Csak nem tudok megülni a fenekemen, szeptemberben fejeztem be a második kéktúra bejárásomat Hollóházán, de már október végén újra útra keltem, hogy megkezdjem a harmadik Országos Kéktúra bejárásom többnapos túráit! Mivel a meteorológiai jelentések tartós napos időt jósoltak az egész hétre, ráadásul a négynapos hosszú hétvége szombatján és vasárnapján elintéztük az összes temetőlátogatást, ezért aztán hétfő reggel felkerekedtem, hogy egy háromnapos túrán bejárjam a kéktúra Velem és Sárvár közötti szakaszát. Hosszas töprengés után ismét a nyugat-keleti bejárási irányt választottam, már csak megszokásból is, de most egy kis csavarral!

A busz- és vasúti menetrendeket tanulmányozva úgy láttam, hogy kora reggeli budapesti indulással csak dél után érnék Velembe, így aztán a hétvégén kezdődött téli időszámítást is figyelembe véve már csak a sötétben érkeznék meg a túra végén Kőszegre, ezért a nagy részén nem tudnék fényképezni. Viszont Kőszegről már fél tíz felé indulni tudnék, ami a távot és szintemelkedést is figyelembe véve elég korai időpont, hogy még alkony előtt leérjek a túra végén Velembe. Így aztán az ünnepek nagy utazási lázára való tekintettel még szombaton lementem a Kelenföldi pályaudvarra és megvettem elővételben a jegyem a hétfő reggel 06:24-kor induló Savaria Intercityre Szombathelyig és onnan tovább Kőszegig. Elintéztem a szállásomat is a szombathelyi Perintparti Panzióban, mert úgy láttam, érdemes lemásolni a második bejárásom logisztikáját, amikor szintén szombathelyi szállással jártam be ezt a kéktúra szakaszt.

Így aztán hétfő reggel a pirkadat már a Kelenföldi pályaudvar peronján talált, felszálltam a Savaria Intercityre és reggel kilencre már meg is érkeztem Győrön és Csornán keresztül Szombathelyre. Gyorsan megkerestem a továbbinduló csatlakozásomat, és a kétkocsis Bzmot motorvonattal elcsattogtam további fél óra alatt Kőszegig. Borongósan indult a reggel, hatalmas ködmezőkön vágott át az intercity Győr és Csorna között, de mire megérkeztem a hegyek tövében fekvő kisvárosba, már bágyadtan kisütött a Nap. Gyorsan elintéztem a pecsételést a vasútállomás pénztárában – a vasutas már rutinosan nyitotta ki az igazoló füzetet és ütötte be a dátumos körpecsétet a megfelelő kis kockába –, aztán röviden összekészülődtem, készítettem pár felvételt az állomásról és belevágtam a túrába.

Az állomásépületből kilépve leballagtam az útelágazásig és a hosszú, egyenes Rákóczi Ferenc utcán elindultam a városközpont felé. Kényelmes sétával nagyjából húsz perc alatt értem el a Fő teret, itt röviden körülnéztem, aztán már a jelzéseket követve indultam tovább a keskeny Városháza utcán a Hősök kapuja felé. Áthaladtam a boltíves átjáró alatt és feltűnt előttem a Jurisics tér. Bizony alaposan megváltozott a tér képe az elmúlt pár év alatt! Eltűnt a Városkút melletti hatalmas hársfa – egy vihar döntötte ki még áprilisban, az pedig eldőlve lesodorta az egy oszlopon előtte álló Mária-szobrot is. Egyes hírek szerint a fa kidőlését közvetetten a tér felújítása okozhatta, mert a régi aszfaltburkolatot felverték és a talajt is megbolygatták jó 60-70 centiméter mélyen, így az öreg hárs elveszthette támasztéka jó részét, és ezért csavarhatta ki a helyéről a vihar.

Átvágtam a téren, és egyre nézelődve rátértem a Rájnis József utcára. El kellett ismernem, tényleg nagyon szép lett a Jurisics tér és a Rájnis József utca díszburkolata, jól illik a patinás házakhoz! Most nem álltam meg sehol, egyrészt szorított az idő, másrészt már többször is alaposan bekalandoztam ezt a kedves kisvárost. Az utca vége felé pillantva feltűnt előttem a dombtetőn álló Kálváriatemplom, arra vezet majd az én utam is! Elhaladtam a várkapu előtt, innen még csak épült az úttest díszburkolata, ezért földhányások és kőhalmok között bukdácsolva értem el a Várkör utcát és indultam tovább észak felé. Végigbandukoltam a hosszú Sziget utcán, majd amikor az nagy ívben jobbra tért, én egyenesen folytattam utamat a Kálvária utcán.

Egy kis parknál balra tértem, lassan kapaszkodva elértem az utolsó házakat, itt balra tekintve egy téglafalban nyíló pincebejáratot vettem észre. Felette kopott márványtábla hirdette, hogy ezen a helyen őrizték utoljára a magyar koronát 1945. március 18. és 27. között 33 éves száműzetése előtt magyar területen. Sok hányattatás után került az Amerikai Egyesült Államokba (az ausztriai Mattsee-ben egy rövid időre még el is ásták), onnan pedig 1978-ban került vissza – reméljük végleg – Magyarországra.

Pár lépéssel a pincebejárat után ágazott ki a keskeny aszfaltútból a Kálvária földútja. A jelzéseket követve rátértem a meglehetősen meredeken kapaszkodó mélyútra és nagyjából tíz perc alatt értem fel a stációk mentén szerpentinezve a Kálváriatemplom előtti füves területre. Nagyobb kirándulócsoport piknikezett a pihenőasztaloknál, ezért a hátizsákot csak úgy ledobtam a hátamról a fűbe, és felsétáltam a templomhoz. Az 1729 és 1735 között épült templom természetesen zárva volt, de a kapujához vezető lépcsősor tetejéről a párás idő ellenére is szép volt a kilátás a domb tövében elterülő Kőszegre. Kicsit elnézelődtem itt, aztán ismét a hátamra vettem a zsákot, elköszöntem a társaságtól és folytattam az utamat.

Szőlők és az erdő határán baktattam az enyhén emelkedő úton, aztán pár perc múlva, az erdősarkon útelágazásba értem. A jelzések itt balra tértek, de egyenesen indult tovább egy jól kitaposott ösvény a Trianoni kereszthez. Úgy láttam, van elég időm, ezért aztán elballagtam csekély szintet vesztve a Kálvária-hegy északi oldalában álló egyszerű betonkereszthez. Tiszta idő esetén szép innen a kilátás az osztrák hegyek felé, de persze a párás idő miatt most szinte semmit sem lehetett látni. A kereszt melletti fatáblán az I. Világháború után elcsatolt Vas vármegyei települések neve olvasható. A kereszten több helyen is látható kisebb lyukakat állítólag a határőrök okozták azzal, hogy céltáblának használták azt.

Pár perc bámészkodás után visszaindultam és újra rétértem a jelzés földútjára. Egy útelágazásban jobbra tértem, ezután nemsokkal a Kálváriatemplomtól idáig tartó szintezést követően ismét kaptató kezdődött, fel a Pintér-tető tetejére. Az emelkedőn értem utol a templomnál már látott társaságot, úgy látszik akkor előztek le, amikor kitérőt tettem a Trianoni kereszthez. Átvágtunk a hegytető fiatalosán – ez első ittjártamkor, 2005-ben volt friss tarvágás, azóta már többméteres tölgyerdő fejlődött itt –, aztán a tető után egy nyiladék keréknyomain végighaladva értem el először a Kőszegi-hegységben kanyargó aszfaltutat. Éppen csak érintettem, aztán újra gyalogútra térve folytattam az utam a Hét-forrás (Hétvezér-forrás) felé.

Nagyon szép idő kerekedett erre a napra: a Nap betűzött a fák közé, a lombok a vöröstől a sárgáig terjedő színekben pompáztak. Egyre jobban felmelegedett a levegő is: először csak az anorákomat vettem le, aztán már a melegítő felsőm zipzárját is lehúztam. Kellemes séta végén értem el a forrást pontosan délben. Nagy volt itt is a forgalom: alig találtam üres pihenőpadot, ahová letehettem a csomagomat. Először persze a pecsételést intéztem el: bélyegeztem az öreg bükk oldalára szerelt kis dobozka oldalán lévő „beépített” pecséttel az igazoló füzetembe, aztán sétáltam egyet a forrás körül.

A Hét-forrás nagyon szépen ki van építve: az egyetlen, de nagyon bővizű forrás vize hét kifolyón keresztül bukkan elő a földből, ezek a honfoglaló vezérek neveit viselik. Innen származik a forráscsoport neve is. A kifolyó víz aztán egy csatornán keresztül éri el a kövezett medencét, ahol kis tóvá gyűlik össze. Eddig mindig megcsodáltam a tavacskát, de most talán már a téliesítés miatt nem engedték a vizet összegyűlni a medencében, rögtön tovább is vezették onnan. Elnézelődtem itt is egy darabig, csak negyed egy felé indultam tovább.

Újabb kaptató kezdődött a forrás után, az eddigi leghosszabb és legmeredekebb! Egy rövid ideig a forrástól induló aszfaltúton kapaszkodtam, aztán egy útelágazásban letérve róla már ösvényen folytattam a hegymenetet. Különböző korú irtásfoltokat keresztezett az ösvény, a meredekségéből egy szemernyit sem engedve. Jó tízperces hegymászás után beletorkollott az ösvényem egy, a hegyoldalban szintező földútba, ezen aztán balra indultam tovább. Próbáltam kifújni magam, mert tudtam, hogy a hegymenet még nem ért véget, hamarosan folytatódni fog! Valóban, pár perc múlva egy ösvény ágazott ki jobbra a földútból és vágott bele az Óház-tetőre vezető végső kapaszkodóba. Ez volt a legmeredekebb rész, de szerencsére már hamarosan megpillantottam a fák között a tetőn álló kilátó épülettömbjét és elértem a tövében lévő pihenőpadokat és asztalokat.

Itt sem volt egyetlen szabad asztal sem, végül egy kisgyerekes házaspár mellett telepedtem le pár percre és fújtam ki magam a szuszogtató kapaszkodó végén, aztán a házaspár gondjaira bízva a motyóm felsétáltam a kilátó tetőteraszára. Érdekes ennek a „kilátónak” a története! Tulajdonképpen várnak épült a XIII. században, aztán amikor felépült a városban is a Jurisics vár, ennek Felsővár, vagy Óvár lett a neve. Az évszázadok alatt azonban elpusztult, romjaira egy kilátó épült 1896-ban, de azt egy szélvihar ledöntötte. Aztán 1991-ben ásatások kezdődtek a romok területén, feltárták a hajdani vár maradványait, és újjáépítették a régi lakótornyot. Ennek a fedett tetőterasza most a kilátó.

Érdemes felkapaszkodni ide, mert nagyon szép innen a kilátás kelet felé, le Kőszegre és az Alpokalja síkságára! Természetesen a párás idő miatt most csak a várost lehetett látni a hegy tövében, de a síkság már beleveszett a messzeségbe. Itt is jó csapatnyi kiránduló között voltam, úgy látszik, nagyon sokan választották ezt a napot egy kis természetjárásra! Pár percig elbámészkodtam, aztán leereszkedtem a padokhoz, a hátamra kaptam a zsákom, elbúcsúztam a házaspártól és két év körüli kisfiuktól, aztán továbbindultam.

A kéktúra pár méter ereszkedés után belevágott az Irány-hegy tetejére vezető emelkedőbe, de ez már korántsem volt olyan meredek, mint a kilátóhoz vezető előző szakasz! Kényelmesen kapaszkodott a gyalogút az eléggé keskeny gerincen, aztán elértem a lapos hegytetőt, itt földúttá bővült az utam és enyhe lejtő végén pillantottam meg a tető túlsó oldalán a Vörös keresztet körülvevő facsoportot. Fontos csomópont ez a Kőszegi-hegységben: hat erdőgazdasági út találkozik itt, az Irány-hegy és a Kendig közötti nyeregben, de itt van a turistajelzések csomópontja is. Nem álltam meg a fák alatti padoknál, hiszen egyrészt alig negyed órája indultam az Óház-tető kilátójától, másrészt úgy láttam, a tölgyek alatti kis pihenőben egy fiatal pár leginkább egymással van elfoglalva, ezért rátértem arra az aszfaltútra, amin egy jó darabot fogok ballagni ezután.

Próbáltam felvenni egy állandó tempót, de lépten-nyomon meg kellett állnom, hogy az erdőben gyönyörködhessek! A legszebb arcukat mutatták most az őszi színekben pompázó fák, egyszerűen nem lehetett betelni a látványukkal! Sokat fényképeztem, de csak otthon vettem észre, hogy nem igazán sikerült megörökíteni ezt a csodálatos őszi hangulatot. Közben hátulról utolért a fiatal pár és lassan elhúztak mellettem. Kicsit visszavettem a tempómon, hagytam, hogy kialakuljon közöttünk egy kis távolság, csak akkor indultam tovább. Nagyjából fél órás menet végén értem el az enyhén lejtő erdei aszfaltúton a Stájerházakat.

A házakat az 1750-es években építették a Stájerországból idetelepített erdészek számára, ezek egyike most egy kis erdészeti múzeumnak van berendezve. Nem álltam meg itt, az órámra pillantva láttam, hogy már kettő felé jár az idő, nekem pedig még meg kellett másznom az Írott-kőt is, ráadásul Velembe sem akartam már sötétben megérkezni. Ezért aztán folytattam az utam a keskeny erdőgazdasági aszfaltúton, ami most az eddigi enyhe ereszkedés után ugyanilyen enyhén kapaszkodni kezdett a fák között. Körülbelül húsz perces menet végén értem el az út hajtűkanyarja után azt a pontot, ahol le kellett térnem róla, hogy egy ösvényen belevágjak a Hörmann-forráshoz vezető kaptató érdemi részébe.

A málhám súlya alatt alaposan belassultam ezen a szakaszon, itt ért utol újra a fiatal pár, akik pár percre megálltak nézelődni a Stájerházaknál. Itt már „beszélő viszonyban” voltunk, megérdeklődték, mennyi még az út a forrásig, aztán gyorsan elhúztak tőlem a kapaszkodón. Egy nyiladékban emelkedett az utam jó százméternyit, mire megpillantottam magam előtt a következő keskeny aszfaltutat. Rátértem és továbbkapaszkodtam rajta. A hajtűkanyarja után, a Hörmann-forráshoz vezető letérővel szemben ágazott ki a jelzés jobbra, hogy belevágjon az Írott-kőre vezető végső kapaszkodóba.

Nagyobb társaság érkezett meg velem együtt a letéréshez, ők szemből, a parkoló felől jöttek, és indultak neki velem együtt a kaptatónak. Próbáltam felvenni a tempójukat, de ők persze csomagok nélkül voltak, hamar elhúztak tőlem. Jó száz métert kapaszkodott a jól kitaposott turistaút alattam, mire felértem az Írott-kő már egyre enyhébben emelkedő gerincére. Jól látszott jobbra, a fák között húzódó éles gerinc – itt fut a magyar-osztrák határ –, a szinte sétányszerűen széles gyalogút a magyar oldalon vezetett, a korábbi határnyiladékban. Aztán az emelkedés lassan megszűnt, már csak hullámvasutazott alattam az út egészen a kilátó alatti kis tisztás pihenőpadjaiig.

Itt ér véget az Országos Kéktúra, hogy aztán a tisztás déli szélén már mint Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra folytatódjon a sűrű fenyvesben. Itt találhatóak a kéktúra bélyegzők is az erdő szélén, két egymás melletti fára szerelve, de most nem álltam meg pecsételni, inkább felszaladtam a rövid kaptatón a hegytetőre, a pontosan az osztrák-magyar határon álló kilátóhoz. Persze itt is rengeteg kirándulóba botlottam, egyforma sűrűn hallva német és magyar szavakat. Letettem az egyik asztal mellé a zsákomat, és megkértem az ott üldögélőket, hogy vigyázzanak rá pár percig, amíg felmegyek a toronyba körülnézni.

Már negyed négy felé járt az idő, kezdett alkonyodni, meg persze a pára is besűrűsödött, innen sem volt valami nagy kilátás, de nem is ez volt a lényeg! Persze körülnéztem a tetőteraszon, de aztán pár perc múlva már vissza is ereszkedtem a szűk fém csigalépcsőkön a torony földszintjére. A pihenőasztalnál megettem az uzsonnámat, aztán a poggyászt a hátamra véve lesétáltam az alsó tisztásra a pecsétekhez. Két fémbélyegző „lakik” a dobozokban, az egyikre az Írott-kő kilátójának stilizált képe van vésve, a másikra betűkkel van beütve a pont neve. Persze, hogy a kilátóssal bélyegeztem, mert az ad sokkal szebb lenyomatot!

Aztán fél négy felé a hátamra vettem ismét a pakkot és elindultam a már bejárt úton lefelé. Kényelmes sétával értem vissza a Hörmann-forrás mellett elvezető aszfaltútra, ezen aztán felkapaszkodtam az utat elzáró sorompót megkerülve az autóparkolóig. Akkora volt itt a forgalom, mint hétvégenként egy-egy nagyobb bevásárlóközpontnál! Legalább száz autó parkolt itt, be sem fértek a kiépített részre, ezért aztán elfoglaltak minden rendelkezésre álló helyet! Átvágtam közöttük, aztán ott, ahol az aszfaltút szerpentinezve lefelé indult Velem felé, én balra, ösvényre tértem.

A és jelzések együtt indultak el egy földúton, de a jelzések pár lépés után jobbra, egy ösvényre fordultak. Ezeket követve kezdtem meg az ereszkedés újabb szakaszát. Vagy ötven méter szintvesztés után az ösvény beletorkollott egy keresztező, szintező földútba, ezen balra indultam tovább a meglehetősen gyér jelzéseket követve. Talán kétszáz lépés után jobbra kellett térnem a következő elágazásnál – itt a letérést semmi sem jelezte, de már emlékeztem az útra a korábbi két bejárásomból. Újabb, vagy 100-120 méternyi ereszkedés után értem el ismét az aszfaltutat, levágva az erdőn keresztül jónéhány hajtűkanyarját.

Háromnegyed öt felé járt már az idő, kezdett egyre jobban besűrűsödni az alkonyat, arra gondoltam, előveszem a fejlámpámat, de még lehetett látni annyit a napvilágnál, hogy nem estem semmiben sem hasra. Itt is sok autó parkolt, de egymás után indultak meg lefelé a hegyről. Mindenki igyekezett már hazafelé! Kereszteztem az utat és egy széles sétányon indultam tovább. Pár perc múlva balra pillantva észrevettem egy erdei pihenő mellett a kéktúra emlékművet, odaballagtam és villanóval készítettem pár képet róla. Ez az alig méter magas kis emlékoszlop jelezte az Országos Kéktúra kezdőpontját 1977-től 1989-ig, amikor aztán áthelyezték innen az Írott-kő tetején álló kilátóhoz.

Továbbindulva feltűnt előttem a Szent Vid-kápolna. Itt sem álltam meg, hanem a kis templomnál kezdődő jelzéseket követve folytattam az ereszkedést. Már csak éppen ki tudtam venni az ösvényt a lábam alatt, amikor elértem ismét az aszfaltutat. Elindultam rajta lefelé, közben egymás után sorjáztak el mellettem a hegyről lejövő autók, igyekeztem hát a padkán haladni, hogy el ne sodorjanak. Öt után pár perccel értem el Velem felső végén a buszfordulót, aznapi túrám végét. Volt még vagy háromnegyed órám a buszom érkezéséig, de nem volt akkor már kedvem valami vendéglőt vagy sörözőt keresni, hogy ott eltölthessem az időt, inkább leültem az egyik padra, és pihentem egy sort.

A busz pár perc késéssel érkezett a buszfordulóba, aztán ezt megtartva ért háromnegyed hét felé Szombathelyre. Lekászálódtam a végállomáson a buszról, aztán pár perc alatt elsétáltam a Perintparti Panzióhoz, hiszen épp azért választottam ezt a tucatnyi szállás közül, mert közel van az autóbusz állomáshoz. Már vártak, hiszen előzetesen megbeszéltük, mikor érkezem, ezért gyorsan megkaptam a szobám kulcsát, felhurcolkodtam, aztán gyors zuhanyozás és vacsora után eltettem magam másnapra.