Zalaszántót ezen a túrán amolyan bázistábornak tekintettem, ezért aztán kedd reggel nem a nagy hátizsákommal indultam tovább, hanem elővettem abból egy kicsit, amit összehajtogatva tartottam addig benne, az iratokat, enni- és innivalót átpakoltam, és reggel hét óra felé csak azzal vágtam bele a Keszthelyig vezető, kiírás szerinti 22 kilométer hosszú túraszakaszba.

Gyorsan magam mögött hagytam Zalaszántót, és a Hévízre tartó országúton felkapaszkodtam a faluból a Cser-hát domb kaptatóján a lapos gerincre. Megnyílt előttem a kilátás: jól lehetett látni az inkább borongós, mint erősen felhős ég alatt a rezi Várhegyet (Meleg-hegyet), visszapillantva pedig Zalaszántó terült el a lapályon. Egy kicsit nézelődtem, próbáltam a kora reggeli világításban pár felvételt készíteni, aztán továbbindultam az utamon.

Az országút meglehetősen meredeken ereszkedett le a dombhátról a Nagy-Séd-patak völgyébe, időnként több méter mélyen a löszös falak közé vágódva. Az út apró kanyarjaiban bizony eléggé le kellett húzódnom az aszfaltról a gazos padkára, mert a szembejövő autósok a legapróbb jelét sem mutatták, hogy ki akarnának kerülni – így hát az okos enged elvét követve inkább én tértem ki. Hamar leereszkedtem a völgybe, itt az országút egy kisebb átereszen keresztezte a patakot, aztán a túlsó oldalán enyhén emelkedni kezdett.

Az út bal oldalán szinte fölém tornyosult a Pupos-hegy sziklás oldala, egy darabig azt nézegettem, de ezen kívül nem sok látnivaló volt az úton, ezért a jobboldalt húzódó akácos erdőt szemlélve csodálkozva vettem észre, hogy a fák között a talajon egész hóvirág mező terül el! Átvágva az úton és a mellette húzódó árkon néhány lépést be is gyalogoltam a fák közé, hogy egy pár képet készíthessek a tényleg impozáns virágszőnyegről. Néhány autós csodálkozva lesett rám, el nem tudták képzelni, mit fényképezek az akácok között térdelve!

Visszatérve az országútra felkapaszkodtam az aszfalton ballagva a következő dombhátra, aztán közvetlenül a tető előtt, az erdőhatáron tértem balra, az itt kezdődő kavicsos keréknyomokra. Ezek a jól kijárt keréknyomok aztán hol a mezők szélén, hol a szélső fák között haladva oldalaztak végig a Bakony-cser oldalában, enyhén kapaszkodva. Összességében nagyon kellemes túraidő kerekedett, hiszen az előző naphoz képest legalább nem esett az eső és bíztam abban, hogy ez az idő Keszthelyig ki is fog tartani! A mezők szélén vezető úton megálltam pár percre egy magaslesnél, ittam egy keveset, körbefényképeztem a mezőket, aztán tovább ballagtam a keréknyomokon.

A mezők vége után röviden még az erdőben gyalogoltam, aztán hamarosan megpillantottam magam előtt Rezi legszélső házait. A keréknyomok beletorkollottak a Hunyadi utcába, ezen indultam el enyhén kapaszkodva a faluközpont felé. Az út megkerült egy kis völgyfőt, aztán hamarosan megpillantottam a Petőfi Sándor utca torkolatában a szokásos kocsma-vegyesbolt párost, a falu kéktúra pecsételőhelyét. A kocsma még zárva volt, ezért a boltba tértem be és kértem el a pénztáros hölgytől a kéktúra bélyegzőt, amivel pecsételtem is a kassza melletti rakodóasztalon a füzetembe.

A vegyesbolttól nem indultam rögtön tovább a jelzéseket követve, hanem tettem egy rövid kitérőt a faluban, mert pár nappal korábban érdekes hírt találtam az interneten. A régi plébánia épületének felújításával turistaházat épített a falu, az avatását pedig március 15-re tervezték. Elsétáltam a Petőfi utcán a tényleg szépen felújított öreg épülethez, elolvastam a falán elhelyezett márvány emléktáblát, ami két keszthelyi premontrei tanárnak, az 1848-49-es szabadságharc katonatisztjeinek, Laky Demeternek és Sebessy Kálmánnak állít emléket (a turistaház egyébként Laky Demeter nevét viseli). Készítettem pár képet a házról aztán elindultam visszafelé a kéktúra útvonalára.

Az Arany János utcán, aztán a folytatásán, a Kápolna soron ballagtam tovább, lassan magam mögött hagytam Rezit. Hamarosan elértem azt a leágazást, ahol egy kőfeszület mellett a kéktúra jobbra térve az Almás-domb szőlői között leereszkedik a Gyöngyösi csárdához, de én itt is egy kitérőt terveztem a szőlők között álló Szent Donát-kápolnához. Így aztán az aszfaltúton maradva körülbelül húsz perc alatt el is értem az út mellett álló kis templomot. Még csak kilenc felé járt az idő, nem volt okom sietni, ezért aztán letelepedtem a kápolna bejárata előtti pihenőpadokhoz és asztalokhoz, aztán kényelmesen megreggeliztem.

Evés után egy kicsit még elnézelődtem, körbesétáltam a templomot, aztán elindultam visszafelé az úton. Visszatérve az elágazásba most már jelzéseket követve folytattam az utam, és a nagyon keskeny, de kitűnő minőségű aszfaltúton végigbaktattam az Almási-domb szőlői, présházai között. Az utolsó házaknál értem el az erdőt, előtte szép kilátás nyílt le a völgybe, Karmacs házaira. Az aszfaltozás véget ért, és még a fák előtt jobbra, ösvényre térítettek az útról a jelzések, ezeket követve léptem be az erdőbe.

Néhány száz lépés után feltűnt balra egy kis horhos, a gyalogút ezt követte kanyarogva az erdőben hol egészen a peremén haladva, hol pedig pár lépésnyire eltávolodva tőle. Kellemes ereszkedés végén értem el az erdő szélét, egy kis dzsindzsás szakasz után pedig feltűntek előttem az újabb szőlők és hétvégi házak. Balra kanyarodva rátértem egy széles, kavicsos földútra, aztán a Betyárok fája mellett elhaladva érkeztem meg az országút szélén álló Gyöngyösi csárdához. Persze a szomorúfűz alatt megnéztem a két valaha élt betyár: Kökes Pista és Vak Illés fejfáit, aztán elballagtam az országútig, ahol egy villanyoszlopon található a kéktúra bélyegző dobozkája.

Pecsételtem a bélyegzővel a kéktúra igazoló füzetembe, aztán a hátizsákot levéve a vállamtól készítettem pár képet a zárva tartó csárdáról. Még mindig csak tíz óra felé járt az idő, ezért aztán leültem az oszlop tövében a fűbe, és sziesztáztam pár percet. Sajnos, az idő nem volt még elég meleg a tartós fűben heverészéshez, ezért aztán negyed tizenegy fél a hátamra kaptam a batyut és továbbindultam. Észak felé rátértem az országútra, és vagy kilométernyit gyalogoltam rajta Karmacs felé, mire elértem az út mellett álló kőfeszületet. Itt indult balra, szinte visszafelé az a földút, amin aztán folytattam az utamat.

A keréknyomokon dél felé ballagva csak lassan távolodtam az aszfaltúttól, balra tőlem újra feltűnt a Gyöngyösi csárda és a mellette álló lovarda épülete, amikor sírköveket pillantottam meg a földút bal oldalán egy omladozó kőkerítés mögött. Már kétszer is jártam erre, de mindkétszer nyáron voltam itt és úgy emlékeztem erre a helyre, hogy magasra nőtt errefelé a gaz, a dzsindzsa, de most, kora tavasszal láthatóak voltak a száraz kórók között a márvány sírkövek is.

Áttörtettem az útszéli csaliton, átmásztam a helyenként már omladozó, de egyébként sem túl magas kőkerítésen és pár lépés után már ott álltam a régi zsidó temető kövei között. Körbesétáltam közöttük, kerestem latin betűs, vagy vegyes szöveges sírköveket, de inkább csak héber vésés volt mindegyiken. Pár percig még elbóklásztam a sírkertben, aztán visszatértem a dzsindzsán keresztül a földútra.

Az út a mezők után elérte az erdő szélét, egy darabig mellette kanyargott, aztán egy erdősarok után belépett a fák közé. Itt nem árt figyelni, mert egy alig látható ösvényre kell fordulni mielőtt még az út kiérne az erdőből! Itt nem vettem észre a fiammal a letérést az első kéktúra bejárásunkkor, most erősen figyeltem, de jól volt jelezve az elágazás, könnyen észrevettem a fák közé induló keskeny gyalogút kezdetét. Egy darabig a fák között kanyargott az ösvény, aztán kiértem egy régi irtásfolt mostanra már lassan beerdősülő foltja mellé. A növekvő fiatalos és az öreg erdő határán másztam meg a dombot, az irtásfolt felső határát elérve pedig megálltam egy pillanatra kifújni magam.

Visszafordulva szép volt a kilátás a völgyre, látszottak a távolban a Gyöngyösi csárda épületei is, mögöttük az Almási-domb is feltűnt, ahonnan leereszkedtem nem is olyan régen a széles völgybe. Kár, hogy ez a kilátás el fog tűnni pár év múlva, ha magasabbra nőnek majd a fiatalos fái! Készítettem pár fényképet itt is, aztán továbbindultam. A Felső-erdő egyik nyiladékán végigfutó keréknyomokon folytattam az utam, az emelkedés lassan megszűnt, felértem a széles dombhátra. Aztán talán ezer lépés után a jelzések balra térítettek, keresztező keréknyomokra, ezeken is ballagtam talán ugyanannyit most már vegyesen az erdőben és szántóföldek határán haladva.

Keresztező földútba torkollottak bele a keréknyomok, ezeken balra indultam tovább és erdőfoltok, mezők között kezdtem meg a dombhátról való ereszkedést. Hamarosan kiértem a fák közül, itt is szőlők, présházak közé jutottam és feltűnt előttem az egregyi öreg Árpád-kori templom. Itt keskeny aszfaltút kezdődött, ezen haladtam el a kis templomot övező sírkert kerítése mellett. A temető túlsó végén nyílt a kapu, amin aztán visszatérhettem az öreg templomhoz.

Már többször jártam itt, sok felvételt készítettem a korábbi kéktúra bejárásaimon, de most sem hagytam ki ezt a látnivalót. Szinte csoda, hogy majd’ nyolcszáz évet túlélt már ez a templom, érdemes hát megnézni közelebbről is! Körbejártam, megnéztem kívülről-belülről, aztán leültem a temető sétánya mellett az egyik pihenőpadra és bár még csak fél tizenkettő felé járt az idő, meg is ebédeltem!

Továbbindulva végigballagtam Hévíz ismert borospince- és vendéglősorán, nyáridőben délután és esténként óriási itt a forgalom, hiszen az itt nyaraló külföldiek előszeretettel ebédelnek, vacsoráznak itt fenn a dombon, távolabb kerülve a nyüzsgő város zajától. Most szokatlanul csendes volt minden, bár egy-két vendéglő tulajdonosai, dolgozói már kinn voltak és rendezgették a teraszokat, kerteket. Végigporoszkáltam közöttük, aztán mielőtt leereszkedtem volna a keskeny aszfaltúton Hévíz utcáira, tettem még egy rövid kitérőt az itt feltárt római katonasírhoz. Kis üvegezett ablakon lehet betekinteni a téglasírban fekvő maradványokra. Eltöprengve tértem vissza az aszfaltútra: én nem nagyon szeretném, ha az én maradványaimat ehhez hasonló módon közszemlére állítanák néhány ezer év múlva!

A dombról leereszkedve kisebb kanyargás után rátértem a városközpontba vezető hosszú Zrínyi Miklós utcára, és jó húszperces menet végén, egyre szebb házak és panziók hosszú sora előtt végighaladva értem el Hévíz új római katolikus templomát. Rátértem a forgalmas Széchenyi utcára, leereszkedtem rajta a domb aljáig, itt fordultam jobbra a sétálóutcára, a Rákóczi utcára. Habár a lámpaoszlopra festett jelzések ide irányítottak, az utcán végighaladva egyet sem láttam felfestve.

Kisebb séta végén értem el a gyógyfürdő melletti parkot, innen tettem egy rövid kitérőt a közeli buszállomásra és a várótermében pecsételtem a falra szerelt dobozában fellelt kéktúra bélyegzővel. Visszatérve a parkhoz a platános kezdetű, széles sétányon indultam tovább, itt találtam egy kósza jelzést a városi orvosi ügyelet irányát jelző tábla oszlopán. Végigballagtam a széles sétányon, a végén egy kicsit bizonytalankodtam egy bekerített építési terület miatt, hogy merre kerüljem meg, de aztán csak kiértem az Ady Endre utcára. Balra indultam el a járdáján, átkeltem a tó kifolyó csatornája felett, a kerítésen keresztül vetettem egy pillantást a tófürdő épületeire, aztán az úton átkelve átvágtam a túlsó oldal autóparkolóján.

Itt kezdődik az a szépen kiépített kerékpárút, ami Hévízt összeköti Keszthellyel. Az elején, és a hosszában több helyen is precíz táblák jelzik a még hátralévő távolságot, szóval a vándor mindvégig tudatában van annak, hogy mennyit kell még mennie! A Hévízt övező selyemfenyők között halad az út egy darabig, aztán nádas, helyenként vizenyős területek következnek: még száz évvel ezelőtt is, a Balaton vízszabályzását megelőzően ez a rész egy mocsaras öble volt a tónak, a neve is Kis-szigeti-berek.

Aztán már ismét az erdőben egy kis magaslatra kaptattam fel, kereszteztem a két város közötti közutat, és továbbindultam a kerékpárúton. Itt egy pihenő faházához értem, előtte furcsa, mindenféle kövekből álló, a földre lerakott képek mellett haladtam el. Megálltam, próbáltam rájönni, mit is ábrázolhatnak, de nem tudtam kitalálni. Egy pár percre leültem az esővédő ház padjára pihenni, aztán belevágtam aznapi túrám utolsó szakaszába. Talán egy kilométert tartott még a kerékpárút, aztán kifordult alólam, hogy beletorkolljon a balról érkező országútba, itt találkoztam a korábban már megcsodált, kőből kirakott képek alkotójával.

Javában dolgozott és ezt a munkáját már felismertem: egy Balaton-térkép volt, de valami csapnivalóan elrontott méretarányokkal! Fel lehetett ismerni a tavat az alakjáról és a mélyen belenyúló Tihanyi-félszigetről, de túl hosszú volt a szélességéhez képest! Rámnézett az alkotó és a véleményem kérdezte a műről. Ez még nem lett volna baj, de az már igen, hogy az imént leírt tényleges véleményem csúszott ki a számon és nem valami banális dicséret! A srác aztán hosszasan bizonygatta az igazát, alig tudtam megszabadulni tőle!

Itt egyenesen folytattam az utam egy városszéli, kissé szemetes földúton, aztán pontosan a lakott terület szélén torkollott bele ez az út is az országútba. A forgalmas Hévizi út jobb oldali járdáján ballagtam tovább, aztán a csomópontban jobbra tértem, a Sopron utcára. Ennek a járdáján értem el pár perccel később a Festetics kastély parkjának díszes, kovácsoltvas kapuját. Most nem mentem be oda, a jelzéseket követve a kerítés mentén körbesétáltam a park lekerekített keleti szélét – hiszen ezen a túrán a kéktúra minél pontosabb GPS felmérése is a célom – és végül a déli kapun léptem be a parkba.

Már sokszor jártam itt, de most láttam először téli állapotában: a szökőkút nem működött, hiszen a tava még be volt fedve, a virágágyások is kopaszak voltak, éppen akkor dolgoztak a kertészek a park virágainak újratelepítésén. Csak pár percig maradtam itt, folytattam az utam a sétálóutcán a városközpont felé. Ez is még a téli arcát mutatta: nem voltak kitéve még a presszók, vendéglők kerti asztalai, a szuveníres boltok sem kínálgatták még az árujukat a sétálóutcára kitelepülve. Megnéztem az utca ismertebb épületeit: megálltam az egykori városháza előtt, és megcsodáltam a Pető (Goldmark) ház belső udvarát is – de itt sem voltak még kitéve a muskátlik az ablakokba.

Lassan bóklászva értem el a Fő teret, csodálkozva láttam, hogy az egész tér körbe van kerítve és le van zárva a forgalom elől! Belül éppen a díszburkolatot tették le, én pedig csak a drótkerítésen keresztül tudtam pár képet készíteni a Magyarok Nagyasszonya Plébániatemplomról, a Szentháromság oszlopról és a gimnázium épületéről. Egy kicsit még elnézelődtem a téren, ekkor egy hozzám hasonló korú túrabotos páron akadt meg a tekintetem. Szinte egyszerre vettük észre egymást, persze beszélgetni kezdtünk. Angolul diskuráltunk, mert mint kiderült, ők olaszok voltak, akik a teleket töltik Magyarországon, és itt van lakásuk Keszthelyen.

Aztán elváltak az útjaink: én a Balaton-part felé indultam tovább, ők a sétálóutcán folytatták az útjukat. Itt megváltozott a kéktúra útvonala 2011-ben: régebben a Bem József utcán indult tovább a Fő térről, de most régi jelzés útján a belváros szűk utcácskáin és a Helikon-parkon keresztül lemegy szinte egészen a tópartra. Én is megtettem még ezt a rövid sétát, aztán a park túlsó szélén, a Kazinczi utcánál, ott ahol a jelzések balra fordultak, én jobbra indultam el, és elsétáltam a csupán pár percnyire lévő vasútállomásig pecsételtetni. Az állomás pénztárában már rutinosan ütötte be a hölgy a megfelelő rubrikába az állomás dátumos körpecsétjét. Megkérdezte, üssön-e bélyegzést a másik keszthelyi kockába is, de mivel csak két nap múlva terveztem a továbbindulást, nem kértem oda pecsétet.

Már csak pár percem volt a zalaszántói buszom indulásáig, amikor kisétáltam a vasútállomás előtti térre, a helyközi buszok indulási helyére, így aztán fél óra múlva már vissza is értem túrám kiindulópontjára. Éppúgy, mint az előző nap, betértem most is az Azúr ételbárba, hogy egy üveg sör mellett megvacsorázzak, aztán elsétáltam a szállásomra, a Zrínyi utcába.