes tempóban emelkedett egyre feljebb a mezők és az erdő határán, azonban még így is néhány perc múlva visszafordulva már szép kilátás nyílt a magam mögött hagyott falura. Lassan emelkedve értem a dombhát tetejét, a füves kaszálót. Ismét feltűnt előttem, a távolban a Zempléni-hegység erdős gerince, de jobbra, délkelet felé tekintve a távoli Bükk-fennsík is látható volt a tiszta időben!

A földút nem mászta meg a domb legmagasabb pontját, ahol egy mobilátjátszó tornya állt, jobbról – nyugat felől – kerülte meg azt, és kanyarogva kezdett ereszkedni Rakacaszendre. Sajnos, egy idő után a kitaposott nyomok másfelé tértek, de a nagyon szórványos jelzések egy már gazos, elhanyagolt, szinte alig látható nyomot követve értek le a faluba. Aztán megtaláltam az okot is, miért mentek másfelé a nyomok: egy darabon egy vízmosás eléggé tönkretette az utat, autóval szinte járhatatlanná téve azt.

Persze délután kettőkor – amikor megérkeztem – minden zárva volt a faluban, a bolt már, a kocsmák pedig még. A szinte kihalt falun végigbandukolva végül arra gondoltam, stemplizek majd Irotán, mint legközelebbi útba eső helyen, de a faluból kifelé egy néni megállított, hogy meg akarom-e nézni a műemlék Árpád-kori templomot, mert nála van a kulcs! Hát persze, hogy akartam! Így aztán elkértem a kulcsot, felsétáltam vele a 700 éves templomhoz, amit aztán alaposan megnéztem kívülről is, meg belülről is. Nagyon szép a templom belülről, egyedivé teszi a szép festett famennyezet és a falakon feltárt több száz éves freskók, valamint volt ott egy TKM-es pecsét is, na, azzal stempliztem az igazoló füzetbe.

A néni házához visszatérve azt még elmesélte, hogyan fedezték fel a múlt század hatvanas éveinek végén egy villámcsapás miatt leomlott vakolat alatt az 1350-es évekből származó falfestményeket, de aztán három óra felé indulnom kellett tovább, hiszen még előttem állt az Irotáig vezető körülbelül nyolc kilométer. Ezt a távot két, két és fél óra alatt simán ledarálom még a nagy hátipakkal is, de mintha sejtettem volna, lesznek még gondjaim, sietve belevágtam a következő faluig vezető utamba.

Ismét kapaszkodó következett, most fel a Kopasz-hegyre, egy viszonylag jól járható, kőszórással megerősített földúton. A füves, ligetes fennsíkot elérve aztán az utam több ágra szakadt, én a legkijártabbat igyekeztem követni. Egy idő után gyanús lett a jelzések hiánya, ránéztem a hátizsákom vállszíján lógó GPS-re, hát őszerinte valahol a semmi közepén álltam, több száz méternyire a jelzéstől! Mérgelődve fordultam meg, és ballagtam vissza addig a pontig, ahol a műszer szerint letértem a kijelölt útról, ott aztán alaposan körülnéztem és nem láttam a továbbvezető utam! A hátizsákom ledobva a hátamról tettem egy kőrt, így vettem észre a felhagyott, lassan begazosodó nyomokat, amik bevetettek egy bokros csalitosba. Az utánam jövőknek azt tudom tanácsolni, hogy a kaptató végén a fennsíkot elérve próbálják a keréknyomokról balra, dél felé letérve keresni a továbbvezető utat, meglesz az, csak nehéz megtalálni!

A halvány nyomokon elindulva aztán később kezdett kialakulni egy keréknyom, néha még jelzéseket is lehetett látni! Aztán az út minősége javult, a végén már egy jól kitaposott földúton ballagtam felváltva régi irtásfoltok határán és az öreg erdőben. Elég jó tempóban tudtam haladni, aztán egy erdősarkon elértem a frissebb irtásfoltokat. A többszörös útelágazásban jól volt jelezve a továbbvezető út: egy meghagyott fatönkre volt festve a jelzés. Végigbotladoztam az öreg erdő és egy néhány éves dzsindzsás irtásfolt határán vezető gazos földúton, aztán néhány perc után megérkeztem a Kecske-pad gerincére.

Az útelágazásban megpihentem pár percre, mert szinte egyhuzamban nyomtam le a távot Rakacaszendtől idáig, aztán nekiindultam a széles dózerúton, a pár éves irtásfolton növő méteres sarjadékerdőn keresztül a lejtőnek. Itt nem is vártam jelzéseket, mert nincs hová festeni őket, aztán egy idő után a földút elérte az öreg erdőt, de itt sem láttam egyetlen jelzést sem! Újra rápillantottam a GPS kijelzőjére, hát már megint a semmi közepén álltam őszerinte! Félrevitt tehát a jó földút, és a kijelzőn láttam, legalább hat-nyolcszáz lépést vissza kell sétálnom – mit sétálnom, kapaszkodnom –, hogy elérjem a letérési pontot!

Visszamásztam hát a kaptatón, és csak a műszer által jelzett ponton vettem észre a földútból balra kiágazó benőtt keréknyomokat! Mérgelődtem egy sort a figyelmetlenségemen, aztán nekivágtam a dzsindzsás újulaton átvezető gazos keréknyomoknak. Az öreg erdőt elérve itt már feltűntek a jelzések, aztán pár perc múlva a nyomok beletorkollottak egy földútba, ahol a jelzés is megérkezett. Az elágazásban felállított tájékoztató tábla szerint itt még 3,9 kilométerre jártam Irotától! Itt már eléggé fáradt voltam, az idő is már fél hat felé járt, kicsit kiakasztott a tábla, mert azt hittem, legfeljebb félórányira lehetek már csak a falutól, most meg kiderült, legalább kétszer akkora a távolság!

Elővettem a térképet, utánamértem: két kilométer volt a távolság és a GPS is körülbelül ennyire taksálta a faluig még hátra lévő utat! Szóval nem kell pánikba esni! Újra a hátamra vettem a zsákot és ereszkedtem tovább a lejtős földúton. Mezőkre értem ki, aztán még átvágtam egy erdőfolton, ennek a túlsó széléről pedig végre megpillantottam magam előtt a távolban Irotát! Leereszkedtem a domboldalon a Vadász-patak völgyébe és rátértem az ott vezető széles dózerútra. Egy hirtelen jobbkanyarral egy mesterséges gázlónál kereszteztem az erecskeként csordogáló patakot, aztán a penetráns szagot árasztó karámok mellett elhaladva értem el a falu házait.

A Talentum vendégház szerencsére pont a falu elején van, pár perc múlva már be is léptem a kapuján. A kertben egy nagyobb társaságnak éppen akkor mutatta meg a gondnok hölgy, hogyan kell feltekerni a kürtőskalács tésztáját a fahengerekre, amikor megkérdeztem tőle, hol tudnám felverni a füves kertben a sátramat. Megmutatta a Vadász-patakon túli rétet (a patak a vendégház kertjén folyik keresztül), ahol gyorsan fel is ütöttem a sátram, mert éppen elkezdett cseperészni az eső. Szerencsére komolyabban csak akkor kezdett rá, amikor már állt a sátor, akkor csak úgy bedobáltam a cók-mókot és én is utánuk ugrottam. Szerencsém volt, mert néhány perc múlva már szakadt is az eső!

Úgy vacsoráztam meg, hogy hallgattam, hogy dobol az eső sátorponyván, aztán már a fejlámpát a fejemre téve ágyaztam meg magamnak. Az eső nyolc felé elállt, ekkor gyorsan átszaladtam a mosdóba, lezuhanyoztam, töltőre tettem a fényképezőgép akkumulátorait, aztán a lassan újra eleredő esőben tértem vissza a sátorba és tettem el magam a következő napra.